Amikor többévnyi sivár panelélet után mi, a háromfős kis család úgy döntöttünk, falura költözünk, hogy ott neveljük fel kisbabánkat és leendő testvéreit, még nem sejtettük, milyen nem várt kihívásokat tartogat még a ház és a „boldog” falusi élet. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér felolvasásában!
Anikónak igaza lett. Szerencsére az időjárás is segített, hogy hamar megszűnjenek az áldatlan állapotok. Norbinak még volt egy hét szabadsága. Minden haver és rokon nekünk segített, kőművesek lepték el az udvart. Az augusztus végi forróságban szögtelenítettük és tűzifának felaprítottuk az építkezési deszkákat, elkészült végig a kerítés (drótból, de „majd egyszer” lesz sövény), a szélezetlen akácdeszka nagy kapu és kis kapu, majd a rusztikusra kövezett terasz és a kaputól a hátra és a bejárathoz vezető (természetesen romantikusan kacskaringós) kis járdák.
Kész lett a beton kocsibeálló is – amit hiába színeztünk „balatoni terméskő” színűre, és hiába mintáztam meg tulipánokkal, még így is rondább lett, mint szerettem volna. De legalább eltünedeztek a járda mellett sorakozó kupacok: a homok, a sóder, a zúzottkő, a térkő és kalodái és a sitt is. És nem kellett már a sárban tapodnunk.
Vagyis inkább a porban. Szeptemberben ugyanis igazi vénasszonyok nyara köszöntött ránk. Rekkenő hőség és szeles szárazság, amit az egyetlen akácfa félplédnyi árnyékában nagyon nehéz volt elviselni. Nem is voltunk sokat otthon. Egészen átszoktunk az utca túloldalára, Nóráékhoz, akiknek hatalmas, háromteleknyi udvarában már négy-öt éves, fiatal fás ligetek adtak kellemes árnyékot.
Nórával úgy működtünk, mint egy minitörzsközösség, nyer-nyer alapon. Nyáron született a második Bátori lány, a kis Bori, így Nórának jól jött, hogy amíg ő babázik, én helyben vigyázok a hároméves Kamillára, és besegítek picit a főzésben, takarításban – már amennyire a nagy hasammal tőlem tellett. A gyerekek egymással játszottak, és persze mi is jól éreztük magunkat együtt. Pletykáltunk, ábrándoztunk, tervezgettük a jövőt, néha kreatívkodtunk, és egyáltalán, társaságban voltunk.
A gondolatot, hogy nem halad az otthonteremtés, elhessegettem. A hőségben az udvaron úgysem lehetett dolgozni, bent a házban, egyedül pedig kevés dolgot tudtam előremozdítani, meg kellett várnom, amíg Norbi hazajön munkaidő után. Kora tavasztól késő őszig Nóra férje, Koppány sem volt sokat otthon, mert harminc kilométerre levő földjeiken gazdálkodott, úgyhogy napközben többnyire „semmit tettünk”.
Sétáltunk, játszottunk a gyerekekkel, sokszor közösen ebédeltünk. Egyszer Nóra főzött, másnap én, vagy közösen összedobtunk egy paradicsomleves-túrógombóc vagy zacskós leves-spagetti menüt. Amíg főtt az ebéd, kiültünk a verandára, és kávéztunk. Ráérősen, boldog békeidőket idéző nyugalomban.
Egyik forró szeptemberi délután Palkó és Kamilla, miután kiszaladgálták magukat a szórófejes öntöző hűsítő permetében, jól bepalacsintáztak, majd Palkó leheveredett Kamilla mininyugágyára, és fél órát masszíroztatta magát kis barátnőjével, aki hiába akart volna homokozni, nem tudott nemet mondani Palkónak, aki kedves mosollyal zsarolta: még csak egyet. Még egy utolsót…
Kamilla nagy sóhajjal megfordult, és visszaült, hogy hároméves kislányhoz képest szokatlanul erős kezével tovább nyomogassa kéjenc kisfiam hátát.
