„A wellnesshétvégénk Kehidakustányban, a tavaszi szünet előtti héten csodásan sikerült. Egyszer átmentünk sétálni és fürdeni Hévízre, de a többi időt a szálloda élményfürdőjében töltöttük, na meg a szobában. Isteni volt, hogy csak ketten vagyunk, nem kell főzni, mosogatni, takarítani, rohanni, nincs min veszekedni, hanem teljes békében és egyetértésben csak egymással tudunk foglalkozni” – ilyen az, amikor anya újrakezd? Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Tíz óra lett, mire sikerült elindulnunk. Anna és Zente oviban voltak, úgyhogy egy autóval mentünk, teljesen szabálytalanul, a három fiam hátul, Ilona Emi ölében az anyósülésen. Norbi nem jött, az ágyat nyomta lázasan – illetve hőemelkedéssel, de mint minden férfi, ettől is kikészült – pedig lehet, hogy jót tett volna neki is az erdei levegő. Én legalábbis újjászülettem.
A friss hajtások neonzöldje a ragyogó napsütésben maga az élet, már a látványuk is gyógyító, és szinte hallani a pezsgést, ahogy az ágak megtelnek nedvességgel, és nyújtózkodni kezdenek. Hát még az illat! Ahogy beljebb értünk és letekertük az ablakot, máris megéreztük a medvehagyma jellegzetes szagát. Leparkoltunk egy földút elágazásánál. Az úttól pár méterre valóban rengeteg medvehagyma nőtt. Egy egész mező, láthatóan teljesen érintetlen.
– Úgy látszik, itt mi vagyunk az elsők. Szüretelők, indulhatunk! – adta meg Emi az engedélyt.
Lelkesen szedtük, szagolgattuk és rágcsáltuk a leveleket – nem tudom, hogy lehet összetéveszteni a gyöngyvirággal! A gyerekek kis kosarai hamar megteltek, de csak szedték tovább a mi nagy szatyrainkba. Egyszerűen nem bírtuk abbahagyni. Elhatároztam, hogy amit nem használok fel frissen – uzsonnára és vacsorára főtt tojáshoz, sonkához, friss kenyérhez, nyersen salátának, pogácsába sütve, és vajkrémben kikeverve –, azt lefagyasztom, jó lesz majd krémlevesnek, leveles tésztába vagy bárminek, az internet tele van a receptekkel. Épp rászántuk magunkat az indulásra, amikor egy zöld Niva állt meg mellettünk, és kiszállt belőle két egyenruhás erdész.
– Megkérdezhetem, mit csinálnak itt? – kérdezte a mogorvább.
Balsejtelmem támadt.
– Medvehagymázunk…
– Itt?
– Hát itt van sok…
– Melyik oldalon szedték? – szegezte nekem a következő keresztkérdést.
Odapillantottam szelídebbnek tűnő kollégájára, hátha ad valami jelet, de ő csak a fákat bámulta.
– Ott – mutattam a hátam mögé.
Az erdész nézéséből ítélve rögtön láttam, hogy rossz választ adtam. Emi villámgyorsan beültette a gyerekeket a kocsiba, jelezve, hogy már itt sem vagyunk.
– Ez tájvédelmi körzet, nem tudták? Kint van a tábla. A másik oldalon, a völgyben lehet kirándulni, de itt nem. Szedni pedig a másik oldalon sem lehet semmit. Mennyit szedtek?
– Csak egy kis salátának valót – mondta Emi, és határozottan lecsukta a csomagtartót. – Köszönjük, hogy figyelmeztettek, legközelebb körültekintőbbek leszünk ‒ tette hozzá, előkapva szőke nős, hollywoodi mosolyát, és határozottan beült a kocsiba, a vezetőülésre, esélyt sem adva az erdésznek a válaszra. Én fel sem mertem pillantani, megkerültem az autót, és beugrottam az anyósülésre. Emi gázt adott, és még volt képe kiinteni a két megkövült férfinak.
