Harminckét éves vagyok, és várandósságom 36. hetében járok. Hát, nem egy élmény. Illetve az. A „szar” is tapasztalat. Amikor megkérdezik: „Hogy vagy?”, mérlegelek a válasz előtt, és ha elég szenzitív a környezet, elmondom. Buk Roberta véleménycikke.
A jó nem ilyen. Nagyon nem.
De hál’ istennek minden rendben. Vagyok olyan „szerencsés”, hogy bár „a terhesség nem betegség”, mondják oly sokan, a tünetek csak nagyon kis hányadát produkálja a testem. Évekig versenyszerűen sportoltam, erőemelőként.
Attól függetlenül, hogy nincsenek derék-, hát- és lábfájdalmaim, hogy továbbra is le tudok hajolni, guggolni, és fel tudok állni a padlóról, mert ott szeretek ülni, azért továbbra is azt mondom, ez, kérlek, egy nagyon barbár dolog.
Itt vagyunk, ma már 2021-et írunk, és még mindig ott tartunk, hogy az egyik emberből kell kinőnie a másiknak?!
Miért? Gazdatestnek lenni nem jó élmény. – Ilyenkorra szokott elkerekedni az emberek szeme, csak mondom.
A halak. Na, ők csinálják jól!
Csak gondold végig: anya lepetézik, apa jön, körbeörüli, beássák a produktumot, azok meg kvázi kinőnek a földből. Hát ezzel, látod, ki tudnék egyezni: kap a bébi egy csinos kis virágágyást, fölé egy infralámpát, megitatom olykor, és mindenki boldog, senkinek nem fáj semmi.
Keskeny derék helyett krumpli
Nekem sosem volt hasam. Büszke lehettem a keskeny derekamra, arra, hogy ha híztam, akkor is megmaradtam homokórának, csöcsös-faros homokórának. Erre most tükörbe nézek, és úgy festek, mint egy krumpli.
Ami az öltözködést illeti, szeretem a színes, flitteres, strasszos és alapvetően nem hétköznapi holmikat. És mi van most? Fekete, fehér, sötétkék, csíkos, pöttyös, masnis. Na, köszi. Tehát minden, amit nem szívesen hordok. Kérlek, nézd meg a kismamaholmikat, és sírj te is.
És akkor szeressem magamat?
Mikor sírnom kell ruhában is meg pucéron is, és még a reflux is kifejezetten szórakoztató körülmény amúgy. A vasszöget is megehettem volna eddig, minden kellemetlenség nélkül, most meg nem tudok lefeküdni aludni anélkül, hogy ne nyelném a nyálamat, böfögnék folyamatosan és fújtatnék – amúgy biztosan rém kívánatos vagyok ilyenkor a férjem számára… is.
Szóval érezzem, hogy milyen áldott az én állapotom.
Persze, a gyerek az egy nagy csoda
Amellett, hogy félelmetesnek találom, hogy érzem és látom, hogy mozog… Hogy érzem magam? Hát nézd. A savam ég, mint a pokol, a kis béka nyomja a gyomromat és a bordáimat, rugdossa a belső szerveimet, és sok esetben úgy csinál, mint a stroboszkóp. Vibrál. Szóval abszolút a tőle elvárható módon cselekszik, egyem meg, és valami fura, mazochista módon nagyon szeretem érte. Állítólag ez a lényege ennek a 9 hónapnak.
De a kutyám sem bennem nőtt fel, meg a férjem sem, és a legjobb barátnőm sem, mégis nagyon szeretem őket, mindent megtennék értük, és sosem akarom elhagyni őket.
De tudom, majd megtudom, mikor először felvisít, hogy mi a különbség.
Addig is egy krumpli vagyok.
Buk Roberta
Borítókép: Kemény Angéla