– Úristen, mi lesz itt tizenöt év múlva… – sóhajtott fel Nóra, mire mindketten eltűnődtünk.
Mielőtt Palkó megszületett, és én visszavonhatatlanul elfogult lettem, Kamillát láttam a leggyönyörűbb kisbabának, akivel addig életemben találkoztam. Hatalmas, kerek, szürkéskék szem, pici kerek gomborr, pirospozsgás bársony bőr, aranyfényű szöszi haj – mint egy angyal. Ellágyulva néztük csupa ártatlanság gyerekeinket, Bori baba is békésen gügyögött mellettünk, és újra megállapítottuk, milyen jó is az anyaság! Feltölt energiával, elűzi a borús gondolatokat, nyugtatja az idegeket, kisimítja a ráncokat.
– Gyertek be a napról! Nagyon nagy a hőség! ‒ hívtam be a gyerekeket, akik első szóra jöttek. – Hintázhattok itt, a verandán, az árnyékban, ha van kedvetek.
– Majd én löklek, Palkó! – ajánlotta fel Kamilla, aki nagyon anyáskodó kedvében volt aznap.
A széles, szellőjárta, fagerendás tornácon felfüggesztett hinta lengeni kezdett. Mi bementünk a házba, én nekiálltam elmosogatni, Nóra a hűs szobában megszoptatta Borit. Mikor Borika elaludt, Nóra óvatosan letette a kiságyába, kilépett a hálószobából, és behúzta maga mögött az ajtót. Átmentünk a szintén kellemesen lefüggönyözött gyerekszobába, Nóra az egyik ágyra telepedett, én a hintaszékbe, és belebújtunk a legújabb lakberendezési magazinokba, hogy ihletet merítsünk saját otthonaink még tökéletesebb kialakításához. Hallgattuk a hinta egyenletes nyikorgását, a lapok halk suhogását, és a betűk és a képek lassan eggyé olvadtak a derűs félhomályban…
Arra ébredtem, hogy a derekam egészen megmerevedett, a farcsontomat nyomja valami – egy ottfelejtett rágóka –, és a nyakam is elgémberedett. Nóra is elaludt az ágyon. Nagyot nyújtózkodtam – micsoda csend!
Mi ez a csend?!
Félrehúztam a függönyt. A hinta üres, a szél sem lengeti. Kiléptem a verandára. A talpgerendán öt-hat homoktorta sorakozott, szép virággyertyákkal. A ház mögé siettem. A homokozó üres. A rézsű fölötti palánkvárban bágyadtan lógott a nemzeti szín zászló. Összeugrott a gyomrom. Kiáltani akartam, amikor a járdamenti orgonasövény egyik bokra hirtelen megremegett, és alsó ágai vad táncba kezdtek. Hát itt vagytok, rosszcsontok! Léptem egyet a bokor felé, és megkönnyebbült mosollyal figyeltem, ahogy a kis büdösök próbálják átfúrni magukat a sűrű ágak között – de mindjárt nem vigyorogtam, amikor megláttam kibukkanni egy fekete, szőrös gombócot, ami aztán fenekét rázva felém kocogott.
– Bugac! Te vagy? Hol vannak a gyerekek? – Nóráék okos kis fekete pumija ártatlan szemmel nézett rám, megrázta magát, és nagyot ásított. – Te is aludtál… Remek.
– Palkó! Kamilla! Gyertek elő! Hol vagytok? Most ne bújócskázzatok! – Néma csend. Az orgonabokrok alatt nem volt senki.
Futottam egy kört az udvaron, már amennyire tudtam futni, ugyebár, benéztem a nagyobb bokrokba, felnéztem a megmászható fákra, de éreztem, hogy nem itt vannak. Túl nagy volt a nyugalom. Aztán hallottam, ahogy egy autó elhúz a ház előtt. Jesszusom, csak nem mentek ki az útra? Az utcafronti kis kapuhoz siettem. Zárva volt, a lánc és a lakat érintetlen. Visszasiettem a házba, hogy felébresszem Nórát. Előtte azért még egyszer benéztem a konyhába, fürdőbe, behallgatóztam Borikához, de sehol senki. Néma csend.
