Majd’ húsz éve annak, hogy rabul ejtette az irodalom – Berg Judit célközönsége ugyan leginkább gyerekekből áll, de jócskán született már felnőtteknek szánt írás is a kezei között. A négygyermekes írónő igyekszik idősebb barátként a gyermekei mellett állni, hiszen tudja, hogy az őszinteségüknek ára van. Mint mondja, ha nem bízik bennük vagy tiltani kezd dolgokat, hamar leszoknak arról, hogy beavassák őt az életük részleteibe. Berg Judittal beszélgettünk.
Berg Judit
Az ELTE magyar–angol szakán és drámatanárként végzett. Kezdetben angolt tanított, valamint nyelvi lektorként és fordítóként helyezkedett el. Gyermekei születésekor kezdte a történeteket lejegyezni, ők inspirálták további mesekönyvek írására. A nevéhez köthető a Rumini, a Maszat, a Lengemesék és többek közt a Két kis dinó-sorozat is. Az általa megálmodott karakterek már tematikus játszóteret is kaptak, és több tábort is szerveznek már kalandjaira épülve. A világ legnehezebb sorsú gyermekeinek támogatására – együttműködve az UNICEF-fel – két kis dinója küld leveleket a résztvevőknek és hozza közelebb távoli országok történeteit.
Anyamagazin: Mit jelent számodra az utazás, a kalandok?
Berg Judit: Már kislány koromban arra vágytam, hogy világutazó és kalandor legyek. Ennél jobban csak az izgatott, hogy egyszer majd anyuka lehessek. Sokat izgultam azon, hogyan lehet összeegyeztetni az anyaságot a kalandorsággal. Végül úgy alakult, hogy már gimnazistaként sokat utaztam – egész tanévben dolgoztam azért, hogy nyáron elmehessek külföldre, később anyukaként az utazós emlékeimből éltem egészen addig, amíg elég nagyok lettek a gyerekeim ahhoz, hogy ők is velem utazhassanak, illetve itthon hagyhassam őket, amíg én magam utazom. Számos történetemet inspirálták azok az izgalmas helyek, ahová eljutottam – kis szigetek, őserdők, vulkánok, az Andok hatalmas hegyei, ahol már ritka a levegő…
A.: Vannak nehéz időszakok, amikor nincs kedved írásba fogni?
B. J.: Persze. A nagyobb lélegzetű munkák után hetekig ahhoz sincs erőm és kedvem, hogy a nevemet leírjam, de amúgy is időnként beüt a krach, amikor kifogynak az ötleteim. Ha nem vagyok elég lelkes, vagy nem tudok megfelelően átlényegülni, nem is érdemes leülnöm, mert esélytelen, hogy igazán jó szövegek születhessenek.
A.: Mi tud ebből kilendíteni?
B. J.: Régebben mindig válságként éltem meg ezeket az időszakokat. Ma már tudom, hogy ez is az alkotómunka része. Amikor írok, olyan intenzitással égek, ami hosszú távon fenntarthatatlan. Olyasmi érzés, mint amikor az ember őrülten szerelmes. Muszáj, hogy legyenek olyan periódusok, amikor kipihenem a túlpörgetett állapotot, ezért megtanultam elfogadni, hogy nem mindig vagyok képes az írásra. Az persze idegesítő, amikor direkt szabaddá teszem magam egy hónapra, hogy írhassak, de képtelen vagyok, mert pont addigra fogyott el a lendületem. Ilyenkor segít a sok mozgás, a séta az erdőben, az úszás, de a szekrények rendezgetése, a takarítás is. Régebben legjobb válságkezelés a tereplovaglás volt, de a lovas balesetem óta már csak ritkán szállok nyeregbe.
A.: Van, akivel meg tudod vitatni a szakmai kérdéseidet?
B. J.: A szerkesztőim felkészült szakemberek, akik nagyon értik a dolgukat. De az utóbbi időben nagyon sokat segít a férjem is. A Rumini-kéziratokat a nagylányom is el szokta olvasni, és mindig remek észrevételei vannak, ha pedig elakadok egy történettel, elég, ha beszélgetek róla valamelyik gyerekemmel vagy az apukámmal, és többnyire már attól, hogy összefoglalom a problémát és kicsit beszélünk róla, meg is találom a megoldást.
A.: Hogyan dolgozod fel a sikert?
B. J.: Leginkább úgy, hogy nem foglalkozom vele. Persze furcsa, amikor felismernek az utcán, vagy egy rendezvényen kimegyek a színpadra, és kitör az ováció, de ezeket az eseteket nagyon kedves emlékként, jó élményként raktározom el, utána élem tovább az életem ugyanúgy. Legszívesebben még mindig a lakótelepi lánybanda vezéreként vagy a balatoni vagány bringás kiscsajként gondolok magamra.
