web analytics

Válassza az Oldal lehetőséget

Bruna, a négylábú családi kedvenc

Bruna, a négylábú családi kedvenc
Hirdetés

Egy történet arról, hogyan került hozzánk teljesen véletlenszerűen Bruna, a ma már hatéves ivartalanított vizslalány. Hogyan segített minket a családdá válás útján, és lett igazi társa valamennyiünknek.

Méltán mondhatom: azzal, hogy Bruna a mi kutyánk lett, alapvetően meghatározza családunkat. A kutya az ember legjobb barátja – tartja a mondás, és bár meg vagyok győződve az emberbarátok pótolhatatlanságáról, még a kutyatartással szemben némiképp szkeptikus férjem is elismeri, hogy Bruna nélkül valószínűleg nem lennénk ugyanaz a család.

Kutyaszerelem kezdete

Mióta az eszemet tudom, volt kutyánk. Spánielek és vizslák. Négy évesen hatalmas szakértelemmel műtöttük bátyámmal Dámát, a kutyatesónkat, aki megadóan viselte, hogy hátára fordítva „komoly” hasi operációkat végezzünk rajta. Nem felejtem el, amikor Jágóval, a kissé bárdolatlan modorú és állandóan kukázó spániel fiúnkkal együtt úsztunk a Dunában, én őt, ő engem akart kimenteni.

A kutya számomra az élet természetes velejárója volt, van és remélem még sokáig lesz. Nem úgy jövendőbelimnek. Nem mintha ő nem szerette volna a kutyákat, csak elvált, három gyermekes apaként mindig azt hangoztatta, az ember inkább a gyerekeire fordítsa az idejét, mint egy kutyára. Mikor korábban ez a téma napirendre került köztünk, mindig eredménytelenül próbáltam meggyőzni arról, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. Ám előbb-utóbb ez a kérdés is – mint az életünk legtöbb fontos eseménye – a sors meglepő ajándékaként magától oldódott meg.

A vizslásodás

Akkoriban már együtt éltünk anyukám szomszédságában egy kis lakásban jövendőbelimmel. Esküszöm, nem volt semmi manipuláció abban, hogy pont erre a pár hónapra esett édesanyám vizslájának családalapítása, de tény, hogy az öt apró vizslagyerek a legkőszívűbb kutyaellenzőnek is meglágyította volna a szívét. Ki tudna ellenállni a csetlő-botló, tűhegyes fogú, puha szőrű kutyababáknak? Férjem gyermekei természetesen nem tudtak, így egyre gyakrabban jelentek meg nálunk. Néha őt magát is rajtakaptam, ahogy kedves szavakat mormolva pihenteti az ölében valamelyik manipulátort. Láttam rajta a behálózás tipikus tüneteit. Így amikor egy alkalommal véletlenül kicsúszott a száján: – Talán megtarthatnánk egyet… – úgy csaptam le a lehetőségre, mint sas a védtelen kis nyuszira.

Mindez hat évvel ezelőtt, májusban történt, eddigi közös életünk leghányatottabb nyarának kezdetén. Innentől felgyorsultak az események: megtörtént a lánykérés, menyasszony lettem, férjem gyermekei édesapjuk nevelésébe kerültek, és ő vette birtokba a korábbi közös ingatlant is. Mindezek rengeteg érzelmi feszültséggel jártak, úgyhogy soha ilyen jókor nem születhettek volna hozzánk kiskutyák, mint akkor. A simogatás lélektani pozitív hatását magunkon és a gyerekeken is lemérhettük. Amikor teljesen bizonyossá vált, hogy a gyerekek velünk fognak élni, nem is volt kérdés, hogy az egyik vizslagyerek nálunk talál majd otthonra. Igen ám, de hogy mondjuk el a gyerekeknek? Mi teszi majd őket felelős kutyatartókká? Ekkor olyan cselhez folyamodtunk, amit a férjem legnagyobb fia a mai napig előszeretettel vág a fejünkhöz. Ugyanis megvártuk, amíg ők kérik. Persze, hogy kérték. Fűt-fát, sétáltatást, etetést, szerződésben előre leírt kakiszedést ígértek, ha megtartunk egyet. Mi pedig látványos morfondírozások, gondterhelt fejcsóválások közepette nagy kegyesen megígértük, hogy ha mindent betartanak, akkor lehet egy kutyánk.
A csel bejött. Bejött? Ha most számot vetnék azzal, mi valósult meg abból a bizonyos szerződésből, elég szerény lenne az eredmény, de ugyan ki foglalkozik ilyen csekélységekkel, amikor a világ legaranyosabb kutyájának lehetek azóta is boldog gazdija?

Bruna, Vizsla, Kutya, Kutya a családban

A gazdivá és családdá válás nehézségei

Bruna kiválasztatott, elneveztetett és… várakozott. Anyukámnál várt ránk mit sem sejtve jövőjéről. Az, hogy hogyan lesz ő a mi kutyánk, vagyis hogy mikor és hol tudunk összeköltözni a gyerekekkel, tőlünk független körülmények miatt csak nagyon lassan körvonalazódott. Kicsit olyanok voltunk azon a nyáron, mint egy zaklatott vándorcirkusz, a gyerekekkel együtt, otthon nélkül.

