„Én az elszenvedője, anyukám a főszereplője a családtragédiánknak” – interjú Eke Angélával

Saját családtörténetét – vagy ahogyan a színésznő fogalmaz –, saját családtragédiáját meséli el Eke Angéla az Én, Iphigénia című első, önálló monodrámájában, amelyről az utolsó pillanatig nem is mert beszélni az édesanyjának. Elképzelni sem tudta ugyanis, hogy az anyukája hogyan fogadja majd azt, hogy az életükről színdarab készült. Eke Angélával beszélgettünk.

Eke Angéla
Az 1986-os, váci születésű színművész és bábszínművész 2013-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész szakán, báb szakirányon. Az iskola elvégzése óta szabadúszó színészként prózai, alternatív, kőszínházi, bábszínházi előadásokban, valamint a független szférában alkotóként, rendezőként hazai és nemzetközi projektekben dolgozik. Eke Angéla – Márkus Sándorral együtt – az egykori kortárs bábszínházi formáció, a Nylon Group alapítója. Eke Angéla 2016-ban Junior Prima díjat kapott. 2020-ban debütált Én, Ipigénia című saját monodrámája a Radnóti Tesla Laborban, folyamatos szereplője a Tojka Színházi Társulás darabjainak, emellett elismert véleményformáló, aki aktívan tesz az állat- és környezetvédelemért. 2021-ben Nem az számít, hova születsz, az számít, hol akarsz élni címen saját előadással állt színpadra a TEDxLibertyBridgeWomen rendezvényén.

Anyamagazin: Legutoljára az Én, Iphigénia című dokumítoszban láthattunk, aminek most vége lett. Biztosan lekerül a színpadról?

Eke Angéla: Azért lett vége az Iphigéniának, mert a Radnóti Tesla Labor (a Radnóti Színház egy játszóhelye, az épület második emeletén felújított színházterem – a szerk.) megszűnt. Ezért kényszerültünk arra, hogy előző évadban egy utolsó előadást játsszunk, mert ott biztosan nem lesz újra. Nagyon szeretnénk, ha idővel egy új helyszínen visszatérhetne a monodráma, hiszen az előadás javában telt házas volt, ráadásul az utolsó 150 százalékos nézőtérrel futott. Ebben még van lehetőség.

Én, Iphigénia
Az Én, Iphigénia című, másfél órás előadásban két rendező és egy rendezőpáros egyéni víziójában követhetjük végig ugyanazt a történetet, mindig más és más perspektívából. A történet Eke Angéláról szól, akivel Závada Péter író készített interjút. A végeredmény egy személyre szabott drámaszöveg, egy kortárs dokumítosz, ami a valóság és a fikció ötvözete.
Írta: Závada Péter
Előadja: Eke Angéla
Rendező: Sándor Dániel Máté, Gryllus Dorka, Soós Attila, Spáh Dávid

A.: A három rendezés közül melyik a kedvenced?

E. A.: Hát, ez olyan, mintha megkérdeznék, hogy a három gyereked közül melyik a kedvenced. Soha nem gondolkoztam ezen, mert mindhárom annyira különböző lett, mindháromban más jelenti a kihívást. Éppen ezért másként gondolok mind a háromra, nincs közülük olyan, ami a kedvencem, egy picit az is a kérdés, hogy mitől lesz kedvenc.

A.: Pedig a nézők megkérdezik egymástól…

E. A.: Az a durva, hogy te most ezt kérdezted tőlem, én meg hebegek-habogok, nem tudok rá válaszolni, közben bennem is nagyon sokszor felmerül a kérdés. Engem is érdekel, hogy kihez melyik áll a legközelebb.

A.: Hozzám a ruhadarabos, a második. A díszlet nagyon erős volt, sok jelentéssel. A harmadik részben pedig nagyon sokatmondó volt, amikor az előadás alatt megsült a kenyér a sütőben.

E. A.: Minden egyes részt a rendezőkre bíztam, ez volt a kísérletem egyik része, hogy kiből mit hoz ki ez a történet. Egyáltalán nem akartam befolyásolni egyetlen rendezői verzió kimenetelét sem, sem azt, hogy az milyen díszletben és felfogásban történjen meg. Dávid (Spáh Dávid, az Én, Iphigénia harmadik rész rendezője – a szerk.) amikor először olvasta el otthon a történetet, annyi idő alatt sütötte meg a kenyerét is. Neki ez a szimbólum jelent meg az egészben, hogy amíg elkészül egy kenyér, az egyben egy nagyon fontos életszimbólum is, amiről az előadás lényegében szól.

A.: Anyukád megnézte a színdarabot?