A tavaszi erdő és egy kis izgalom csodákat tesz. Olyan jókedvünk kerekedett, mintha csiklandoztak volna. Hangos zeneszóval mentünk hazáig. Egész máshogy láttam a világot. Újra energikusnak és jókedvűnek éreztem magam. Tudtam, hogy mostantól újra csupa jó dolog fog történni velünk. Elhatároztam, hogy igenis mindennap kimozdulok, teszek legalább egyvalamit magamért, a családért és a munkámért. Valamit, ami előrevisz. Mától újra kezembe veszem az irányítást.
Norbinak nem mondtam el nagyratörő tervemet – szerinte elég csinálni a dolgokat, nem kell kinyilatkoztatásokat tenni, mert az egyrészt nevetséges, másrészt mi van, ha nem jön be. Így csak magamban örömködtem. Miközben elrendeztem a medvehagymát, és a gyerekekkel felhoztuk a garázsból a muskátlikat és a leandereket (melyekről csak reméltem, hogy idén kivételesen túlélték a telet), és miközben délután elvetettük a felásott kiskertben a salátamagokat, cukorborsót, dughagymát, fejben szebbnél szebb jeleneteket láttam a csoda szép jövőnkből.
Láttam magam, amint finomabbnál finomabb reformételeket varázsolok egy nagy kerti asztalra (talán egyik toszkánai villánk teraszán), ami körül barátaink és kamasz gyerekeink ülnek, Norbi az egyik hűs szobában éppen összesíti a könyveim jogdíjait és a bérbe adott ingatlanokból érkezett jövedelmeket. Vagy épp a reptéren várakozunk, hatalmas csomagjainkkal, hiszen két hónapra utazunk, felfedezni egész Közép-Amerikát, esetleg Brazíliát. Vagy csak itthon kertészkedünk és sétálunk, vagy borozgatunk a szőlőhegyben a többiekkel.
Na de a majdani passzív jövedelemhez most még aktívan dolgozni kell, ahhoz pedig Marcinak mégiscsak bölcsibe kellene mennie. De hova? Mert arra a borzalmas helyre, amibe belebetegedtem, nem viszem, az biztos.
Másnap Norbinak lement a láza, és nemcsak hogy kimerészkedett, de Marcit is elvitte magával pár órára a városba, bevásárolni és játszóterezni. Bevetettem magam a gép elé. Gondoltam, ha már így ráérek, kicsit körülnézek, mi történt a nagyvilágban. Az első hír, ami szembejött, az volt, hogy az egyik régi kedvenc játszóházunk januártól felújítva és átépítve családi bölcsődeként is üzemel. Micsoda véletlen!
Rögtön felhívtam őket, és az utolsó férőhelyre félnaposként felvettek! Csütörtökön mehettünk. Marci nagyon megörült, hogy újra bölcsis lesz. Készségesen öltözködött, ami nagy szó, mert általában erőszakkal lehetett ráhúzni bármit, főleg cipőt és kabátot. A nap sütött, a madarak csiripeltek, és észrevettük, hogy a kis járda mentén kibújtak a nárciszok. Biztos voltam benne, hogy ez a mi napunk lesz!
A családi napközi a belvároshoz közel, egy csendes, barátságos utcában volt, egy szépen rendbe hozott, nagy ablakos, régimódi polgári házban. Első ránézésre ég és föld különbség! Már az ajtón belépve érezni lehetett, ahogy árad valami melegség, nem csak a fűtés és a világos helyiségek miatt. Marci köszönt, vette a cipőjét, és be is viharzott volna játszani, de Móni néni kézen fogta, odavezette a szekrényéhez, választottak jelet és beszélgettek kicsit. Utána megmutatta, hol lehet vécére menni és kezet mosni.
Az ismerkedés puszival zárult, együtt mentek be játszani. A két tágas, világos, egybenyíló terem igazán otthonos és egyben izgalmas volt. Az elsőben szobacsúszda, minitrambulin, csőalagút, tölcsérfotel, óriáslabda és tornaszivacs csábította mozgásra a gyerekeket, a belső szobában szép, átlátható rendben sorakoztak a játékok: kis konyha, szerelőműhely, babasarok, a polcokon építőjátékok, kisautók, kirakók, könyvek, kis hangszerek, s még ki tudja, mennyi minden.
