Mi történhet akkor, amikor mi, felnőttek a barátok hatalmas, ovális, lakkozott tölgyasztalánál forró teát szürcsölünk és hozzá csokis kekszet harapunk? Akár az is, hogy a gyerekeink, elszökve a közeli mocsárhoz, lefagyasztják egymást. A Család a dombon mai története sem izgalmaktól mentes. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Délután ovi után a három gyerekkel átmentünk Szendrey Jutkáékhoz játszani. Most már később sötétedett, ezért a gyerekeket még egy órára kiengedtük az első udvarra szaladgálni. Ez az udvarrész az úttól feljebb és beljebb, sűrű orgona- és mogyoróbokrok mögött megbújó védett tisztás, aminek közepén hatalmas diófa terebélyesedik.
Tavasztól őszig a legtöbbször itt szokott összejönni a társaság szalonnát sütni, beszélgetni, énekelni. Jutkáéknál mindig van egy kis sütemény, házi kenyér, de ami a legfontosabb, hogy náluk „ráérés” van.
A gyerekek máris birtokba vették az udvart. Mi az első verandára futó, nyáron buja és illatos trombitafolyondár most száraz indáinak izgalmas mintázatú szövevénye alatt bebújtunk a házba, a régi dupla ajtón át, egyenesen az étkezőbe. A díszes szövetű antik székekről Jutka gyorsan átdobta az odaszórt gyerekkabátokat, konyharuhákat és bevásárlószatyrokat a szomszédos zongoraszobába a biedermeier rekamiéra. Összekotorta az asztalon szanaszét heverő újságokat és könyveket, és hellyel kínált.
– Alig várom, hogy elkészüljön a bővítés, végre lesz egy normális méretű előszobánk ennek a sok holminak.
– Nem is tudtam, hogy bővítetek!
– Zotya már jó ideje készíti a terveket, de még meg kellett puhítani Mamáékat. Amíg nem egyeztek bele, nem akartuk nagydobra verni.
Úgy látszik, titokban mindenki nagyszabású fejlesztéseken dolgozik – gondoltam –, most már tényleg nekünk is kell valamit lépni.
A házban valóban sokan laktak, Jutkáék öten, plusz Kati néni, Gyuri papa és a dédipapa. Marcsiék is sokszor itt ebédeltek-vacsoráztak, és ide jöttek haza a gyerekeik az oviból. Szendreyéknél mindig valami nagyon otthonos, jóleső káosz uralkodott, nemcsak a lakásban, hanem a családban is. A csip-csup ügyek, mint a tökéletes rend, vagy hogy épp merre járnak a gyerekek, nem volt téma, annál inkább az ország-világ és az emberiség problémái, érdekességei.
A család minden tagja, a vőkkel együtt, kifejezetten csavaros ésszel, humorral, magas szociális és kulturális érzékenységgel volt megáldva, de mellőzve minden sznobságot vagy fennköltséget. Közéjük csöppenve az ember a boldog békeidőkben érezhette magát. A Szendrey-féle laissez-faire filozófia (hétköznapi megnyilvánulásában szórakozottság) pedig köztudott volt.
Ennek fő mestere Gyuri papa volt. Sokszor előkerült a történet, amikor fiatal apakorában, amikor még busszal járt a városba könyvelni, egyik reggel ingben, zakóban, nyakkendőben komótosan lesétált a közeli buszmegállóba, és csak a várakozók furcsa mosolygásából vette észre, hogy valami nem stimmel. Ahogy végignézett az öltözékén, döbbenten látta, hogy élére vasalt nadrág helyett pizsamanadrágban és papucsban indult munkába. A sztorin azóta is jókat kuncog, és mindig hozzáteszi:
– És még így is én voltam a legdaliásabb férfi a faluban. Igaz, Katikám?
– Maradjunk annyiban, hogy a legmagasabb, Gyurikám ‒ válaszolja Kati néni cöccögve.
