Ülök a vonaton. Fél év telt el az utolsó utam óta. Eszembe jutott egy történet. A nyárról. Elmesélem. Birovits Zsuzsanna novellája
Tikkasztó hőség. Tömeg. Izzadságszag. Kávéillat. Déli pályaudvar. Budapest. Bemegyek a jegypénztárhoz. Veszek egy jegyet. Még tíz perc az indulásig. Nincs kiírva, melyik vágányról indul a vonat. Távolabb állok a várakozóktól. Nem bírom a szagokat. Fejem fölött elrepül egy galamb. Összehúzom magam.
Igazolványtartómból előveszem a jegyeket, hogy lássam, melyik kocsiban ülök. Nem találom a helyjegyem. Csak vizet vettem. Odamegyek. Megkérdezem, hátha kiesett, de az árusok nem találtak semmit. Visszarohanok a jegypénztárhoz. Tizenhármas. Nincs sor. A blokk nálam, a helyjegy ára feltüntetve. A pénztárosnő épp ásít, amikor meglát.
− Elnézést, nem kaptam meg a helyjegyemet véletlenül − mondom udvariasan.
− Ilyen hibát sosem vétek − rivall rám. Feje paprikavörös.
− Nem hiszem, mert a blokkba tűrtem, amit adott, csak elfelejtettem megnézni. Mindig ugyanoda teszem a jegyet – folytatom mosolyogva. – Kinyomtatná ismét? Itt van a blokk − kérdezem.
Apró, tengerkék szeme villámokat szór. Kikapcsolja a mikrofonját. Hangja így is hallatszik, azt kiabálja, hogy mit képzelek, biztosan elhagytam, vegyek egy új helyjegyet.
Előveszem a bankkártyámat. 2000 forintom maradt. Az előbb kaptam sms-t a vásárlás után a banktól. Kérek egy újabb IC-helyjegyet. A mai nap után szükségem van hűvös levegőre. Négyes vágány. Hármas kocsi. Ötvennégyes ülés. Felszállok. Öt perc múlva indul a vonat. Siófokra.
Fullasztó és elhasználódott a levegő. Nem megy a légkondi. Egy üres kekszeszacskó a mellettem lévő ülésen pihen. Korog a gyomrom. A dupla helyjegy árára gondolok. Elhelyezkedek. Az üres zacskót bedobom a kukába. Még pont belefér. Előveszem a telefonomat. Bedugom a fülhallgatót a fülembe. Zenét hallgatok.
Váratlanul hűvös levegőt érzek a hátamon. A légkondi beindul. Veszek egy mély levegőt, és nagyon lassan kifújom. Kezemmel szorítom az ülés karfáját. A mai napomra gondolok. Kiráz a hideg. Az állásinterjú. A művelődési ház vezetőjének grimasza. A pénztárosnő a pályaudvaron. A maradék ezeregyszáz forint a kártyámon.
A vonat elringat. Elbóbiskolok. A zene lágyan simogat. Egy kéz érintését érzem a vállamon. Kinyitom a szemem. A kalauz az. A jegyeket kéri. Fémkeretes szemüveget visel. Fehér, rövid ujjú inggel és sötétkék szövetnadrággal. Oldalán fekete táska. Átadom a jegyeket. Véletlen a blokkokkal együtt.
− Kétszer vett helyjegyet? – kérdezi tágra nyílt szemmel.
− Igen − felelem.
Nem tudom, miért, de elmesélem neki a mai napom eseményeit. Nem mozdul, amíg véget nem ér a történetem. Nem szól semmit. Összevonja szemöldökét. Mély, vízszintes ráncok húzódnak szemei között.
− Nem kellett volna új helyjegyet vennie! Látszik a blokkon, hogy megvette. Ha jöttek volna ellenőrök, megmagyaráztam volna valahogy − mondja, és rám kacsint.
Melegséget érzek a szívem tájékán. Kezem az ölemben pihen.
− Köszönöm, hogy meghallgatott. A mai napon jólesik egy kis emberség és együttérzés – suttogom elcsukló hangon.
Továbbmegy. Az ajtóban megáll. Rám néz. És előrebiccenti a fejét. Szája mosolyra húzódik.
Megérkezek a siófoki állomásra. Leszálló német turisták zsivaja. Hatalmas hátizsákokkal, sörrel a kezükben, strandpapucsban sétálnak. Elhaladok egy vörös hajú, szeplős lány mellett. Hófehér ruhája a földet súrolja. Kellemes parfümillat veszi körbe. A nyakát nyújtogatja. Lábujjhegyen áll. Hirtelen futni kezd. Megfordulok. Egy fiú nyakába ugrik, aki felkapja és megpörgeti, majd lehajol hozzá, és megcsókolja. Eszembe jut, hogy én is voltam ilyen lány. Húsz évvel ezelőtt. Egy másik vidéki pályaudvaron csókolóztam. Esőben.
Megállok egy pillanatra, és bámulom őket. Bőrömön jóleső, régről ismert borzongás fut végig. Mintha a húsz évvel ezelőtti esőcseppek örömtáncot járnának újra a lelkemben. Elhagyom az állomást. Fejemben cikáznak a gondolatok. Budapestről. Állásinterjúról. A pénztárosnőről. A kalauzról. Mindannyian átutazók vagyunk. Pályaudvarról pályaudvarra érkezünk. Fagyban. Viharban. Elviselhetetlen hőségben.
Némelyik állomás peronját piros muskátlis virágládák díszítik. Másutt húgyszag, hányás és cigiszag vár. Düledezett épületfal. Fűtetlen váróterem. Néha rózsaszín szemüvegen át látjuk az állomásokat. Máskor összetört szívvel bolyongunk a falak között. Kilötyögtetjük nagyanyánk aranyló húslevesét egy befőttesüvegből, és újságpapírral itatjuk fel a padlóról. Alufóliába csomagolt almás pitével kínáljuk útitársunkat, ha úgy hozza kedvünk.
Utazunk egyedül. Barátokkal. Családdal. Állásinterjúra a fővárosba. Nyaralni a Balatonra. Átutazók vagyunk. Pályaudvart elhagyók és pályaudvarra érkezők. Nem maradunk ugyanazok, akik az utazás előtt voltunk. Utunk során elvesznek belőlünk, vagy hozzánk tesznek, bármelyik állomáson is járunk. A lélekmozaikunk darabkái összekeverednek és újrarendeződnek. Élesebb képet mutatnak magunkról és másokról. Semmi sem állandó. Úton lenni mindig változás.
[caldera_form id=”CF6016c8ec2a484″]