A.: A történeteid nem csupán papírra vetett kalandok, sokszor tanítanak is bennünket. Jól érzem ezt?
B. J.: Azt jól érzed, hogy a puszta szórakoztatás mellett sokszor komolyabb témákról is beszélek – előre megfontolt szándékkal. Szeretném, ha a gyerekek elgondolkoznának, megértenének dolgokat, esetleg kedvük támadna bizonyos kérdésekről a szüleikkel is beszélgetni. Ilyen értelemben nagyon tudatosan építek bele bizonyos kérdéseket a történeteimbe. Fontos témák számomra az emberség, a szabadság, a barátság, a felelősségvállalás, a mások tisztelete és elfogadása. Ezek a témák gyakran előkerülnek a meséimben, többnyire áttételesen, a szereplők cselekedetein, döntéshelyzetein keresztül. De arra igyekszem kínosan vigyázni, hogy még véletlenül se tanmeséket írjak.
A.: Mennyire szeretsz elmerülni a kutatómunkában?
B. J.: Nagyon. Számomra nagyon kedves műfaj az infotainment – vagyis amikor az ember úgy szórakoztat, hogy közben valódi információt közöl. Még a Két kis dinós meséim írását is megelőzi némi kutatómunka, hiszen az időutazások során nem állíthatok akármit az adott történelmi korról. De a nagyobbaknak szóló, komolyabb szaktudást igénylő könyvek (például Drifter, Az őrzők, A keresők) megírása előtt legalább egy évig foglalkoztam a központi téma kutatásával.
A.: Hogyan hat a személyes életed a munkádra?
B. J.: Az utazásaim, kapcsolataim, tapasztalataim, élményeim gyakran hatnak a kitalált történetekre. De fontos számomra a gyerekeim élete is: jó, hogy gyakran hazahozzák a barátaikat, tudunk beszélgetni, ismerem az érdeklődési körüket, a humorukat, azt, hogy mitől idegesek, mi izgatja őket, mitől tartanak. Fontos, hogy a könyveimben a gyerekek számára érdekes témák jelenjenek meg.
A.: Napszakot tekintve mikor kerítesz sort az írásra, hogyan írtál kisgyerekek mellett?
B. J.: Kisgyerekek mellett gyakorlatilag csak a délutáni alvás idején tudtam írni. Ez nagyon nehéz időszak volt, mert gyakran én is szívesen pihentem volna, amíg a gyerekek aludtak, de tudtam, hogy vagy pihenek, vagy írok. Mindig az írást választottam. Most már a legkisebb gyerekem is középiskolás lesz, ha éppen nem kell könyvtárba vagy iskolába látogatnom, napközben szoktam írni.
A.: Milyenek a hétköznapjai egy négygyermekes anyának?
B. J.: Intenzívek. Vezetem a háztartást, igyekszem minél több időt tölteni a szeretteimmel, minden gyerekkel beszélgetni, akinek segíteni kell, annak segíteni, miközben persze dolgoznom is kellene. Nálunk az étkezés elég zűrös, két gyerekem inzulinrezisztens, ezért speciális diétát kell tartaniuk, ketten laktózérzékenyek, az egyik lányom emellett gluténérzékeny is. A nagylányom vegetáriánus, a fiam legszívesebben csak húst eszik. Nem könnyű etetni őket, a menza szóba sem jöhet, szóval elég sok időt töltök a konyhában. De ahhoz, hogy menjen a munka, szükségem van a rendszeres mozgásra is, így a reggeli kutyasétáltatáson kívül hetente egyszer járok kosárlabdázni, tornázni és úszni is. Kérdezhetnéd, hogy ezek után mikor írok… Valahogy mindig megteremtem magamnak az időt.
A.: És a hétvégék?
B. J.: Ha nagyon nehéz volt a hét, megpróbálunk pihenni – ez többnyire a gyerekekre is ráfér. De ilyenkor gyakran kiegészül a csapat a férjem gyerekeivel is, szóval megváltozik a dinamika, társasozunk, játszunk. Ha lehet, kimozdulunk a zöldbe, kirándulunk, túrázunk, ráadásul ekkor tudjuk látogatni a nagyszülőket is. Éppen ezért változatos az életünk – minden hétvége más.
A.: Milyen anya vagy: a megengedő, kenyérre kenhető, vagy éppen ellenkezőleg?