Itt nyaraltunk, ott nyaraltunk, itt egy kis tábor, ott egy kis nagyszülőzés. Nyár közepére végül biztossá vált, hogy férjem a három gyerekkel visszaköltözhet a korábban közös otthonba. Ez természetesen azt is jelentette, hogy én is megyek velük. Hogyha a lánykérést komolyan gondolom, nekem is mennem kell.

Totál mélyvíz. Ha odaköltözöm, hirtelen három gyermekes akármivé válok. (Az, hogy anyává, az túlzás, mostoha nem szeretnék lenni, a nevelőanya kifejezés is olyan merev, úgyhogy marad az akármi.) Akarom én ezt? Képes vagyok rá? Ráadásul abban a házban, ahol évekkel ezelőtt a vőlegényem a volt feleségével és három gyermekükkel élt boldogan, amíg meg nem… történt a válás? Nem, erre egyelőre még nem voltam képes. Hiába tudtam, hogy az ottlakás csak átmeneti, addig tart, amíg új otthonunk el nem készül és a régit el nem adjuk, így is nagyon nehezemre esett a lépést megtenni. Húztam, halasztottam a költözést, magam sem tudtam, hogy mire várok, vőlegényem pedig türelemmel, megértéssel állt a helyzethez.

Végre együtt

Így érkezett el augusztus vége, amikor anyukám kijelentette, most már vigyük Brunát haza magunkkal, otthon és gazdi kell neki. A kutya viszont az enyém, én leszek a fő gazdija, azt szeretném, ha engem szokna meg – éreztem teljes bizonyossággal. És ezzel végre-valahára eldőlt az odaköltözésem. Bruna megadta az utolsó lökést ahhoz, amire nélküle nem tudom mikor lettem volna képes. Egy családdá váltunk. Olyan családdá, ahol a nő még nem anyuka, csak akármi, de ez az akármi mindannyiunknak nagyon sokat jelentett. Olyan családdá, ahol az apa négy év különélés után újra tanulta a mindennapi rutinokat és a folyamatos jelenlétet a gyermekei életében. Olyan családdá, ahol a gyerekeknek meg kellett birkózniuk azzal, hogy anyától hirtelen apához kerültek, miközben lakóhelyet nem váltottak. Egyikünknek sem volt könnyű időszak.

Feszültségek, sírások, veszekedések, néha emberfeletti erőfeszítések mentén vezetett az út a nyugalomhoz, békességhez, jólléthez. És ezen az úton végigkísért minket Bruna. A vizsla, aki minden este alig várta, hogy férjemmel kettesben elvigyük sétálni, közben nagyokat beszélgessünk, magunkban lehessünk, és elballagjunk a néhány száz méterre épülő új otthonunkhoz tervezgetni. Bruna volt az, akihez a középső fiú reggelente iskola előtt odabújt, vagy akinél egy-egy nagyobb leszidás után menedéket, biztonságot, odaadó szeretetet talált. Bruna ott volt, állta velünk a sarat, szeretett mindannyiunkat, elviselte türelmetlenségünket, aminek néha célpontjává vált, és közben nagyon jó kutya lett. Olyan jó kutya, hogy mostanában engem is utolért az az érzés, ami sok más gazdira is rátalál. Bruna után nekem több kutya nem is kell, mert hozzá fogható négylábú társ nincs több.

Férjem gyakran mondja viccesen, hogy Brunának köszönhet engem. Ami nyilvánvaló túlzás, de egy icipicit mégis igaz. Bruna megadta nekem az utolsó lökést ahhoz, ami addigi közös életünk legnehezebb döntése volt. Ami mindent megváltoztatott, amitől nemcsak egy társat kaptam, hanem egyből egy egész családot. Vajon Bruna nélkül ment volna? Képes lettem volna feladni a kényelmes kis lakásomat, az önállóságomat anélkül, hogy közös kutyánk gazdája én szerettem volna lenni? Nélküle meddig húztam volna még a költözést? Hiszen nemcsak arról volt szó, hogy a szeretett férfival élek együtt tovább egy nagyobb házban, hanem három gyermekével is. Ők is ott laktak. Minden egyes nap. (Leszámítva a kéthetente hétvégéket.) Halvány sejtelmem sem volt akkor, mivel fog ez járni. Milyen a szinte semmiből egy családban a női szerepkört betölteni. Azért merem remélni, hogy a költözés kérdésére a kutya nélkül is igen lett volna a válasz. Az érzelmi alap megvolt hozzá. Ráadásul hát Bruna csak egy kutya, képtelenség egy ekkora felelősséget hárítani rá. Ez nyilván igaz. De valóban csak egy kutya lenne? Nekünk ő annál sokkal több. Brunának mindannyian sokat köszönhetünk. Szeretjük is érte!

Katona Zsófia

Üdv

Jelenleg 7 ember olvassa a cikkeinket veled együtt.

Hirdetés

Közösség

Örökbe Fogadok Egy Ovit

A HŐSANYA rovat jószolgálati tevékenységével most Te is lehetsz egy halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) óvoda örökbefogadója. Tudj meg többet erről a kezdeményezésről!

Tovább »

Partnereink

szövegírót keresek

örökbe fogadok egy ovit

Hirdetés