E. A.: Igen, megnézte, de nagyon féltem. Sokáig nem is mondtam el neki, hogy mi ez az egész, hogy milyen nagy százalékban tartalmaz minket. Az utolsó pillanatig halogattam, hogy beszéljek vele, aztán odaadtam neki a történetet, először írásban, hogy olvassa el. Döntse el, hogy szeretné-e látni, szeretné-e viszontlátni, mert nyilván ez az én családtragédiám vagy családtörténetem, amiben az anyukám a főszereplő. Én az elszenvedője voltam nagyon sok gyerekkori traumának, ő pedig a szereplője, ez még nehezebb. Nagyon aggódtam érte, nagyon izgultam, hogy mit fog szólni hozzá.

A.: És hogyan fogadta?

E. A.: Mondtam neki, hogy nem kell megnéznie, de miután elolvasta, nagyon meglepődtem, mert olyan jól tudott hozzáállni, mint egy alkotó. Elfogadta, hogy ez egy alkotás, egy történet. Az anyukámnak nincs köze a művészetekhez vagy akár a színházhoz, legfeljebb csak akkor, amikor engem megnéz. Mindig kikérem a véleményét, de ő nincs benne annyira, mint én, hogy el tudjon választani dolgokat, ezért féltettem, hogy mit fog majd benne elindítani. Felnőtt és hideg fejjel tudott ránézni a sztorira. Kértem, hogy nézze meg a főpróbát is, hogy ha egyáltalán meg akarja nézni, mégse a premieren szembesüljön a látottakkal, hallottakkal.

Végül a premiert is megnézte, ahol már szórakozni is tudott a darabon. A barátom mellett ült az előadáson, és sokszor odasúgta neki közben: „ez nem így történt”, és „ez sem így volt”. Mindig szeretem, ha a nézőkben valamilyen feldolgozási folyamat elindul a saját életükkel kapcsolatban. Nagyon örülök, hogy az anyukámban is elindult egyfajta feldolgozási folyamat azzal, hogy megnézte. Az öcsém is elolvasta, őt is bevezettem a dologba, de végül azt mondta, hogy nem szeretné megnézni. Ezt maximálisan tiszteletben tartom és elfogadom, ő más módon dolgozza fel a gyerekkorunkat.

A.: Olyan hihetetlen az az erő, ami az anyákban van…

E. A.: Az anyukám mindent támogatás nélkül csinált, amikor kiderült, hogy velem terhes, elvesztette az édesanyját, nem állt mellette senki. Még ezek után le is kellett érettségiznie – én márciusban fogantam, ő májusban érettségizett. Gyakran gondolok arra, hogy hogy tudta ezt olyan fiatalon végigvinni. Az anyákban tényleg hihetetlen erősen benne van egy túlélő, fenntartó ösztön, ami tényleg mindenen át tudja őket vinni. Az orosz–ukrán háborús helyzet kezdetén, márciusban, amikor a pályaudvaron önkénteskedtem, sokszor belém hasított ugyanez, látva, hogy zömében édesanyák jöttek kisgyerekekkel. Mintha átkapcsoltak volna egy teljesen másik dimenzióba, hogy elhitessék a gyerekekkel, hogy minden rendben. Sokszor a gyerekeken tudtam lemérni azt, hogy az anyukáik vajon hogyan kezelik a helyzetet.

A.: Ha egy dolgot kellene megköszönnöd anyukádnak, mi lenne az?

E. A.: Nem tudok olyan történetekről beszámolni, hogy anyukám vezetett be az irodalom világába, vagy hogy ő mutatta meg nekem a The Beatlest. Nekem nincsenek ilyen történeteim, mert ő egészen mással volt elfoglalva. És mégis egy alkotó ember lett belőlem. A legeslegfontosabbat tőle kaptam: ő mondta azt, hogy csak olyan dolgot csináljak az életben, olyan szakmám, hivatásom legyen, ami boldoggá tesz. Azt keressem, hogy mitől leszek boldog. Anyukám sosem azt sulykolta belém, hogy olyan szakmát válasszak, amivel majd boldogulok, vagy sok pénzt keresek. Számomra a gazdagság egyértelműen az érzelmi és élménygazdagság. Ez a tőle kapott tanítás mindennél többet ér.

A.: A színészi álmaid megvalósításában is támogatott?

E. A.: Amikor egy tanár néni az általános iskolában azt javasolta, hogy menjek drámatagozatos iskolába Budapestre, mi azt sem tudtuk, hol van, és hogy hogy juthatunk el oda. Anyukám akkor is ott állt mellettem, pedig otthon a nevelőapám – akivel akkor már elég rossz, bántalmazó kapcsolatban élt – nem támogatta ezt a helyzetet.

A.: Mentél, és csináltad?