– Nóra, ébredj! – ráztam meg finoman, amennyire vissza tudtam fogni magam, nehogy infarktust kapjon. – Eltűntek a gyerekek!
– Mi van? – pattant ki Nóra az ágyból. – Hogyhogy eltűntek? Hova tűntek? Kamilla! Palkó! Kamillaaaaa! – kiáltozott a verandán.
– Megnéztem őket mindenhol az udvarban. Kiabáltam is. A kapu zárva, azon nem mehettek ki…
– A kismotorok megvannak? Kamilla délután motorozni akart az ösvényen.
– A motorok? Azt nem néztem, de mondom, hogy a kapu zárva.
– Az nem jelent semmit. – Nóra már rohant is előre. – Itt voltak a motorok az első verandán. Most nincsenek itt. Az udvarban?
– Nem, nem láttam…
– Ezek kiszöktek! – Nóra ment pár lépést a kerítés mentén. – Ide nézz!
A rózsabokor mellett a kerítésnek támasztva ott állt a kis lépcsős sámli, körülötte halomban megtépázott rózsafejek, egész sziromszőnyeg.
– Kimásztak?!
– Kamillától kitelik. Hozom a kulcsot – Nóra visszarohant a házba a lakatkulcsért. Bezárta a bejárati ajtót, a kapuról lefejtette a többszörösen rácsavart biztonsági láncot. – Futás! Tudsz futni?
– Hát… futni már nemigen, de sietni még valahogy. Hű, de elverem a valagukat! Legalábbis Palkóét. Szerinted merre menjünk?
‒ Az erdő felé. Biztos az ösvényre mentek motorozni, Kamilla fájához.
Átmentünk a mi oldalunkra, át a „nagy úton”, amin évről évre érezhetően nagyobb lett a szomszéd faluba tartó átmenő forgalom. Amikor megvettük a telket, még a kutya sem járt erre, most meg a frász tört ki sokszor, olyan sebességgel húztak el az autók a gyakorlatilag csak másfél sáv széles, járda nélküli úton. Befelé, a szőlőhegy kanyaraiból beérve csábítja őket az egyenes lejtő, a falu felől érkezők pedig a dombot megmászva itt vesznek lendületet. Életveszély.
„Kamilla fáját” Kamilla sajátította ki magának. A kis utcánk Szilágyiék háza sarkánál erdei ösvényként folytatódik, ami levezet a faluba. Általában csak a temetőig szoktunk elsétálni, mert ott kezdődik a meredek, kanyargós aszfaltos út, ami a kidőlt-bedőlt kerítésű faluszéli viskók acsarkodó kutyái mellett visz be a házak közé. Visszafelé félúton mindig megálltunk az érdekesen nőtt fiatal juharfa mellett.
Különlegesen kunkorodó ágaira már egy kétéves gyerek is fel tudott kapaszkodni, és az ágak tövénél ketten is kényelmesen el tudtak helyezkedni. Volt még egy hosszú, kinyúló ága is, direkt hintázásra való. Pont olyan vastag, hogy a kis kezek jól meg tudták markolni, ahogy az egyik nagy göcsörtről ágaskodva rácsimpaszkodtak, és pont olyan magasan volt, hogy ha már nem bírták a kapaszkodást, biztonságosan le tudtak huppanni a földre. A két gyerek sokszor fél óráig is elücsörgött a fán, mint kismókusok, és lelkesen majszolták a képzelt mogyorókat, amiket nekünk kellett újra és újra feldobni nekik – nehogy úgy érezzük, kihagynak minket a játékból.
Folytatjuk.
A történet előző részeit itt, itt, itt és itt találod.