A barátságos, füves kis udvaron hinta, homokozó, kis ház és járgányok. A fiatal (azaz velem egyidős), mosolygós Mónit, aki a bölcsödét működtető alapítványt vezeti, már ismertem a játszóházas foglalkozásokról. Most is sugárzott; a még fiatalabb dadus ragyogott, Gizi néni, a nyugdíjas óvónő pedig maga volt a csoda. Minden percben ámultam. Ilyen is van? Így is lehet csinálni?
Volt figyelem és fegyelem, türelem, puszi és ölelés, mondókák, ujjbábok, móka és kacagás. Szervezetten, de mégis szabadon. Magyarnépmesék-furulyaszó hívott a bábozós mesére, csengettyűszó a szépen terített asztalhoz, Gryllus Vilmos dúdolt a játszószobában. Ez a bölcsi tényleg családi napközi, nem gyerekmegőrző. Fellélegeztem. Ide nyugodt lélekkel hozom Marcit, mert tudom, hogy neki is jó lesz.
Hetente kétszer-háromszor jártunk a bölcsibe, ebéd után mentem érte, addig a könyvtár olvasótermében dolgoztam. Megnyugtató és egyben inspiráló volt a csönd, a könyvek illata – zavartalanul kattoghatott az agyam és a laptop. Úgy éreztem, bármire képes vagyok!
Bár ez a heti két-három alkalom nem tűnt soknak, arra elég volt, hogy haladjak a könyvvel, írjak pár blogbejegyzést, megnézzek egy-két eladó lakást, és ami a fő, hogy újra halljam a saját gondolataimat, feltöltődjek, és új lendületet vegyek. Plusz mellékhatásként otthon is jobban éreztem magam. Türelmesebb lettem a gyerekekkel, Norbival és magammal.
A wellnesshétvégénk Kehidakustányban, a tavaszi szünet előtti héten csodásan sikerült. Egyszer átmentünk sétálni és fürdeni Hévízre, de a többi időt a szálloda élményfürdőjében töltöttük, na meg a szobában. Isteni volt, hogy csak ketten vagyunk, nem kell főzni, mosogatni, takarítani, rohanni, nincs min veszekedni, hanem teljes békében és egyetértésben csak egymással tudunk foglalkozni. Még Norbinak is sikerült félretennie a munkát. Újra „mi” voltunk, nem Apa és Anya. Megállapítottuk, hogy többször ránk férne egy ilyen édeskettes elvonulás. Házasságmentő. Még úgy is, hogy a szexi hálóingem természetesen otthon maradt.
A gyerekek is jól elvoltak nélkülünk, bár anyuéknak elég volt a három nap a három gyerekkel. Jók voltak, de így is kifárasztották a nagyszülőket.
Norbi továbbra is eljárt esténként marketingtervet tartani, várakozásaimmal ellentétben egyre nagyobb lelkesedéssel, apránként bővülő csapattal, de pénzt még nemigen láttunk az üzletből. Most, hogy már később sötétedett, és ki lehetett menni az udvarra vagy a kis utcába játszani a szomszédokkal, már ez is elviselhetőbb volt. Főleg, hogy a gondolataimat teljesen elfoglalta a célegyenesbe érő könyv.
Az utolsó fázishoz értem. Az írással végeztem, a szerkesztéssel jól haladtam, szorgalmasan tanultam és dolgoztam a marketingen. Élveztem, hogy egy igazi könyv kerekedik a kezem alatt – még ha nem is regény és nem is túl vastag. Öcsi nyomdakész formátumban elkészítette a borítótervet. Pécsen találtam egy korrektnek tűnő nyomdát, nagy levegőt vettem, és megrendeltem ötszáz példányt. Május elejére ígérték. A blogomban folyamatosan beszámoltam a könyv aktuális állapotáról, az intéznivalókról és a fejleményekről. Húsvétra elkészült a könyv honlapja is, ahol majd rendelni lehet, amit Máté, Norbi egyik zenésztársa, főállású zseni és informatikus segített összerakni. Fantasztikus volt megélni, ahogy létrejön valami, ami először csak az én fejemben létezett.
A Család a dombon előző részeit itt találod.
Ezt olvastad már?
