Közhely, hogy a gyerekeknek szüksége van határokra, mégis sokan vagyunk bajban, amikor meg kell húzni azokat. Legtöbben olyan magasztos eszmékkel vágunk bele a gyereknevelésbe, miszerint kiabálás, fenyegetőzés és büntetés nélkül szeretnénk végigcsinálni, de amikor a gyerekünk ezerrel szórja a homokot a többiek szemébe, minden figyelmeztetésünk ellenére sem képes a fenekén ülni a vacsoránál, vagy az első adandó alkalommal megüti a testvérét egy szóváltás során, akkor elszakadhat a cérna. Most akkor tényleg csak az a megoldás létezik, hogy „mars a szobádba”? Vagy van más út?
A gyerek veleszületetten jó
Amikor nehéz, megoldhatatlannak tűnő, feszült helyzetbe kerülünk a gyermekünkkel, azt érdemes elsőként kideríteni, vajon mi az oka a szófogadatlanságnak. Az egyik felismerés, ami segíthet, a következő: a gyerekeink velük születetten jók, rugalmasak, együttműködők. Ha kifejezett kérésünk ellenére is újra meg újra felmásznak az asztalra, ha többszöri felszólításunkra sem veszik fel a cipőjüket, vagy ha dühödten támadnak a vendég gyerekre, amiért az telerajzolta a rajzlapjukat – biztosak lehetünk benne, hogy homokszem került a gépezetbe.
Ezek a helyzetek tehát nem azt jelentik, hogy még egyszer, még szebben kellene elmondanunk ugyanazt, ahogyan azt sem, hogy negatív következményeket kell belengetnünk. A gyerekeink ilyenkor egész egyszerűen nem működnek jól.
Miért nem „működik” a gyerekünk?
Ahhoz, hogy a gyerekünk rugalmas, odaadó, szerető önmaga lehessen (amire minden látszat ellenére ő maga is a legjobban vágyik!), elsőként arra van szüksége, hogy biztonságban érezze magát. Ez a nulladik lépés, egyszerűen nem lehet kispórolni. Agyának az a része, amely az érzelmekért felelős, a limbikus rendszer örökmozgó radarként pásztázza, van-e, akire számíthat, aki szereti, aki elfogadja, aki mellett biztonságban van.
Ez a fajta melegséggel teli kapcsolódás a gyerek üzemanyaga. Ha ez megvan, nyert ügyünk van. Egy békében, egymásra hangoltan eltöltött szombat reggelen jó lesz a piros nadrág is, és nem kell a szennyesből kirángatnunk a rózsaszínt, vagy ha egy jót fogócskáztunk a kertben, utána dac és nyígás nélkül ül majd le a gyerekünk leckét írni. Ha a limbikus rendszer érzi azt a fajta biztonságot, amire szüksége van, az agya többi része is teszi a dolgát. Ilyenkor képes a gyerekünk új dolgokat tanulni és megérteni a logikus magyarázatunkat, például hogy miért nincs vacsora előtt édesség. A homloklebeny – agyunk gondolkodó része – működik.
Néha azonban nem békés a reggel, és nincs egy óránk lecke előtt fogócskázni. Szülőként persze mind erre törekszünk, de minden igyekezetünk ellenére a kapcsolódás érzése gyakran sérül: rohanósak a reggelek, bölcsibe, oviba, suliba kell menni, vagy épp a fizikailag ugyan jelen lévő szülő lelkileg nem képes épp azt adni, amire a gyereke vágyna: feszült, stresszes, fejben máshol jár.
A sokat hallott „ezek a mai szülők” kezdetű lózung ellenére jó tudni: ez nem a mi hibánk!
A világunk olyan, amelyben legjobb törekvésünk ellenére is időről időre csorbát fog szenvedni gyerekünk kapcsolódásérzete, üres tankkal ugyanis nem jól fog duruzsolni a motor. Ilyenkor limbikus rendszerük hiába pásztázza megerősítő üzenetekért a környezetét, egy őt szerető és elfogadó, ellazult, odaadó felnőttet keresve – nem fogja megtalálni. Mivel ez alapvető szükséglete lenne, agya vészriadót fúj.
A biztosíték az agyban lekapcsol, a homloklebeny működése leáll, nem lesz képes érvelés, magyarázat megértésére, hiszen mást sem csinál, mint hangosan szirénázva azt kiabálja: gond van, kapcsolódásra van szükségem! Azaz minél ingerültebben igyekszünk majd elmagyarázni, hogy ebből a tányérból ugyanolyan íze van az ételnek, mint a másikból, vagy ha nem indul el azonnal, elkésünk a bábszínházból – nem fogja meghallani. Egyszerűen nem is képes rá.
