Gyermekkori és párkapcsolati traumájáról már őszintén beszél, de a tíz évvel ezelőtti problémájának feldolgozásához még időre van szüksége Erdődi-Juhász Ágnesnek. Ő a Túléltem – 55 trauma/írás szerkesztője, és az egyike azoknak, akik e kötetben arról írtak, amiről sok érintett nem mer beszélni: kapcsolati erőszakról, abortuszról, vetélésről, hozzátartozó elvesztéséről, munkahelyi bántalmazásról. Interjú Erdődi-Juhász Ágnessel.
Erdődi-Juhász Ágnes
Író, a Felhő Café online irodalmi folyóirat főszerkesztője. Novellái többek között a Kalligram folyóiratban, a Felhő Cafén és a SZIFONline-on, kritikái pedig a Litera irodalmi portálon jelentek meg. Hús című novellája a tavalyi PesText Buborék pályázat közönségdíjasa lett.
Anyamagazin: Veled mostanában a leggyakrabban a könyvtárban lehet találkozni. Most épp mivel foglalkozol?
Erdődi-Juhász Ágnes: Az Irodalmi Szemle online folyóiratnak írok egy kritikát Szemethy Orsi első kötetéről, ezt a könyvet olvasom. Nagyon ritkán dolgozom otthonról, inkább bejövök a könyvtárba, vagy ha zárva van, akkor egy kávézóba. A szerkesztői és írói munka is nagy logisztikát igényel. Amikor a férjem dolgozik, én vagyok otthon a gyerekekkel, és olyankor, ha szükséges, éjszaka ülök a laptop elé. Szerencsére a nyár lazább, így most kevesebbet éjszakázom. Ennek a munkának azonban megvan az előnye is, hiszen ha évközben valamiért otthon maradnak a kicsik, napközben tudok velük foglalkozni, mert a feladatok ilyen szempontból nincsenek időhöz, csak határidőhöz kötve.
A.: Mennyi idősek a gyerekeid? Olvasták már az írásaidat?
E-J. Á.: Négy- és hétévesek. Tavaly megjelent egy mesekönyvem, azt olvasták, azaz én olvastam fel nekik. A nagyobbik már elkezdte önállóan is, de mivel csak most lesz másodikos, nem megy még neki gördülékenyen. De volt például olyan, hogy egy felolvasásra készültem, a nagyfiam pedig hallgatta, ahogy gyakorlom a szöveget. Nagyon tetszett neki, azóta is mondja, hogy azt a novellát olvassam el újra neki, de sajnos nem teljes egészében gyerekkompatibilis írás, így nem szoktam megtenni. Ő volt velem könyvbemutatón is. Már kezdik érteni, hogy mivel is foglalkozom.
A.: A Túléltem 55 trauma/írás az első szerkesztett köteted. Mennyire volt nehéz dolgozni a szövegekkel?
E-J. Á.: Ezek más jellegű írások voltak, mint amikkel eddig dolgoztam. Először pozitívumként gondoltam arra, hogy a szerzők közül sokakat ismerek, és arra is, hogy mivel magam is éltem át traumákat, van személyes tapasztalatom, ami bizonyos szempontból nézve könnyebbséget jelent. Tévedtem. Nem volt könnyebb dolgom ezekkel a szövegekkel, hiszen meg kellett találnom azt az érzékenységet, amivel ezekhez az írásokhoz nyúlnom, illetve közelednem kellett. Másfajta kompetenciákra és tapasztalatokra volt szükségem, mint a szépirodalmi igénnyel megírt szövegeknél. Emellett érzelmileg is behúzott a kötet, van benne olyan írás, amit akárhányszor olvastam el, végigsírtam. Elég nehéz így szövegként foglalkozni egy anyaggal.
A.: Mik a legjellemzőbb traumák?
E-J. Á.: A kötet összeállítása nagyon változatos, a traumaírás széles spektrumát járják be a szövegek. A kapcsolati erőszaktól kezdve az abortuszon, a vetélésen és a hozzátartozó elvesztésén át a szóbeli munkahelyi bántalmazásig szinte minden témában érkeztek be írások. Nehéz kötet, érzelmileg is bevonódtam a szerkesztői munkába, és ez meg is viselt. Miután a szerzők egy részét ismerem, több esetben előfordult, hogy korábban már személyesen is végighallgattam az általuk hordozott traumákat. Nehéz csak a szöveget látni, amikor mögötte ott az ember is az érzéseivel.
