A lányom krupposan köhög, de az istenért sem hajlandó pihenni, gőzölni, nyugton maradni, vagy azt csinálni, amit kérünk tőle. A kézmosás leküzdhetetlen próbatétel számára valami érthetetlen okból.
A fiamnak ma ünneplőbe kellett mennie, és rajtam kereste reggel a sulis nyakkendőjét úgy, hogy öt ember hegynyi cuccait próbálom menedzselni nap mint nap. Legyintgetett, hogy „kinemsz.rjale” – a múlt héten vettem azt a nyomorult nyakkendőt.
Képtelen vagyok tovább fejben tartani, hogy a családom minden tagjának hol vannak a cuccai. Rajtam keresik a táncos ruhát, az ünneplőt, a sapkákat, a pizsamát, az alsógatyát, a futófelszerelést, nagyjából mindent. Komolyan, ha tovább kell memorizálnom ezeket, más fontos infókat szorítanak ki a fejemből. A legkisebbnek eddig tartott a cukibaba-korszaka, két nap múlva egyéves, mindent is jobban tud nálunk már most. Jön-megy, ha elvennék valamit tőle, a kezemre csap, vagy a földhöz vágja magát és pörög a hátán, mint egy büdösbogár. Még a másik lányom dackorszakát sem hevertem ki, mert nyakig benne vagyunk, erre kezdődik a másiknál.
Erre én abszolút alkalmatlan vagyok. Karácsonyra egy hétvégét kérek a családtól, valahová, mindegy, hová, csak teljesen, totálisan egyedül akarom tölteni azt a néhány napot. Tőlem aztán egy barlang is lehet.
(Szilvi)
Borítókép: Canva
Ezt olvastad már?