– Azt mondom én is! Dél-ceg!
Azzal visszamélyed az aznapi újságba.
A négy generáció békés együttélésének titkát sokan szokták kérdezni tőlük. Szerintük annyi az egész, hogy odafigyelnek a másikra, meghallgatják egymást, és sokat beszélgetnek a hétköznapi és az élet nagy dolgairól is, és főleg: hagyják egymást élni. A másik, hogy nem húzzák fel magukat jelentéktelen apróságokon.
Gyuri papa állítása szerint Kati néni azért néha felfújja a dolgokat, és próbálkozik az irányítással, mire mindenki bólogat, hadd higgye, hogy ő mozgatja a szálakat, de aztán mindenki azt teszi, amihez kedve van, és abba nem szól bele más. Meg persze megbíznak egymásban, a gyerekekben is.
Ez utóbbit Jutkáék és Marcsiék olyannyira tökélyre fejlesztették, hogy sokszor valóban nem tudják, mi van a gyerekekkel, vagy épp hol vannak. Az egyik legszebb ilyen történet az volt, amikor még Palkó és Sári kiscsoportosok voltak, Misi és Ábel egy-másfél éves totyogók, és reggel, az óvodából hazafelé menet, hárman-négyen ráérő kismamák még megálltunk trécselni a kapuban. Jó félórát dumcsiztunk, aztán Jutka még feljött hozzánk egy kávéra.
– Anyukád vigyáz Ábelre? – kérdeztem, amikor beléptünk, és levetkőztettem Misit. – Felhozhattuk volna játszani.
– Jaj, nem! Nem vagyok normális! – kiáltott Jutka, és már húzta is vissza a cipőjét. – Ott felejtettem az oviban!
Most is kicsit félve hagytam kint a négyéves Misit („Anya, majdnem négy és fél!” – pontosított a majdnem hat és fél éves Palkó), mert a Szendrey unokák az enyémekhez képest sokkal önállóbbak voltak. Ők már az oviba is felnőtt nélkül közlekedtek, igaz, nem kellett átmenniük az úton, csak végiggurulni a kiépített bicikliúton. El ne veszítsék az én két kevésbé önálló fiamat! Marcika szerencsére nem akart velük kint maradni, inkább örömmel bevetette magát az étkezőtől egy félfallal elválasztott olvasós-tévénézős kis zugba, ahová Ábel odahordta az összes traktorját és kisautóját, és önfeledt tologatásba kezdett.
– Á, nem mennek sehova. Panni azt mondta, ha mégis, akkor csak ide a mocsárhoz – mondta Jutka, hogy megnyugtasson. – Nincs messze, nem fognak eltévedni. Kérsz egy kis teát? Rooibos jó lesz?
– Mocsár?!
– Nem igazi mocsár, csak itt mellettünk, az erdőben a patak mellett van egy lapos rész, ami elég belvizes, ott szoktak játszani. Ha bele is lépnek, legfeljebb bokáig süllyednek el.
Hát ez megnyugtató! Próbáltam elengedni a szorongásom. Csak nem mennek sehova… Leültünk az étkező hatalmas, ovális, lakkozott tölgyasztalához. Jutka a budapesti déditől örökölt csipketerítőre kitette a hajszálvékony, díszes porceláncsészéket, a népi motívumos mézescsuprot, és töltött. Mellé egy színes műanyag tálkába kiöntött egy zacskó csokis kekszet. Imádtam náluk ezt a könnyed eklektikát.
– Nem félted a terítőt meg ezeket a szép csészéket? – kérdeztem.
– Dehogy! Arra valók, hogy használjuk.
A keksz odavonzotta Marcit, és megérkezett Zotya is.
– Hogy vagy, barátom? – csapott Zotya Marci kezébe, aki azonnal az ölébe ült. – Jutka, nem kell nekünk még egy gyerek? Ábel úgy megnőtt már. Olyan jól lehet gyúrni az ilyen kis törpéket! – tette hozzá, és jól megcsiklandozta Marcit, aki gurgulázva nevetett.