A.: Hogyan tudott oldódni benned az emiatti feszültség?
E-J. Á.: A szerzők nagyon pozitívan álltak hozzám és a közös munkához. Ugyanakkor nehéz volt összeegyeztetnem azt – s nem kevés belső feszültséget okozott –, hogy míg ők a legféltettebb, legszemélyesebb sérelmüket tették elém, nekem bele kell nyúlnom a szövegbe olyan apróságok miatt, hogy a szórend nem megfelelő, vagy nyelvtanilag nem helyes a mondat. Ez viszonylag kényelmetlen pozíció volt. A szerzők viszont nagyon jól fogadták a javaslataimat, készségesen együttműködtek velem, lelkiismeretesen és alázattal dolgoztak az írásaikon.
A.: Az 55 írás közül kettő a sajátod. Milyen traumáidról írtál?
E-J. Á.: Az egyik a bántalmazó édesapámról, a másik a 25 éves koromban megélt anorexiáról szól.
A.: Melyikről nehezebb beszélni?
E-J. Á.: Az anorexiáról. Még nincs tíz éve, hogy történt, frissebb a trauma. Az édesapámmal kapcsolatos bántalmazásról harminc év után már könnyebben tudok mesélni. Nemrég hunyt el, élete utolsó hét évében már nem beszéltünk egymással. A vele való utolsó találkozásomról, illetve a temetéséről, az „örökségemről” szól az írásom, egy visszatekintő összefoglalása a hozzá fűződő érzelmeimnek.
A.: Anyaként milyen szembesülni ezekkel a traumákkal?
E-J. Á.: Viszonylag sok traumát megtapasztaltam a saját bőrömön: az édesapám fizikálisan, a mostohaapám pedig szexuálisan bántalmazott, és volt egy bántalmazó párkapcsolatom is. A kötet szerkesztése közben mégis azt vettem észre magamon, hogy azok a történetek viselnek meg leginkább, amikkel kapcsolatban szerencsére nincsenek saját tapasztalataim. Ilyen például egy gyermek elvesztése – ez anyaként különösen érzékenyen érint. Ezeknél az írásoknál nehezebben tudtam a szövegre koncentrálni, érzelmileg is erősebben bevonódtam.
A.: Miért jó, ha beszélünk a traumáinkról?
E-J. Á.: Részben azért, mert – főképp szakember segítsége mellett – segíti a traumafeldolgozás folyamatát. Emellett a történeteink azoknak is megmutathatják, hogy van lehetőség túllépni a nehézségeken, akik még nem tudnak beszélni a saját traumáikról. Az áldozatok sokszor azért is hallgatnak, mert a bántalmazás még mindig tabunak számít, amihez pedig szégyenérzet társul. Fontos lenne lebontani ezeket a belső gátakat, és megtalálni a módját annak, hogyan fejezhetjük ki és oszthatjuk meg egymással a múltbéli sérelmeinkkel kapcsolatos érzelmeinket, ahelyett, hogy elkendőznénk a probléma súlyát.
A.: Te mikor tudtál először beszélni ezekről?
E-J. Á.: Két évvel ezelőtt, amikor először mentem el egy olyan traumaíró-táborba, ahová személyes jellegű írást is kellett vinnünk. Először nem tudtam felolvasni a saját szövegemet, Péterfy-Novák Éva tette meg helyettem, én meg végigbőgtem az egészet. De akkor és ott ki tudtam mondani azt, hogy ha ti így el tudtok fogadni engem, akkor én is el tudom fogadni magam. Ez az élmény azóta is erőt ad, ahogy a táborokban és az írás kapcsán szövődő barátságok is. Tudom, hogy van egy bázisom, nem vagyok egyedül a traumáimmal, mindig lesznek mellettem olyanok, akik meghallgatnak, és akikre számíthatok.
A.: Mit gondolsz, kinek volna fontos megismerni ezeket a történeteket?
E-J. Á.: Bárkinek. Az utóbbi években, a saját traumáim feldolgozása közben azt tapasztaltam, hogy gyakorlatilag mindenki hordoz magában múltbéli sebeket. Ugyanakkor a traumáinkon keresztül kapcsolódni is tudunk egymáshoz. Hiszen azzal, hogy kiteszem a másik elé a lehető legszemélyesebb történetem, a bizalmamba avatom őt, amitől ő is könnyebben nyílik meg.
Borítókép: Fisher Paula
„Én az elszenvedője, anyukám a főszereplője a családtragédiánknak” – interjú Eke Angélával
