Horror a szomszédban

Van, hogy az ember csak úgy átszalad a szomszédba egy baráti csevejre, és úgy tűnik, olyan is van, hogy egy horrorfilmbe illő jelenet kerekedik belőle. Hiába, a Család a dombon-ban mindig történik valami. Például az, hogy végül a szomszédlátogatás egy kórházi jelenettel végződik. Patak Gyöngyvér írása.

A másnapot is a tájékozódásnak szenteltem. Délelőtt átmentem Nórához megérdeklődni, milyen is az, amikor az embernek saját vállalkozása van. Gondoltam, nem árt tudni első kézből, mik a buktatók, mire kell figyelni, egyáltalán hogy működik ez. Még ha az ingatlanozás és a családi gazdálkodás, ami nekik van, nem is ugyanaz, azért, gondoltam, az alapelvek hasonlók.

Kamilla épp akkor jött ki a házból, mikor Marcival beléptünk a kis kapun. Vastag kabát volt rajta, bukósisak, és ahogy örvendezve integetett, láttam, hogy egy nagy méretű munkáskesztyű van a kezén.
– Hová készülsz, Kamilla? Hogyhogy nem vagy iskolában?
– Elkaptam a hányós vírust, és még lábadozok. Marci, kérsz te is egy munkássisakot? Már nem hányok – tette hozzá, amikor látta, hogy futtában elkapom Marcit. – Anya azt mondta, már nem fertőzök.

Minden tél végén, tavasz elején előjött ez a rohadt vírus, egyik évben egy nap vagy éjszaka alatt lezajlott, máskor napokig folyós hasmenésük volt a gyerekeknek. Misi kétéves volt, amikor azt hittük, ki is fog száradni. Pár nap nonstop hasmenés után csak állt bágyadtan, lesoványodva, a lába szárán kétoldalt folyt ki a pelenkából a híg kaka. Mint egy kis indiai purdé a nyomornegyedből. Borzasztó volt, nem szerettem volna még egyszer átélni.

– Ez most egynapos volt. Bori csak egyszer hányt, ő már el is mehetett az oviba – bátorított tovább Kamilla. Marci meg már szaladt is hozzá, hogy őt is beöltöztesse munkásnak.
– Mit dolgozol? – kérdeztem.
– Segítek anyáéknak. Hátul vannak. Jövő héten jön a tavasz! Annak készítjük elő a helyét.
– A tavasznak?

Kíváncsian mentem a gyerekek után, akik előreszaladtak. A telek felső végében, a hátsó nagy kapunál, egy halom méretes akácoszlop és egy friss sóderkupac mellett állt Nóra, és dühödten lapátolta a kavicsot a talicskába.
– Helló, Gyömbi! Nézd, a barmok hova borították a sódert! Pont a kapu elé. Nehogy ki lehessen állni. Komolyan megőrülök. Most ahelyett, hogy nekiállnánk a karámnak, ellapátolom a kupacot az egyik helyről a másikra. Úgyis annyira ráérek…
– Karám?
– A tavasznak!
– A tavasznak?
– Lesz egy lovunk! – lelkendezett Kamilla. – Egy kis kanca, Tavasz lesz a neve.
– Ó!

Egy ló a szomszédunkban, de jó! Imádom a lovakat. Gyerekkoromban fél életünket a lovardában töltöttük a barátnőimmel.

– Szia, Gyömbi! Jöttél bedolgozni? – Kopi érkezett meg, szintén egy nagy ásólapáttal. Kopi, bár nem magas, rendkívül erős. Kopaszra borotvált hajával, szőke szakállával ásó nélkül is olyan, mint egy viking. A félelmetes külsőt azonban agyoncsapja az állandó vidám mosoly résre szűkülő szeme sarkában.

– Helló! Ha adtok egy lapátot…
– Mindjárt megőrülök – ismételte el Nóra a férjének is. ‒ Szerinted miért ide kellett borítaniuk?
– Nóra, fogd fel úgy, hogy edzel! – mondta Kopi, levette a kabátját, alatta egy szál ujjafosztott póló, és fenni kezdte az ásólapát élét. – Annak se volt más értelme, amikor a kiképzésen húszkilós hátizsákkal kellett órákon át rohangálnunk az erdőben. De muszáj volt.
– Jó, felfogom úgy – vágta oda Nóra, és dühödten beledöfte a lapátját a kupacba.
– Rossz nézni, ahogy csinálod! – sóhajtott Kopi, ő is odadöfte a lapátját, és már hajította is a kavicsokat a talicskába.