– Nem, nem! – nevetett Jutka is. – Megfogadtam, hogy nem hagyom magam rábeszélni. Elegen vagyunk. Meg nem is hiányzik már nekem a terhesség.
– Miért? Megint olyan jó kis husi lennél – ölelte át Zotya hátulról a feleségét, aki nemcsak magas, de kifejezetten vékony is volt, majd galád módon a hasába markolt. – Igaz, hogy van itt még mit fogni…
– Zotyaaa!! – kiáltott rá Jutka, és kifordult az ölelésből. – Olyan vagy!
– Miért? – vigyorgott Zotya – nekem tetszik a hurkás has.
– A sajátodról beszélsz, ugye? – vágott vissza Jutka, de Zotya csak rötyögött, és megsimogatta a saját hasát.
– Mi bajod vele? Ennyi zsír muszáj az emberre, hogy ne fázzon ilyen hidegben.
– Ez igaz! Szétfagytam – lépett be Lajos, Marcsi férje, aki világéletében fordított súlyproblémával küzdött. Képtelen volt hízni, akármennyit evett. – A gyerekek? Hazavinném a fiúkat.
– Nincsenek az udvaron? Akkor biztos elmentek az erdőbe.
– Áronka is? Miért engeditek el őket? Úgy fognak megint kinézni…
Elmosolyodtam. Nem azon aggódik, hogy a kis hároméves elkeveredik…
– Jutka volt – mondta Zotya, de már húzta is be a nyakát. Csak ő képes Jutkát kihozni a sodrából, ő viszont akárhányszor, és pillanatok alatt. Szereti cseszegetni – bár Jutka sosem használná ezt a szót. Nem szoktak veszekedni sem, csak vitatkozni. Azt viszont mindketten szeretnek, bármilyen témában – a gyerekneveléstől kezdve a kertgondozáson és a konyhaművészeten át a vallásig és a művészettörténetig.
A vitába, ha épp jelen vannak, a család többi tagja is szívesen beszáll. „A vita ugyanis – gesztikulál élénken Gyuri papa – nem veszekedés. Mindössze az érvek ütköztetése. Egy kis agytorna.” Ebben a családban mindenki szereti tornáztatni az agyát, mindenkinek megvannak a saját gondolatai, amit ki is szeret fejteni. A fejtegetésekből roppant izgalmas beszélgetések szoktak kerekedni, főleg, hogy a „nagy dolgokat” a családtagok különböző nézőpontból látják.
Jutka és a lányok szorgalmas, hívő katolikusok, Zotya és Ábel reformátusok, Lajos ateista. (Ez így azért nem igaz – mondaná. De igen – mondaná Marcsi.) Politikailag pártfüggetlen mindenki, de van, aki konzervatívnak, van, aki liberálisnak vallja magát. A nők a biztos alkalmazotti létben bíznak, a férfiak a saját vállalkozás mellett voksolnak. Erre a témára most, hogy teázás közben kérdés formájában feldobtam a labdát, le is csaptak.
Zotya már pár éve „irodai rabszolgából” szabadúszó építész lett. Otthonról dolgozik. Jutka szerint egyszer éjt nappallá téve, másszor meg, amikor nincs munka, csak lógatja a lábát. (Akkor a saját házunkat tervezem!) Persze olyankor pénz sincs. (Viszont ingyen van egy saját bővítési tervünk!)
Lajos, aki több egyetemet elkezdett, de egyiket sem fejezte be, mert túl okos volt (tényleg!), úgy döntött, otthon keres inkább pénzt. Tőzsde, befektetések, így azt csinálja, amit szeret. Számokkal foglalkozik, stratégiákat állít fel és tesztel. És hogy ne tunyuljon el és ne szakadjon el a való világtól, hol tujákat, hol kivit termeszt, és birkákat tenyészt a szomszéd utcában levő házuk kertjében. Neki nagyon bevált.