B. J.: Szerintem nagyon megértő és liberális anyuka vagyok. Ahhoz ragaszkodom, hogy mindent megbeszéljünk és tudjam, mi van a gyerekekkel. Azt is tudom, hogy az őszinteségüknek ára van: ha nem bízom bennük, vagy a saját félelmeim miatt tiltani kezdek dolgokat, hamar leszoknak arról, hogy beavassanak az életük részleteibe. Ezért igyekszem inkább egy jó fej, idősebb barátként állni mellettük. Persze bizonyos dolgokat megkövetelek, és igyekszem jó fej, jól nevelt, becsületes, gondolkodó emberré nevelni őket.
A.: Mi az, amiben nagyon szigorú vagy?
B. J.: Azt például nehezem viselem, ha bántják egymást. Nem a vicces szívatásokról vagy elkerülhetetlen konfliktusokról beszélek, hanem a valódi bántásról. Sem szóval, sem tettel nem szabad bántanunk egymást, mert múlhatatlan nyomot hagy. Még a kamaszoktól is megkövetelem, hogy normális hangon, tisztelettel beszéljenek velem és egymással is. Cserében én sem ordibálok vagy mondok rájuk csúnyákat. Persze nálunk is vannak feszültebb pillanatok és veszekedések, de egyik gyerekem sem vág a fejemhez olyanokat, amiket sok családban hallok.
A.: Mi a legnagyobb büszkeséged?
B. J.: Az, hogy gondolkodó, értelmes, jószívű emberek mind a négyen. Nem dőlnek be az ostobaságoknak, van eszük és szívük ahhoz, hogy a jóra törekedjenek, miközben megőrizték a kíváncsiságukat, és mind a négyen igazi egyéniségek, akiket nem a divathullámok irányítanak.
A.: Ha újrakezdhetnéd, változtatnál valamin, vagy ugyanezt az utat járnád?
B. J.: Elkövettem sok kisebb-nagyobb hibát a gyereknevelés során és a párkapcsolataimban is. Ha tehetném, ezekből tanulva sok mindent másképp csinálnék, de a lényeg nem változna. A tőlem telhető legnagyobb szeretettel és odafigyeléssel próbáltam a gyerekeimet felnevelni.
A.: Milyen tényezők vezettek ahhoz a döntéshez, hogy elválj, és hogyan boldogulsz most?
B. J.: Bár a gyerekeim apukája nagyon rendes, becsületes ember, az évek során úgy változtunk, hogy én egyre magányosabbnak éreztem magam. Bár sokat beszéltünk erről, érdemben nem tudtunk változtatni rajta. Sok minden neki sem volt jó. Amíg hittem abban, hogy megjavítható a kapcsolatunk, próbálkoztunk, de aztán úgy döntöttem: nem akarok megfulladni egy számomra nem boldogító házasságban. Mindezek ellenére a mai napig nagyon szeretem és tisztelem őt, kölcsönösen számíthatunk egymásra, és mindketten arra törekszünk, hogy a gyerekeink számára minél élhetőbb legyen a különválásunk.
A.: Hogyan élted meg, hogy egyedül maradtál a gyerekekkel?
B. J.: Felszabadító és egyben félelmetes érzés volt. Néha nagyon küzdelmes és magányos volt, de tudtam, hogy én akartam így, és nem véletlenül választottam a szabadságot. Egy idő után az is fontossá vált, hogy ismerkedjem. Én nem az a nőtípus vagyok, aki képes magányosan leélni az életét. Volt néhány kapcsolatom a válásom után, de semmit nem erőltettem, és egy idő után úgy döntöttem, nem kötök közepes kompromisszumot. Ennyi idősen tudom, mire vágyom, mi fontos és mi nem, és csak olyan kapcsolatba megyek bele, amelyben a számomra lényeges feltételek teljesülnek. Miután ezt elrendeztem magammal, megismerkedtem valakivel, aki minden szempontból tökéletes társ számomra. De ami a legfontosabb: nagyon szeretjük egymás gyerekeit, és a gyerekeink is jól érzik magukat az új helyzetben. Tavaly augusztusban volt az esküvőnk. Ennél nem is lehetnék boldogabb!
A.: Ha kívánhatnál egyet, mi lenne az?
B. J.: Túl sok kívánságom van ahhoz, hogy csak egyet kívánjak. Jó lenne, ha még élne az anyukám. A családom összes testi-lelki bajaitól is megszabadulnék. Iszonyúan vágyom egy emberséges, tisztességes, jó világra. De hogy egy reális kívánságot is mondjak: szeretném látni az északi fényt.
Kapcsolódó cikk:
Kattints a Podcast hallgatásához!
