Egy geográfus, aki nem szeret túrázni. Vallja magáról az útifilmes Bárány Robi következő írásában. Ami mégis a túrázásról (is) szól. No meg az ő pálfordulásáról. A cikket azoknak ajánljuk, akik szívesen fedeznék fel Lengyelországot családostul, azoknak meg főleg, akik szeretnék önmagukat vagy valamelyik családtagjukat meggyőzni arról, hogy túrázni jó. Mert a cikk végére a túraszkeptikus geográfus mégis Lengyelország legmagasabb pontjának megmászására készül. Ő maga mondja el, mi történt vele a Lengyel-Tátrában.
Aki igazán ismer, az jól tudja, hogy iszonyú lusta vagyok. De erős is, mert élsportoltam. Úgyhogy rettenetesen sokat tudok menni nagy kíváncsiságomban, ha motivált vagyok. Viszont az is tudvalevő, hogy az épített környezet hoz lázba, a túrákat nem igazán nekem találták ki. Egy lerobbant gyárépületben, egy hőerőmű tornya tetején vagy egy rossz hírű városrész eldugott hátsó udvarában lehet engem inkább megtalálni, nem egy virágos réten vagy egy hegycsúcson. A diósgyőri vasgyárban hamarabb találkozhatunk, mint a Mátrában. Ezért is voltak bennem kételyek, mikor többedmagammal (és legfőképpen túrás arcokkal) meghívást kaptam a Lengyel-Tátrába a Małopolska Turisztikai Szervezettől.
A helyszín
A célpont bemutatásakor a geográfus azért most kijön belőlem. Az említett Lengyel-Tátra kifejezés elnagyolt. A hely, ahová mentem egészen pontosan, a Pieniny-hegység, ami tulajdonképpen a Szepesség Lengyelországba átnyúló része és a Podhale régió voltak, aminek egy része a Lengyel-Tátra is. Egy közismerten kistelepüléses, falusias régió, aminek „fővárosa”, Zakopane is csupán 27-28 ezres. Más kérdés, hogy ez a szám, mivel a város az ország „téli fővárosa”, többszörösére felduzzad. Amit viszont nem tudtam, hogy Zakopane tulajdonképpen tavaszi, nyári és őszi főváros is. Rengetegen jönnek szerte az országból síszezonon kívül is azt csinálni, amit én csak kényszer hatására szoktam: túrázni.
Egy kis kulturális érdekesség
A térség lakói hagyományosan a gorálok, akik a lengyel nemzeten belül egy karakteres alcsoportot alkotnak. Egy, a lengyel sajátos dialektusát beszélő magashegyi nép, akik főleg pásztorkodásból, földművelésből és sajtkészítésből éltek, de manapság erősen beszálltak a turizmusba és a vendéglátásba. Jellegzetes népviseletük, fafaragásuk és tipikus épületeik viszont máig megmaradtak. Ahogy konyhájuk is, például sajtjuk, az oscypek is, amiből egy konténerrel meg tudnék enni bármikor.
Tutajozás a Dunajecen
Az út belépője a Dunajecen a tutajozás volt. Szépen kiépült turisztikai látnivaló. Egy csapat, népviseletbe öltözött gorál tutajokkal várja Sromowce Wyznénél az odalátogatókat. A Pieniny-hegység egyébként a Tátrától 40 km-re helyezkedik el, és a Központi-Kárpátok legkeletibb tagja. Déli részén folyik keresztül a Dunajec folyó egy gyönyörű hasadékvölgyben, körülöttünk pedig mindenhol drámai, meredek, sziklás hegyoldalak sorakoznak.
Maga a tutajozás egy jó kis relaxáció, plusz ha a tutajosunk jó fej, és esetleg közös nyelvet is beszélünk, rögtön bele is kóstolhatunk a macsó, furfangos és szellemes gorál kultúrába. Visszatérő vicces és mitikus elem a tutajosok nőtlenségének és a kikötők fehérnépének kapcsolata. A történetek mindig a bolondozás és a komolyság határmezsgyéjén haladnak, így az ember nem tudja eldönteni, mi igaz és mi nem. Ami viszont biztosan igaz volt, az egy hatalmas vihar, ami lecsapott ránk, míg a Dunajecen hánykolódtunk. Ebből viszont az is kiderült, hogy goráljaink – nemhiába a sok száz éves gyakorlat – tényleg mesterei ennek a műfajnak. Nyugodtan rájuk bízhatjuk magunkat biztonsággal a legkegyetlenebb időjárásban is.
Hasznos információként annyit, hogy a tutajok minden évben április 1. és október 31. között folyamatosan mennek, az út ideje a vízállástól függően kb. 2-3 óra, és két célállomás van. Ezek közül lehet választani. Szezonban egy felnőttjegy ára 93 złotyi, gyerekeknek 65 złotyi, magyarán egy négytagú családnak kb. 25 000 forint a program. Nem olcsó, de nem is drága. Ráadásul fantasztikus élmény, és ebben benne van a Nemzeti Park belépője is.