– Igaz, hogy így nekem kell vigyázni a gyerekekre, mert a Mari csak öt után ér haza, de valamit valamiért – mondta vigyorogva, miközben már megint egy percen belül kirakta a Rubik-kockát.
Mielőtt ezt bővebben kifejthette volna, a hátsó ajtó felől visító gyerekhang hallatszott:
– Nagyika! Hozd az orvosi táskádat!
Felugrottunk. Ez Lala, Marcsiék fia! Egyedül ő képes erre a fülsértő frekvenciára. Kati néni, aki sudár, egyenes termetével, kemény nézésével és határozott mozdulataival nem az a gömbölyű, konyhaszagú tyúkanyó nagyi, azonnal felpattant, és besietett a hálószobájukba a táskáért. Mi kiszaladtunk Lalához, aki lekapta sapkáját a fejéről, és kipirulva, tejfölszőke haja alatt lángoló füllel levegő után kapkodott.
– Mi történt?
– Semmi! Csak rohantam. Áront lefagyasztottuk, és a fonendoszkóppal meg akarjuk hallgatni a szívverését, hogy mennyire lassult le. Már alig lélegzik!
– Mi?! – hördültünk fel egy emberként.
Csak Lajos maradt nyugodt, illetve Zotya, aki felröhögött. Kati néni leeresztette a táskát.
– Mondd el szépen, pontosan hol és hogyan fagyasztottátok le Öcsit – fogta meg Lajos nagyobbik fia vállát, és komolyan a szemébe nézett.
– Jó – vett egy nagy levegőt Lala –, de csak gyorsan, mert mindenki rám vár. A patak mellett találtunk két kidőlt fát, egymás mellett. Pont be lehet feküdni közéjük úgy, hogy nem esel le a földre. Jó hideg, ha sokáig mozdulatlanul fekszik benne valaki, áthűti a testét. Rászáll a dér, ami potyog fentről is, az Öcsinek már van a szempilláján is. Mehetek?
– Várj még egy picit! Miért kell lefagyasztani valakit? Mire jó?
– Hát, hogy lelassítsuk az öregedés folyamatát. Ha sikerül a kísérlet, megnyerjük a Nobel-díjat! Először a Panni feküdt a fákra, de csak pihenni, mert ő mindig lusta. Aztán felállt, merthogy túl hideg, azt mondta, már alig érzi a végtagjait, meg lassabban ver a szíve. Palkó azt mondta, hogy akkor sokáig fog élni, mert az állatoknál is, amelyiknek lassabban ver a szíve, az hosszabb ideig él. És akkor Öcsi jelentkezett, hogy ő úgyis sokáig akar élni, fagyasszuk le kicsit.
Most teszteljük, és mérjük az eredményeket. Panni azt mondta, hogy ha az ember szíve hetvenet ver egy perc alatt, és – mondjuk – nyolcvan évig él, mint a dédimama, akkor ha – mondjuk – száz évig szeretne élni, akkor negyvenkilencet kellene verni a szívének.
– Ezt hogy számolta ki? – kérdezte Lajos, miközben húzta a bakancsát, hogy saját szemével győződjön meg a kísérlet létjogosultságáról.
– Mindig van nálam számológép – ütött a zsebére Lala, mint aki csodálkozik, hogy ezt a saját apja nem tudja. Hiszen aki matekzseni, még ha csak nagycsoportos is, nem járkálhat e fontos eszköz nélkül. – A Panni ütötte be a számokat. Nem annyi?
Lajos felnevetett.
– Lehet, hogy nem teljesen pontosan annyi – vörösödött el még jobban Lala –, mert nem lehet folyamatosan lefagyasztva lenni, ugye? Enni is kell. Vagy nem? Mehetek végre?
Ekkor berontott Sári.
