Magyarországon sem ismeretlen fogalom a bullying, iskolai zaklatás ugyanis nálunk is előfordulhat. De kitől kérhetünk segítséget, és egyáltalán mit tehet és mit tesz egy magyar iskola a diákjai védelmében? A kérdéseinkre dr. Jármi Éva, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Tanácsadás- és Iskolapszichológiai Tanszékének adjunktusa válaszolt.
Anyamagazin: Mennyi idő alatt derül ki, ha zaklatnak egy gyereket az iskolában?
Dr. Jármi Éva: Nagyjából 3 hónap után derülhetne fény egy zaklatási esetre. Főleg indulási helyzetben, új környezetben teljesen normális, hogy a gyermek viselkedést vált, ilyenkor nehéz szétválasztani, hogy miért. Csak lassan derül ki, hogy célpont lett. A bántalmazás sajátossága, hogy könnyű elrejteni a felnőttek szeme elől – ezt már az óvodások is tudják. Belefolyik a sok-sok eseménybe, ami az iskolai élettel jár. A pedagógus sem szúrja ki azonnal. Amikor a szülő megtudja, onnantól elválik a svéd és a magyar gyakorlat, mert itthon a bántalmazott gyerek szülője általában nemcsak az iskolát értesíti, hanem a bántalmazó szülőjét is.
Svéd példa
Anyaírónk, Glöd Johanna egy korábbi cikkünkben őszintén elmesélte, hogy Svédországban élő kisfia hogyan lett a bullying, vagy ahogyan a skandináv országban nevezik, a mobbning áldozata. Ott, ha a szülő jelzi, hogy a gyermekét zaklatják az iskolában, az intézmény extra pedagógust von be, aki csak a bántalmazó diákot vagy diákokat vizsgálja. Aztán érkezik egy speciálisan képzett pedagógus is, aki a csoportba olvadva figyeli a közösséget. Mindeközben az osztályt kisebb létszámú csoportokra bontják úgy, hogy a bántalmazott iskolás ne találkozzon a „mobbningolóval”. Az intézmény vezetője a vizsgálat minden mozzanatáról rendszeresen és részletesen írásban tájékoztatja a bántalmazott gyermek szüleit. Az eljárás során nemcsak az áldozattá vált gyermek kaphat segítséget, hanem az is, aki terrorizálta a társait. Svédországban egyébként a személyiségi jogok miatt nem hívhatják fel a bántalmazott gyermek szülei a bántalmazó szüleit: miután a konfliktus az iskolában történik, azt ott is kell megoldani.
A: Ennek mi az oka?
Dr. J. É.: A svéd rendszerben világos, hogy az iskola miket tekint problémának, és amennyiben a probléma felmerül, úgy az iskola felé kommunikálják, mert ott erre van protokoll: mindenki tisztában van azzal, hogy ki mit és milyen határidővel fog végrehajtani. Ez Magyarországon hiányzik, az iskolák kb. 99 százaléka nem rendelkezik bullyingprotokollal.
A: Miért?
Dr. J. É.: Svédországban, Finnországban és még Romániában is törvényi előírás, hogy az iskoláknak rendelkezniük kell gyermekvédelmi szabályzattal, ugyanúgy, mint például tűzvédelmi szabályzattal. Ennek része a bullyinghelyzetek kezelésére vonatkozó eljárásrend is. Nálunk ilyen nincs, és a módszertana is hiányzik. Például jelenleg a járványügyi intézkedéseket törvény írja elő, de hogy hogyan tartsa be az iskola, arról nem szól.
A: Mely magyar iskolák tartoznak abba az 1 százalékba, ahol van bullyingeljárás?
Dr. J. É.: Általában olyan iskolák, ahol előfordult már valamilyen súlyos incidens, vagy a pedagógusok ezt szívügyüknek tekintik. Tehát az élet kényszeríti őket rá. Például alapítványi iskola, ahol egy-egy súlyos eset után a szülők is kikövetelik, hogy legyen látványos változás.
A: Miért ekkora mumus a zaklatásos ügyek kezelése?
