„Nem müzlit kérek! Túl kevés a méz! Nem ebből a tányérból! Nem öltözök fel! Másik nadrágot! Nem veszek cipőt. Nem megyek bölcsibe.” Átlag reggelem pár éve a kétévesemmel (a hangerőt írásban nem tudom visszaadni). Aztán jött a fordulat, megtaláltam a megoldásom. Hosszú utam az érzelmek megértésén és a családi békén át egy új hivatásig.
Nem állítom, hogy minden rózsaszín volt és babaillat, amikor megszületett a kisfiam, de ahogy elkezdtem hozzáedződni az alvásmegvonásoz és rájönni, hogy a szoptatás egy 24 órás elfoglaltság, lassanként beállt valamiféle rend. Ám amikor a gyerekem közeledett a második szülinapjához, ráadásul azt a merényletet is elkövettem ellene, hogy bölcsibe adtam, az addigi ingatag egyensúly is teljesen felborult.
Az első beszoktatás élménye
Emlékszem, milyen iszonyatos gyomorgörccsel ücsörögtem a bölcsődei folyosón, kívülről hallgatva a szívszaggató sírást. Az első napon, amikor a protokoll szerint már el is kellett mennem, és amikor a majomként belém csimpaszkodó és üvöltő gyerekemet lefejtették rólam a gondozónénik, a bölcsi előtti padig jutottam. Leültem, felhívtam a férjem, és jó negyven percet zokogtam én is. Innentől a napjainkat a reggeli küzdelmek, az örökös ellenkezés, üvöltés, tiltakozás, hisztik, „nem”-ek jellemezték. Kétségbe voltam esve. Annyira tudtam, mit szeretnék – tisztelettel és melegséggel teli kapcsolatot a gyerekemmel és örömteli közös időt. És mégis: semmi eszközöm nem volt hozzá.
Akkor eszembe jutott Egry Zsuzsi neve, akinek egy előadását fél évvel előtte hallottam. Tudtam, valamiféle erős zsigeri ösztön mondatta velem: ő kell nekem, vagyis az a módszer, amit ő tanít. Így a beszoktatás kaotikus és szívfacsaró hetei után szinte menekültem az első olyan tanfolyamra, ami működő megoldásokkal kecsegtetett. Ekkor ismerkedtem meg a kapcsolódó neveléssel. Már a legelején tudtam, jóval többet kapok néhány jó tippnél. Egy teljesen új világ nyílt meg előttem, ahol az emberi érzelmek megérthetőek és megélhetőek, ahol a könnyeknek, a küzdelmeknek, de a játéknak és a nevetésnek is szerepe és helye van, és ahol mindezek egy örömteli családi életté rendeződhetnek mégis össze.
A kapcsolódó nevelés oktatása
A kapcsolódó nevelés volt a hiányzó láncszem, amitől néhány hét után azt éreztem: végre összeállt a kép. Megértettem, miért viselkedik a gyerekem úgy, ahogy.
A módszer egyik legfontosabb alapfelismerése: a kapcsolódás alapvető szükségletünk. Gyereknek és felnőttnek. Kapcsolódni: azaz szeretve érezni magunkat, érezni egy másik ember elvárások nélküli jelenlétét, figyelmét, gondoskodását. Alapszükséglet, olyan, mint hogy vizet igyunk. Minden nap. Ha ez megvan, a szerkezet – az ember – működik. Ez a benzinünk, ami hajtja a motort.
De sajnos sokszor ez nincs meg, vagy csorbát szenved. Nincs, aki minket, szülőket megtart, meghallgat, támogat – megfelelő mélységben, időben, minőségben legalábbis biztos nincs. Így mi sem tudjuk ugyanezt maradéktalanul megadni azoknak az apró kis lényeknek, akiknek az élete múlik a mi szeretetünkön.