E. A.: Igen. Megkerestük az iskolát, és Vácról – ami egyébként nem olyan távoli, Budapesttől egy 40 kilométerre lévő város – útnak indultam. Bár akkor még nem fél óra volt az út, hanem 50 perc, és még városon belül is buszoznom, gyalogolnom kellett sokat. Szombatonként előkészítőiskolába jártam Budapestre, hajnalonta indultam. Miután felvettek, bejárós lettem, mindennap hajnalban keltem, visszafelé pedig általában aludtam. Nagyon sokat aludtam vonaton.

A.: Számodra fontos a környezettudatosság. Mennyire van jelen a napjaidban?

E. A.: A műanyagmentes július kihívásban nem szoktam részt venni, de nagyon támogatok minden ilyen challenge-et. Minden hónapban igyekszem ezt csinálni, kihívásoktól függetlenül. A barátommal lakókocsis túrára mentünk a nyáron, egy lakókocsiban éltünk a szabadban, és rájöttünk, hogy még annál is lehet fenntarthatóbban élni, mint ahogy itthon csináljuk. A vízhasználatunk eleve a töredékére csökkent, és ugyanolyan boldogok voltunk, ugyanolyan jól éreztük magunkat. Ismét rájöttem, hogy a boldogságból nem vesz el, ha az ember fenntarthatóan él. A legtöbbször a kényelem öli meg ezt a helyzetet. Egyébként nagyon sok olyan szituációval találkozom, ami alapjaiban rengeti meg a fenntarthatósági hitem.

A.: Például?

E. A.: Nem régen voltam New Yorkban egy szakmai úton, a Magyar Akác című előadás társulatával. Sok napnak kellett eltelnie, mire elfogadtam, hogy nem tudok úgy ételt vásárolni magamnak, hogy az ne járjon műanyag hulladékkal. Vagy ha egy vasárnap délután végigsétálsz egy parkban a családi barbecue-zások után, elsírod magad, hogy milyen műanyagmennyiséget találsz a kukák környékén. Ugyanakkor pedig rengeteg közösségi kertet kezdtek el a lakók csinálni, civil összefogással. Nagy lakóházak közötti kis zöldterületeket csinosítottak ki maguknak, amivel foglalkoznak, élnek benne, léteznek, ültetnek. Nemcsak gondozzák a közösségi területet, hanem jól is esik nekik az, hogy tudnak a kerttel foglalkozni. Egy nagy iparterület lehetett egy nagy rész a belvárosban is, amiben most paradicsompalánták, tök, cukkini és uborka sorakozik.

A.: És mit hoztál haza New Yorkból?

E. A.: Mindennel együtt csodálatos városnak tartom. Szívem szerint egy lakókocsiban élnék, de minden évben egy hónapot nagyon szívesen eltöltenék ott. Sok olyan arcát ismertem meg a városnak, ami nem fényűző. Engem mindig a valódi, autentikus lakókörnyezet érdekel. Több ilyen részen voltunk – többek között Queensben, Brooklynban, Manhattan déli részén –, ahol az emberek vállalják magukat. Nincs rajtuk az a sallang, amit sokszor húzunk az amerikaiakra. Meg vannak törve, nem túl jók az életkörülményeik, de úgy tűnik, hogy azzal próbálnak boldogulni, amijük van. Örülök, hogy a város emberi oldalával is tudtam találkozni.

A.: Hogy tetszik New York színházi világa?

E. A.: A színházi vonal, a Broadway világa eggyel kevésbé áll hozzám közel, inkább az Off-Broadway, az ottani független színházak között vannak meghatározóak. Számomra most mégis a képzőművészet volt érdekesebb. A mostani alkotók közül nagyon sokan foglalkoznak szociális kérdésekkel. Nagyon tetszettek a helyieket bemutató fotókiállítások, illetve sok a feminista fennhangú művész is. Különleges a MoMA PS1 is, ami a nagy MoMA kisebb, kortárs verziója, amelyben fiatal művészek egy indusztriális környezetben hoztak létre egy közösségi kertet. Ezek mellett ugyanúgy szerettem a nagy magángalériákba is bemenni, ahol a közönség egészen más, mint a fiatalok közösségéé. Szeretem azokat az alkotásokat, amelyek az ember, az emberség, az ember sötét és fényes oldalát próbálják bemutatni.

A.: Miért állnak közel hozzád ezek az alkotások?

E. A.: Mert számomra most művészként is az a legfontosabb, hogy visszanyúljak a gyökereimhez, azt próbáljam megérteni, mert azzal tudom megérteni a felnőtt énemet. Ezáltal tudok majd olyan anya lenni, és olyan része a társadalomnak, ami nem a zavarosban próbál halászni.