Dr. J. É.: Ez három főbb tényezőből adódik. Egy: még mindig az az elterjedt, hogy ez nem olyan nagy gond – száz éve is volt, és lesz is ilyen. Aki gyenge, elhullik. Sokan érzéketlenek a problémára. Kettő: a társadalom szintjén. Elismerik, hogy van ilyen, de ennél sokkal súlyosabb problémákra kell fókuszálni. A tanár a zaklatástól függetlenül tud órát tartani. Sokszor nem is tud róla. Ez az ő munkáját nem hátráltatja közvetlenül, ezért súlyosabb ügynek tartja az órai rendbontásokat.
Három: van olyan pedagógus/iskola, aki/ami elismeri, hogy van ilyen, de felelősséget nem vállal sem a kialakulásáért, sem a kezeléséért. Átnyomják a családra és a szülőkre azzal, hogy ez nevelési probléma, ami adódhat az agresszív szülőkből vagy szétesett családokból. Alulbecsülik a pedagógusok szerepét.
A: Mit mutatnak a számok?
Dr. J. É.: Statisztikában Magyarország nem áll rossz helyen azzal, hogy a gyerekek 10 százaléka heti rendszerességgel áldozat.
A: Ez hogy lehet?
Dr. J. É.: Elsősorban azért, mert rengeteg eset nem derül ki. Ha itthon megkérdezel egy gyereket, hogy volt-e bullying áldozata, azt fogja rá válaszolni, hogy nem. Azonban ha nem pusztán meghatározod neki a bullying fogalmát, hanem felsorolod az összes olyan viselkedést, ami az, akkor ez a szám rögtön megugrik 30 százalékra. A svéd gyerekekkel már kiskorban megismertetik a bullying fogalmát, és rögtön tudják, amikor megélnek egy ilyet, hogy velük ez történt.
A: Mennyire tipikus jelenség az áldozathibáztatás?
Dr. J. É.: Folyamatosan javul ez a tendencia. 2015-ben jellemzőbb volt az áldozathibáztatás a pedagógusok körében. 2018–2019-ben a „me too” nemzetközi kampány becsorgott hazánkba is, talán emiatt is változott. Azt is észreveszem a tanárképzéseken, hogy 5-6 évvel ezelőtt hosszasan kellett magyaráznom, hogy mi a bullying, mára már egyre jobban ismerik a jelenséget és a hátterét. Tudják, hogy a bántalmazó motivációja a domináns pozíció megszerzése a kortárscsoportban, nem pedig az áldozat valamilyen jellemzője, viselkedése felelős azért, hogy célponttá válik.
Érdekes kutatási eredmény, hogy a női tanárok nagyon érzékenyek, hasonlóan az édesanyákhoz, amíg a férfi pedagógusok és az apukák bagatellizálják a bántalmazás jelentőségét, és jellemzőbb rájuk az áldozathibáztatás is. A nemi különbségek markánsabbak, mint a szülők-pedagógusok eltérései. Nehéz helyzetet teremthet, ha egy anyukának egy férfi tanárral kell a gyereke bántalmazását megbeszélni.
A: Miért közönyösek sokan, ha bántalmazásról van szó?
Dr. J. É.: Aki gyerekként nem tapasztalt meg ilyet, sokszor jelentősen alábecsüli ennek a súlyosságát. A nem érintett gyerekeket, tanárokat szükség lenne edukálni, mely során felhívjuk a figyelmet a bántalmazott által elszenvedett károkra.
A: Hogyan lehetne a pedagógusokat érzékenyebbé tenni?
Dr. J. É.: Sokszor a dupla mínuszos helyzetből ők dupla pluszos helyzetet akarnak kihozni, mint a svéd példában, hogy még össze is barátkozott az egykori bántalmazott és bántalmazó. Aztán menet közben rájönnek, hogy ez nem megy, túl messze van a kiindulási pont a céltól, és feladják, vagy bele sem kezdenek. Én a finnektől azt tanultam, hogy ne akarjunk nagyon rosszból fantasztikusan jó helyzetet, hanem hogy érd el a zéró szintet. Fejeződjön be a bántalmazás, és ennyi. Az már siker.