Megértettem azt is: nem a mi hibánk, hogy ez így van. Az élethelyzetünk legtöbbször olyan, hogy fájóan kevés támogatással kell a világ legfelelősségteljesebb munkáját elvégeznünk. Egész nap egyedül gondoskodni egy csecsemőről, és arra vágyni napokig, hogy végre elmehessünk hajat mosni. Rohanni munkából oviba, oviból bevásárolni, majd haza vacsorát csinálni, közben agyalni a befizetetlen számlákon, a kollégák közötti konfliktusokon, a családi drámákon. Mindez nem engedi meg, definíció szerint nem is engedheti, hogy kisimultan, ellazultan oda tudjuk adni szívünk minden melegségét a családunknak. Azaz annyi kapcsolódást adni, amennyitől a család minden tagja virulhat.
Önmagában ez a felismerés megkönnyebbülést hozott. De persze rögtön a kérdést is: oké, de akkor mit tehetek? Hogyan támogassam magamat, és hogyan adagoljak annyi kapcsolódást a gyerekemnek, amitől jól tud működni?
Hogyan ne hadakozzunk
Az első fontos felismerésem az volt: anélkül, hogy az én lelkemet valaki ápolná, mindez nem fog menni. Kaptam eszközt arra is, hogyan. A másik, amit megtanultam: hogyan ne hadakozzak a gyerekemből kikívánkozó érzésekkel, hanem épp ellenkezőleg, működjek velük együtt. A hiszti, a sírás, a nevetés, a hangzavar mind a barátom. Ha velem tartotok, az is kiderül a cikksorozatomból, miért és hogyan tudom ezeket a velünk született fiziológiai folyamatokat jól használni, a feszültségoldás szolgálatába állítani.
A tanfolyam után egy héttel (több hónapnyi hadakozás és állóháború után) elkezdett a családunkban egyre több öröm és nevetés, a bölcsődében pedig megkérdezték: mi történt a gyerekemmel? Olyan békés, együttműködő, megtáltosodott.
Hát, csak megtaláltam a benzintartályt, és a megfelelő üzemanyagot töltöttem bele. Plusz megtanultam azt is, hol és hogyan kell megengedni, hogy a kipufogón viszont távozzon, aminek távoznia kell. Akkor már biztosan tudtam, ez olyasmi, ami az egész életemet, és minden emberi kapcsolatomat át- és átszövi majd.
Újabb csoda
Nem sokkal később megfogant a kislányom. Szültem, újrakezdtem az ipart, új tudással felvértezve (és persze a kétgyerekes lét milliónyi új kihívásával). Még egy éves se volt, amikor újabb hosszú utazásra vállalkoztam: ott ültem a kapcsolódó nevelés oktatóképzésén, és végigcsináltam egy olyan többéves folyamatot, ami új rendet, melegséget, önmagamra figyelést és a családom lelki táplálásának egészen új képességét hozta el nekem.
A képzéseknek köszönhetően egyre többen kezdtük itthon is oktatni az amerikai módszert, épült a hazai közösség, egyesületet alapítottunk. Ennek 5 éve, önkéntes anyukák hobbijából komoly nonprofit szervezetté váltunk, nemzetközi projektekkel, pályázatokkal, könyvkiadással, szakmai továbbképzésekkel, egészen kivételes gördülékenységgel és együttműködési képességgel.
Kívülről ezek alapján talán úgy tűnik, megtaláltam az utam és a nyugodt, békés családi élet titkát. Ez koránt sincs így. Amit biztosan találtam: a hitet abban, hogy minden könny, hangos szó, indulat, feszültség fontos, mindennek helye van. A kétségbeesés, a belső küzdelmek, a gyerekeink dühkitörései és hisztijei mind csak lakmuszpapírok: azt jelzik, ebben a családban zöld lámát kapnak az érzelmek, és mindig van, aki ezeket elbírja. És így jóval mélyebbről, szívből tud feltörni a hála, az öröm, a játékosság és a megnyugvás is.
Balogh Fruzsi kapcsolódónevelés-oktató
Kattints a Podcast hallgatásához!