Hogyan javítható ez az állapot?
Ahhoz, hogy a gyerekünk képes legyen újból együttműködni velünk, muszáj lesz helyreállítanunk a kapcsolódás érzését. Elsőre azt gondolnánk, hogy ha például oviban eltöltött nap miatt szakadt meg a kapcsolódás, akkor varázsütésre minden helyreáll, amikor érte megyünk: hiszen vele vagyunk, szeretjük, biztonságban van; ez azonban sajnos nincs így. Egyrészt persze azért, mert sokszor addigra a gyerekek már olyan régóta táncoltak az idegeinken, hogy az ellazult, békés, odaadó szülő képe legtöbbünknek csak álom. Erre a részére itt adtunk már tippeket, de tény, hogy ez a gyereknevelés egyik legnehezebb feladata: nyugodtnak maradni a káosz közepén.
Ahhoz viszont, hogy a kapcsolódás a nehéz helyzetekben újra létrejöhessen, és a gyerekünk újra működni tudjon, a mi békés szeretetünkön kívül még egy valamire szükség van: arra, hogy az addigra felhalmozódott feszültség belőle is távozzon. Újabb jó hír, hogy a gyerekeknek szuper feszültségoldó folyamatok állnak a rendelkezésükre: a sírás, a hiszti (ami akár remegéssel, izzadással is járhat), sőt a nevetés is mind testük fiziológiai folyamatai, amelyek hatékonyan szolgálják azt az érzelmi-stresszoldó nagytakarítást, amelyre ezekben a helyzetekben szükségük van.
Ezért hát, amikor a játszótéren őrülten homokot dobáló gyerekünkhöz odaülünk, kedvesen a szemébe nézünk, szelíden megfogjuk a dobálózó kezecskéket, és azt mondjuk „nem, kicsim”, gyakran azt fogjuk tapasztalni, gyerekünk fülsüketítő hisztibe kezd. És jól teszi. Ezzel szabadul meg ugyanis azoktól a belső nehézségektől, amelyek miatt már eleve homokszórásba kezdett.
Ha meg akarjuk állítani gyerekünk vakvágányra futott viselkedését, az első lépés mindig a kapcsolódás
Ne várjuk el a gyerekünktől, hogy boldogan, magától menjen fürdeni, ha tizedjére szólunk oda neki a szoba túlsó feléből. Ehelyett bátran menjünk közel, guggoljunk le, nézzük meg, mi épül épp a legóból, tegyük a vállára a kezünket – sokszor már ez is elég. Néha azonban annyi feszültség gyűlt össze a gyerekünkben, hogy viselkedésével szakadatlanul jelzi: „Állíts meg, és maradj velem, nem tudok már jól működni!”. Ilyenkor muszáj mindent kiadnia magából egy kiadós kiborulás formájában.
Bár a legtöbben nehezen viseljük ezeket a nagyjeleneteket, mégis érdemes megpróbálni átállítani belső kapcsolónkat, és örülni ennek: ez ugyanis rengeteget segít, hogy a hiszti után egy kisimult, együttműködő gyereket kaphassunk. És ami a legjobb: nekünk mindezzel semmi dolgunk nincs – vagyis majdnem semmi. A legtöbb, amit tehetünk, hogy ezeket a kiborulásokat szeretettel, közel maradva meghallgatjuk. Nem kell megszólalnunk, nem kell kérdezősködnünk, nem kell leckéztetnünk. Elég annyit mondanunk: „itt vagyok, kicsim”, esetleg azt: „ezt nem engedhetem”, és várjuk, hogy a gyermekünk teste-lelke tegye a dolgát: kitisztuljon.
Mindehhez gyakran először határt kell szabnunk – a testünkkel
Oda kell mennünk, közel kell maradnunk. Nem kell azonban fenyegetőznünk, vagy arra törekedni, hogy minél előbb véget vessünk a hisztinek. Ha egyszerűen tartjuk a határt („nem, édes, vacsora előtt nincs édesség” vagy „nem, kincsem, ezt nem veheted el a testvéredtől” – mondjuk, miközben gyengéden fogjuk a kezét), és közben szeretettel hallgatjuk az érzelmi vihart, ami kikívánkozik – a legnagyobb ajándékot adjuk neki.
A dolog kulcsa ez: elég a fagyira nemet mondanunk, az érzésekre bátran mondhatunk igent!
Balogh Fruzsina, kapcsolódónevelés-oktató
Kattints a Podcast hallgatásához!