Ehhez a pedagógusoknak egy fix technológiát kell megtanítani, és nem azt kell elvárni, hogy minden egyes esetet a maga egyediségében és komplexitásában feltárjanak, és ehhez optimális megoldást kínáljanak. Ezáltal a tanárok kompetensnek érzik magukat, hogy mit kell csinálni, és így a környezetük is kompetensnek látja őket. Ha ez megvan, akkor lehet a bántalmazásban érintetteket hatékonyan segíteni.
A: Visszatérve a svéd zaklatásos ügy megoldására – mi az, ami a magyar iskolákból hiányzik?
Dr. J. É.: A svéd megoldásban az iskola folyamatosan tájékoztatta a szülőket, hogy merre tartanak. Ez a magyar eljárásból hiányzik. Sőt, sokszor az iskola még meg is sértődik, és számonkérésnek veszi, ha a szülő érdeklődik. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy a bizalom megrendül, és a szülő a saját kezébe veszi a probléma megoldását, méghozzá úgy, hogy a bántalmazó szüleit vonja felelősségre.
Ritka, hogy a szülők így oldják meg a problémát. Általában csak tovább hergelik egymást. Nagyjából itthon is 3-4 hónap alatt oldódik meg az ügy (jó esetben), de a foghíjas kommunikáció és az állandó visszajelzés hiánya elbizonytalanítja a szülőket, akik ilyenkor azonnali intézkedést követelnek. Sokszor a zaklató eltávolításával oldják meg az iskolák, ami szintén eltér a svéd modelltől. Iskolapszichológustól is függ a megoldás, már ahol van.
A: Miért, van olyan iskola, ahol nincs iskolapszichológus?
Dr. J. É.: Vannak olyan régiók Magyarországon, ahol az egész megyében szinte egyáltalán nincs iskolapszichológus. Hiába kötelező, a törvény nem fogalmaz egyértelműen. Rendkívül rosszak a munkakörülmények. Tapasztalt pszichológusra lenne szükség, ehelyett pályakezdők vállalják ezt a munkát, és ők sem bírják sokáig. Nagy a fluktuáció. Az oktatási rendszer amúgy is frusztrált, ami előbb-utóbb magával húzza minden tagját.
A: A fizetés sem teszi vonzóvá számukra a munkát?
Dr. J. É.: Pedagógusfizetést kap. Az egészségügyben jelenleg már sokkal többet, magánpraxisban pedig lényegesen többet tud keresni. Ráadásul többen távol is akarják magukat tartani az iskoláktól.
A: Magyarországon is kap segítséget a bántalmazó?
Dr. J. É.: Nálunk aki csúnyán viselkedik, azt nehéz nem büntetésorientáltan kezelni. Még ő kapjon segítséget? Na, ehhez nagyon „más”, a kapcsolatok helyreállítására, jóvátételre törekvő iskolavezetés, e mellett a szemlélet mellett elkötelezett pedagógusok és komplex rendszerben gondolkodó iskola kell.
A: Mégis mit tehetünk akkor, ha a gyerekünk áldozattá vált? Mi van, ha nincs iskolapszichológus? Hová fordulhatunk?
Dr. J. É.: Szomorú, hogy sokan az internetet böngészve jutnak el valakihez – például hozzám. Ezekre a megkeresésekre mindig reagálok, abban tudok segíteni, hogy megtaláljuk, helyi szinten kire tud támaszkodni. Nemrég indult el egy olyan együttműködés – Kerekasztal az Iskolai Biztonságért (KERIB) –, ami, reméljük, szakembereknek és szülőknek is segítséget tud nyújtani az iskolai agresszió megelőzésében és kezelésében. Hogy tudják, nincsenek egyedül ebben a nehéz helyzetben.
Harc az agresszió ellen
A KERIB azért jött létre, hogy a közoktatási intézményekben egyre súlyosabb mértéket öltő agresszió minden formája ellen békés alternatívákat mutasson, színes palettát kínálva az érintetteknek. A KERIB-nek jelenleg 17 tagja van, közöttük több erőszakellenes program, konfliktuskezelő módszer, kutatócsoport képviselői vannak jelen, akik ebben a szerveződési formában egy asztalnál ülnek szülői és pedagógusszervezetekkel. A KERIB tagja többek között az online és telefonos lelkisegély-szolgálatot működtető Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete és az Országos Mediációs Egyesület is.
A sorozat előző részeit itt és itt olvashatod.
