Rövid rezgés, hosszú rezgés, ilyen és olyan pittyegés. Fogadjunk, hogy te is pontosan meg tudod mondani, hogy melyik hang milyen értesítést jelöl a telefonodon, ami neked szól valahogy így: „Gyere, Anya, nézd!” És te megnézed. Összeszámoltad már, hogy ez összesen hány percet kér a napodból, és a legfontosabb: hányszor zökkent ki abból, amit éppen csinálsz? Én kb. egy hétig számolgattam.
Ültem az irodában egy hétköznap. Dolgoztam a számítógép előtt. Majd megrezzent a lenémított telefonom az asztalon, aznap sokadszorra, nekem fel se tűnt. Kolléganőm, aki a saját bevallása szerint nem egy Facebook-huszár, a közös asztalunk másik végéről így szól:
– Neked egész nap pörög a telefonod!
– Jahh – mondtam nagy levegőt kifújva, és megnéztem, mi az újabb rezgés tárgya: az egyik csoportban írt kommentemet lájkolta az egyik tag.
Ez egy egész percnyi figyelmet kért tőlem. Észleltem, hogy rezeg a telefonom. A kolléganőmmel beszéltünk is róla, felvettem az asztalról, kinyitottam a kis piros jelzést, majd megnéztem még azt is persze, hogy ki mit írt, és pont ott volt egy poszt, amit elolvastam. Lehet, reagáltam is valamit, majd letettem a telefonomat, és újra meg kellett keresnem a munka fonalát, amit elengedtem a rezgő telefonom miatt.
Ettől a pillanattól kezdve érett a fejemben a gondolat, elindult bennem a megfigyelés, hogy akkor most minden lájk, e-mail, Messenger-üzenet meg moccanás a telefonomon 1+1 percet jelent a napomból, sőt a mindössze 4 órás munkanapomból, ami miatt egyfolytában nyígok, hogy mennyire kevés?
Még pár napig ízleltem az új ahaélményemet, és próbáltam meggyőzni magamat, hogy ez a rezgés csak zavar engem. Nem, valójában nem érzem magam nélkülözhetetlennek általa, vagy fontosnak. Enélkül is tevékenyek a napjaim, nem kell a folyamatos visszajelzés, amúgy is a gyerekek biztosítják nekem ezt a „rezgésélményt” az óra minden percében, amikor együtt vagyunk, hisz mindig van mit „Anya, nézd!”-ni, mit végighallgatni. Nekem erre nincs szükségem. Mégsem kapcsoltam ki az értesítéseket.
Miért nem?
Mert egy spirálban voltam. Abban a mártírspirálban, amelyikben nem én döntöm el, éppen mire figyelek, mit csinálok és mi érdekel. Anyabetegség talán, amikor annyira megadjuk magunkat a gyereklélektannak, étkeztetésnek és a családi prioritásnak, hogy mindig azonnal rendelkezésre kell állni programon vagyunk. Olyannyira, hogy már a telefonomnak is a rendelkezésére állok 0–24-ben. És mindennek, ami a telefonomon kijön, vagy be. Annak az egyébként nagyon szeretett Facebook-csoporttagnak is, aki lájkolt, akinek csak a nevét és a profilképét ismerem.
Vettem egy nagy levegőt
És alámerültem a fogaskerék alatti ismeretlennek a telefonomon. Sokszor egypercembe került, mire mindent megtaláltam ahhoz, hogy ki tudjam kapcsolni az értesítéseket. A Messenger különösen fifikás, azt csak második körben sikerült teljesen kilőni, de kikapcsoltam mindent. E-mail, üzenetek, csoportértesítések, oldalüzenetek.
Már csak a TikTok rezeg napi egyszer, amihez annyira öreg vagyok, hogy csak telepítettem a telefonomra, hogy „na majd egyszer”, de akárhányszor rámentem, mindig megijedtem a villogó videóktól, és tök őszintén, nem mertem semmihez sem nyúlni. Ki tudja, milyen videót posztolnék ki. Szóval az marad mementóként. Az a „ma se lettél fiatalabb” napi rezgésem.
Elvonási tünetek
Voltak. Nem éreztem magam fontosnak. Sőt, azt éreztem, elfelejtett a világ. Rossz volt. Ekkor jöttem rá, hogy ez miért, pontosabban mikor volt igazán fontos! Amikor otthon voltam a gyerekekkel, a babusgató időszakban a babaillatú karanténomban. Amikor etetésben mértem az időt, és az alvásidő volt a sprintszámom a magánéletemben. Akkor nagyon is fontos és hasznos volt ez a rezgés. A mostanival ellentétben azt üzente: helló, itt a külvilág, tudjuk, hogy te is létezel még!
Épp ezért nem akarom nagyon bántani az okostelefont, az internetet, a közösségi médiát, mert bizony nekem ebben az időszakban a telefonom volt a kiskapu, amin lemondások és segítségkérés nélkül kiléphettem a külvilágba. Kapcsolatba léptem emberekkel, és felnőtt dolgokkal is foglalkoztam – legalább virtuálisan.
Nem csoda, hogy ragaszkodtam hozzá. Kötődöm ehhez az emlékhez, amit valószínűleg minden rezgés előhív, de 4 év után (9 és 6 évesek a gyerekeim) késznek kell lennem a továbblépésre. Sőt, ha ezt korábban tudtam volna, ha valaki megírja előttem ezt a cikket, akkor a kiskapumon kilépve elolvastam volna a rendkívül nyomasztó telefonfüggőség-cikk után ezeket a feloldozó gondolatokat. Egyrészt nem éreztem volna magam szar anyának, aki a „Hogyan csináljunk tökéletes répapépet?” könyv helyett a Facebook-scrollt választja, másrészt tudatosan is készülhettem volna a váltásra. Arra, hogy tudni kell váltani.
Most váltottam. És megállt a világ. És ez jó!
Csend van. Nem rezeg a telefonom (csak a „ma se lettél fiatalabb”-TikTokom). Lényegesen nyugisabbak a munkaóráim, a napjaim, amiért nagyon hálás tudok lenni. Akkor kapom meg az üzeneteket, amikor időm van megnézni, nem pedig akkor, amikor küldik. Tudatosítanom kellett magamban, hogy melyik csatorna mire való, hiába tudtam eddig is. Telefonon hív az, akinek sürgős dolga van velem, e-mailt ír az, akinek fontos közlendője van, de relatíve ráér, a Messenger pedig a kötetlenebb kommunikáció tere, az üzenetnek tudnia kell várni rám, pláne úgy, hogy a küldő látja, hogy olvastam-e az üzenetét. Ha fontos, felhív.
A biztonság kedvéért az összes munkatársamnak elmondtam ezt a prioritást, ami munkavégzés szempontjából sem volt haszontalan, hisz a Messenger veszélyes üzem. A könnyen kezelhetősége miatt sokszor terelődik oda munkamegbeszéléssel vegyített könnyedség.
Next level
Telefon nélkül lenni kicsit. Ezt tűztem ki most célul. Valaki próbálta már?
[caldera_form id=”CF6016c8ec2a484″]