És akkor el is érkeztünk létezésemnek egyik legsebezhetőbb pontjához, a túrázáshoz
Először is döbbenettel vegyes csodálattal néztem, hogy mennyi lengyel járul a szent természethez. Köztük rengeteg fiatal, egészen kicsi gyermekek és idősebb párok is. Egyébként nyilván nagyon hálás voltam én is, hogy ebben a csodás környezetben lehetek, láttam, hogy hatalmas a természet, csupán magammal szemben voltak kételyeim, hogy x kilométer után fenn tudom-e tartani a kíváncsiságom. Nem vagyok az a típus, aki abban leli örömét, hogy legyőzi önmagát. Ám ez az egész gondolati katyvasz gyorsan tovaszállt, ahogy megláttam a Morskie Okót, a Tátra legnagyobb tavát.
A Morskie Oko
A Morskie Oko magyar neve Halas-tó, de valójában a jelentése tengerszem. És itt másodszor jön ki belőlem a geográfus. A tengerszem ugyanis egy geomorfológiai fogalom, és konkrétan erről a szépségről kapta a nevét az egész jelenség. A tengerszemek magashegységek kerek, édesvizű tavai, amelyeknek a medencéit gleccserek mélyítették ki. Aztán amikor a jégtakaró visszahúzódott a felmelegedés hatására, a morénasáncok mögött a víz ezekben a kimélyített medencékben megmaradt. Így lettek ezek a csodák, mint a Morskie Oko is, a ragyogó színeikkel. Napsütésben fájóan gyönyörű kékben, borulatban fenyegetően szürkésfeketében pompázik.
A látványért a Nemzeti Park bejáratától a tó melletti menedékházig egy kilenc kilométeres sétát kell megtenni, és 9 złotyit kell kipengetni érte, ami 700-800 forint. Kábé három Túró Rudi.
A Morskie Okót konkrétan körbe lehet sétálni, ami hatalmas élmény. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem szégyellni magam a túraszkeptikus attitűdöm miatt. Itt kezdtem el kapiskálni, hogy miért vannak sokan teljesen rázizzenve erre az egészre. Kezdett elkapni, így még a rögtön felette elhelyezkedő másik tóhoz, a Czarny Staw pod Rysamihoz is felmentem. Ez szintén értelemszerűen egy gleccser tó, innen lehet továbbmenni Lengyelország legmagasabb csúcsához, a 2503 méter magas Rysyhez. Ide persze már nem mentem fel – ellentétben túrázós társaimmal –, mert ide a csúcsmászáshoz kell némi tapasztalat, és az sem árt, ha nem egy sima talpú, kerti koktélpartikhoz alkalmatos vászoncipőben van az ember… A nagy hír viszont az, hogy okulva abból, amit megéltem a tó körül, a Rysyt is tervezem a jövőben.
Zakopane és az épített környezet
Na de van még itt valami, amire eredetileg is kíváncsi voltam. Az épületek. Zakopane jelenlegi jellegzetes építészetét egy színházi díszlettervezőnek, Stanisław Witkiewicznek köszönheti. Witkiewicz úr célja az volt, hogy az újonnan felhúzott épületekkel kiszolgálja a fejlődő turizmus igényeit. A 19–20. századforduló időszakáról beszélünk. Terveiben helyi népművészeti motívumokat használt szecessziós díszítőelemekkel megbolondítva. Az épületeket kizárólag fából húzták fel, csak az alapok vannak kőből.
A nagy újítás az volt, hogy a meredek tetőszerkezetek alá első és néha második emelet is került. Ez akkoriban meg is osztotta a helyieket. Nem igazán értették, miért kellenek ide ilyen hatalmas hodályok. Az idő persze Witkiewiczet igazolta, mert később ezek az épületek úgy híresültek el, mint a „zakopanei stílus” ékkövei. Az persze mindenképpen előny volt, hogy a faépületek nem ütöttek el a környezetüktől, csupán jóval nagyobbak, magasabbak voltak. Aki egyébként az eredeti gorál stílusra is kíváncsi, a szomszédos Chochołów-ban megcsodálhatja őket. Ezek szerényebbek, kisebbek, de legalább olyan gyönyörűek.
Epilógus
Na és hogy mit adott nekem ez az utazás? Rengeteg dolgot. De legfőképpen azt, hogy eljutottam a „nem értem ezt az egész túrázásőrületet, megyünk-megyünk, levelek, oké. Szép patak, csobog, tök jó, fiam, be ne ess, beestél? Jézusom, ezt mondtam, na nem baj, menjünk, nézd, moha, álljunk meg a sziklánál, érzitek, milyen jó a levegő? De szívesen otthon lennék már, üljünk le, tényleg azért jöttünk ennyit, hogy egy erdei padon megegyünk egy szendvicset? Na húzzunk, hol a fenében van már a kocsi, kezdődik a meccs” érzésből addig, hogy szívesen felmennék a Rysyre.
Ez pedig magának a helyszínnek köszönhető. Ezt tette velem Podhale és a Pieniny-hegység. Ehhez persze hozzájárult a kedvenc savanyúkáposzta-levesem, a kwasnica, az oscypek és a megannyi más finomság is, ami egy komolyabb séta után várt. És az is sokat javított a helyzeten, hogy nagyszerű emberek vettek körül. Úgy hívják őket, lengyelek. A Morskie Okót pedig csak egy dolog ragyogta túl. Az egészséges, boldog túrázó gyerekek arca. Ezért is ajánlom családostul is az egészet.
Az utat a Lengyel Idegenforgalmi szervezet és a Małopolska Turisztikai Szervezet támogatta.
Kattints a Podcast hallgatásához!