– Sziasztok! Gyere már, Lala, Öcsi pulzusa hatvan alá esett! Panni szerint több volt, csak elszámoltam, de szerintem jól mértem. Nagyika, odaadod a fonendoszkópot? Anya, kihoznál egy füzetet meg egy tollat? Panni leírja a részeredményeket.
– Tényleg menjünk – lépett ki Lajos az ajtón, maga előtt tolva a gyerekeket –, és azonnal olvasszuk ki Áronkát, mert ha megfázik, akkor biztosan nem fog száz évig élni. Majd itthon beírjátok az eredményeket!
Kati néni fejét csóválva visszavitte a táskát.
– Ezek a fiúk nem semmik. Ti se voltatok azok – nézett Jutkára és Marcsira –, de ők! Öntök nekik a lavórba forró lábvizet, és felteszek egy mentateát. Odaültetjük őket a kályha mellé.
– Az Öcsinek meg eresztek meleg vizet a kádba – állt fel Marcsi is.
Nem kellett sokat várni, hangos trappolással megérkezett a kutatócsoport. Amikor megláttam őket, azt hittem, elájulok. Mint a félig mártott marcipánok, Palkó, Misi és Ábel hátán fehérlett a dér, elöl a kabátjuk és a nadrágjuk viszont grafitszürke volt a vastag iszaprétegtől. Misi egyik lábán csizma helyett sárral bevont zokni, Palkóról hiányzott a kesztyű, a sáljából fekete lé csöpögött, arcuk diadalmasan mocskos volt, mint a vietnámi háborús filmek statisztáié.
– Hát ti hogy néztek ki? Mi történt? Vetkőzzetek, vetkőzzetek! Irány a lavór!
Miközben alsógatyában és pólóban, pléddel betakarva, a cserépkályhának támasztott háttal, lavórba lógó lábbal szürcsölték a teát, Palkó mesélni kezdett:
– Misi át akart mászni a patak fölött a kidőlt fán, de ugye ott feküdt az Áron, és nem szabadott megmozdulnia, Misi meg nem fért el mellette, és beleesett a sárba. Ahogy jött ki, a csizmája beragadt az iszapba. Ábellal ki akartuk szedni, de mi is annyira cuppogtunk, hogy alig tudtunk járni, és hasra estünk… Panni próbált kihúzni.
Vihogni kezdtek. Sári, az asszisztens, kitért a kutatási témára is:
– Sajnos az Áron meg felkelt, mert megijedt, és kiabálni kezdett, és egyből gyorsabban kezdett verni a szíve.
– De pont jött Lajos papa, és megmentett minket – vette át a szót Panni.
– Igen – mondta Lajos. – És a kutatást is megmentem: javaslok egy másik módszert a szívverés lelassítására.
Az összes gyerekszem várakozón rámeredt. Lajos hatásszünetet tartott, kiélvezte az osztatlan figyelem ritka pillanatát, mielőtt megszólalt:
– Testedzés! – A hatás nem maradt el: a gyerekek arcáról leolvadt a lelkesedés. De Lajos felemelte a mutatóujját.
– Ennél hatékonyabb és könnyebben kivitelezhető módszer egyelőre nincs! Megedződik a szív, jobban beosztja az erejét. Naponta fél óra intenzív mozgás csodákat tesz. Évtizedekkel hosszabb élettartam várható.
Mivel a gyerekek nem kaptak rá a témára, felém fordult:
– Ez a másik jó a saját vállalkozásban. Annyit mozogsz, amennyi jólesik. És akkor dőlsz le pihenni, amikor akarsz.
– Csak arra figyeljetek, hogy legalább annyit keressetek, hogy havonta jusson új cipőre. Mert az reménytelen, hogy megörököljék egymástól. Igaz, Öcsike? – tette hozzá Marcsi, és magához ölelte Áron világító fehér üstökét.
Kattints a Podcast hallgatásához!