Nóra épp a talicska fölé hajolt, hogy kivegyen egy kikandikáló féltéglát, mikor Kopi lapátja teljes lendülettel fejen találta. A következő pillanatban Nóra felordított, a fejéhez kapott, és arccal előre rázuhant a kupacra. Kopi odaugrott, hanyatt fordította Nórát, aki a két kezét a fejére szorítva hörgött, ujjai közül pedig ömlött a vér.
– Hű, b.szd meg! – mondta Kopi, szókimondó stílusában. – Élsz?
– Nem tudom – nyöszörögte Nóra – Nem vagy normális.
– Én? – fortyant fel Kopi, miközben gyorsan elővarázsolt a zsebéből egy tiszta ruhazsebkendőt, és Nóra kezét lefejtve a sebre szorította. – Minek hajoltál oda? Nem fogsz elájulni? Nem szédülsz?
Nóra intett, hogy nem.
– Mondtam anyának, hogy ő is vegyen bukósisakot – motyogta Kamilla rémülten.
– Ne okoskodj itt, hanem hozz anyádnak egy pohár vizet!
– Ne hívjak mentőt? – kérdeztem megszeppenve. Marci ijedten kapaszkodott a nadrágomba.
– Nem kell – mondta Kopi. – Ahogy látom, nem túl mély a seb. Csak a fejsérülés iszonyúan tud vérezni. Fel tudsz állni? Bár inkább ne.

Kopi könnyedén ölbe kapta Nórát, és levitte a házba. Lefektette az ágyra. Vittem egy törölközőt Nóra feje alá, a régi pelenkázó fiókjából pedig elővettem néhány textilpelenkát, felitatni a még mindig ömlő vért, amíg Kopi előkereste az elsősegélydobozt.
Először is kivett belőle egy kis csatos üveget és egy kupicát. Töltött, és Nóra szájához emelte:
– Gurítsd le! Apám pálinkája.
Aztán ügyes mozdulatokkal kitisztította és fertőtlenítette a sebet, letörölte a már odaszáradt vért.
– Szerencsére a hajad alatt repedt fel, három-négy centi hosszan, remélhetőleg nem is fog látszani a helye. Összevarrjam?
– Inkább egy sebészre bíznám – mondta Nóra.
– Ilyen képpel akarsz bemenni a kórházba? – kérdezte Kopi, mire Nóra ijedten felnézett, és leengedte eddig arcára borított kezét.

Felsikkantottam. Nóra homlokán, a bal szeme körül, és az arccsontján hatalmas lilásvörös, véres duzzanat éktelenkedett.
– Adjatok egy tükröt!
– Ne akard látni. Várj egy félórát, azalatt egy kicsit biztosan lelohad. Hozok rá hideg borogatást. Bár nekem így is tetszel. Olyan vagy, mint… ‒ Nóra véres szeme gyilkosan villant. Kopi észbe kapott. ‒ Tudod, hogy… Bocsánat! – mondta, és meg akarta simogatni Nórát, de az eltolta a kezét.
– Tükröt!
Kamilla már hozta is. Nóra belenézett.
– Kopi, basz… Basszus.

Ölébe eresztette a tükröt, behunyta a szemét, és kétoldalt csorogni kezdett a könnye. Kopi óvatosan megsimogatta a vállát.
– Beviszlek. Csak nehogy lecsukjanak gyilkossági kísérletért.
– Addig én vigyázok Kamillára – ajánlottam fel.
– Köszi! Azért addig is bekötöm valahogy.
Amíg Kopi szakszerűen kötözte a hangtalanul síró Nóra fejét, elmesélte, hogyan varrta össze egy haverja ujját középiskolás korában, amikor kuckóépítés közben közös erővel belefűrészeltek. Apjának, a falu akkori, köztiszteletben álló körzeti orvosának a táskájából csórta el a steril eszközöket, a kamrából a pálinkát. Kapott is rendesen, amikor lebuktak, még jobban, mint amikor az utcabeli Bözsi néninek kihúzta a fájós fogát. Az nem is derült volna ki, ha a hálás asszony nem adott volna be másnap Kopi anyukájának egy szép vágásérett csirkét fizetségül.
‒ Sose voltál normális ‒ sóhajtott Nóra.

Kopi erre nem szólt semmit, csak vigyorgott, ölbe kapta a feleségét, és kivitte az autóhoz, én vittem utánuk a táskát. Nóra még kiszólt a kocsiból:
‒ Mit is akartál kérdezni?
‒ Nem érdekes. Csak az otthonról menedzselt vállalkozás hogyan és mikéntjeiről, előnyeiről, hátrányairól, ilyesmi.
Nóra egyik kezét félrehúzta, és fél szemmel jelentőségteljesen rám nézett.
– Csak te legyél otthon dolgozó vállalkozó. A férfiak jobban érzik magukat, ha elmehetnek a háztól. Ha mégis otthon maradnak, úgy vezetik le a felgyülemlett energiát, hogy agyba-főbe verik a feleségüket.
– Persze, mert mire észbe kapnak, ellepik a házat a tyúkok meg a lovak, valahogy rendet kell tartani – tette hozzá Kopi.
– Tyúkok is lesznek? – kérdeztem meglepődve. Ezt az állattartó oldalát nem ismertem Nórának.
– Kamilla ragaszkodik hozzá – legyintett Nóra.
– Mintha három tyúk nem lenne elég – tette hozzá Kopi a szokásos megjátszott bosszankodással, aztán egy puszit nyomott Kamilla fejére, megölelte, majd finoman, de erőteljesen odalökte hozzám. – Fogadj szót Gyömbinek, sietünk vissza.
Azzal elhajtottak.

Átmentünk hozzánk. Amíg Kamilla katonai kiképzést játszott Marcival, aki lelkesen próbált minden parancsot teljesíteni, én fél kézzel ebédet csináltam, fél kézzel az interneten a cégalapításhoz szükséges tudnivalókat böngésztem.

Nóráék fél egyre vissza is értek. Hamar sorra kerültek, és csak négy öltéssel varrták össze Nóra fejbőrét. Kicsit mintha lohadt volna a duzzanat is. Újra arcformája volt, még ha lila is. Kopi le se állította a motort, már ment tovább a dolgára. Nórát és Kamillát meghívtam ebédre, közben jól megvitattuk az otthon dolgozás minden előnyét és hátrányát. Nóra azt mondta, már el sem tudja képzelni, hogyan lehet munkahelyen dolgozni, mikor így is szalad a ház, és semmire sincs ideje.

Egyáltalán nem bánja, hogy kiszállt az ügyvédi kamarából. Ráadásul itthon van, ha a gyerekeknek szüksége van rá – mint például most, hogy Kamilla egy hétig nem ment iskolába. Az persze igaz, hogy nagy a nyomás. Ha nem ügyesek, akkor éhen halnak. Szerinte a vállalkozás egyenlő a felelősségvállalással. Minden csak rajtad múlik, nem lehet mást hibáztatni, nem lehet hirtelen kiszállni.

Ez a gondolat megborzongatott, de nagyon tetszett. Mint ahogy az is, hogy Nóra szerint nem lehet valahol leragadni. Vagy fejlődsz, vagy lemaradsz. Ők most a gazdálkodást ki szeretnék bővíteni falusi turizmussal. Vannak jó pályázatok, EU-s források. A felső telekre építenek egy nagyobb házat, ahová átköltöznek, a mostani pedig, amit amúgy is kinőttek, ideális lesz vendégháznak. És majd lovagoltatnak, meg lesz majd házi tojás, lekvárok, házi kenyér és a Kopi-féle pecsenyéstálak – kemencében sütve. Mert az is épül nemsokára, a kis ház mögött. Csak addigra múljon el a zombiarca, mert így rémálmai lesznek a vendégeknek.

A horrorpanzió ötletén és az ebből fakadó kreatív lehetőségeken elvihogtunk egy darabig, de valójában leesett az állam. Ez igen, micsoda tervek! Most már biztos, hogy mi sem topoghatunk egy helyben. Csak elhatározás és alapos felkészülés kérdése. Aztán majd éjjel dolgozom. Mert Marci mellett, ezt újra konstatáltam ez alatt a pár nap alatt, képtelenség.

A Család a dombon történetének korábbi részeit itt olvashatod.