Kezdtem befordulni. Gondoltam rá, hogy újrakezdem a tornát, de tudtam, hogy így nyáron esélytelen lenne. Egyedül voltam, magányosnak éreztem magam, a gyerekekkel foglalkoztam egész nap, Norbi szinte sosem volt otthon. Csak akkor tudtam, mivel is foglalatoskodik, amikor a postás megérkezett egy papírral. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
A temetésre ezek után mosolyogva indultunk. Ahogy azonban közeledtünk a városhoz, a szomorú szorítás a mellkasomban egyre erősödött. Norbi sem szólt többet. Csak arra tudtam gondolni, hogy Józsi papa nincs többé – legalábbis nekünk nincs. És ez nagyon fájt.
A temetőhöz érve döbbenten láttuk, hogy a parkolók és az út mente, ameddig a szem ellát, zsúfolásig megtelt autókkal – mint halottak napján, amikor az egész város itt van. Hova jön ez a rengeteg ember? Ahogy mentünk befelé, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a tömérdek ember – több száz, de lehet, hogy ezer – Józsi papa temetésére igyekszik. Tudtam, hogy szerették és tisztelték a kollégái, hogy országszerte elismert és megbecsült tagja volt a mérnöktársadalomnak, sejtettük, hogy sokan el fognak jönni, de ez a tömeg minden elképzelésünket felülmúlta.
Márti mami ebből semmit sem vett észre. Korán érkezett, azóta bent ült a ravatalozóban az első sorban, Pápai dédivel, aki pár napja érkezett, Bettivel, Tomival, Patak dédivel és Józsi papa húgával. Leültünk melléjük. Anyósom fel sem nézett, csak meredt maga elé, a semmibe, így próbálta tartani magát. Én akkor kezdtem el sírni, amikor észrevettem a kis tálkát a gyerekek kavicsaival.
A szertartás rövid volt, de szép és személyes. Nem tudom, Norbi hogy bírt ennyire nyugodt maradni, én nem tudtam abbahagyni a sírást. Hihetetlen, hogy ennyi marad egy akkora emberből, mint az apósom; belefér egy ekkora kis urnába. Hihetetlen, hogy ennyi egy ember élete. Porból porrá. Reméltem, hogy Palkónak van igaza, és a lelke már valahonnan fentről néz ránk.
Márti mami a ravatalozóból kijőve szembesült az ezernyi emberrel, akik utat nyitottak nekünk, hogy elöl kísérhessük a sírhelyhez az urnát. Muszáj volt hátra-hátrapillantanom, hogy lássam a tömeget, ami széles sávban, végeláthatatlanul hömpölygött utánunk a temető aszfaltozott útjain. A pap, aki több évtizede a család barátja volt, a sírnál újra megríkatott, bár a lelkem egyre könnyebb lett a bibliai szavaktól. Bettin láttam, hogy minden lelkierejét össze kellett szednie, amikor betette a kavicsos tálkát a sírba.
A szememet úgy elborította a könny, hogy innentől semmit sem láttam, hüppögve bőgtem, Bettivel együtt, és nem érdekelt, mit szólnak ehhez mások. Hálás voltam, hogy legalább a koporsóra vetett föld kopogását nem kellett hallgatnunk, a kis urnát csak egy betonfedéllel zárták le. Amikor ezzel végeztek, a szél hirtelen megélénkült és csöpögni kezdett az eső, mintha még az angyalok is sírtak volna.
A hosszúra nyúló részvétnyilvánítások alatt, Norbi mellett állva sikerült megnyugodnom. Márti mami is Norbira támaszkodott, aki, immár egyedüli férfiként a családban, úgy állt ott, mint az ifjú uralkodó, aki kész szomorú kötelességként átvenni a meghalt, öreg király helyét.
A tor alatt megint meggyőződtem róla, hogy nemhiába érdemes a hagyományokat megtartani. Nagymamám halálakor állapítottam ezt meg, amikor a rég látott rokonok és ismerősök között, evés és beszélgetés közben enyhült a fájdalom, mert osztoztunk benne. Oldódott az egész napos görcs, és az sem volt baj, ha nevetgéltünk egy kicsit. Most ugyanezt tapasztaltam. Márti mami így fogalmazott:
‒ Jó érezni, hogy nem maradtam teljesen egyedül.
A temetést követő hetekben sokszor gondoltam kedves anyósomra, mert úgy éreztem, lassan én is annyit vagyok egyedül, mint ő. Norbi megszállottan elkezdte építeni az üzletét. Szinte minden este, munkaidő után marketingterv-bemutatót tartott – ahol új üzlettársakat toborzott. Én otthon voltam a gyerekekkel, főztem, takarítottam, próbáltam a burjánzó udvart és kertet rendben tartani. Néha bementünk a városba, de legtöbbször Szennában maradtunk.
A nagyok sokszor átmentek játszani Laláékhoz vagy Vilmoshoz, ahol összeverődött a fiútársaság, én Marcival vagy Nórához, vagy Emihez tudtam átmenni, ha társaságra vágytam. Jutka és Marcsi napközben dolgoztak, Zsuzsi itthon dolgozott. Márti mami begubózott, rendezgette a lakást, a rengeteg papírt, amiben néha Betti segített neki. Azt mondta, még egyedüllétre van szüksége. Anyuék szinte naponta jártak Gamásra a kertbe, aztán két hétre nyaralni mentek.
Én meg kezdtem megint befordulni. Gondoltam rá, hogy újrakezdem a tornát, de tudtam, hogy így nyáron esélytelen lenne. Senki nem akarna a teremben izzadni. A kerti munkák mindenkit lefoglaltak, és valójában úgysem tudtam volna mikor megtartani, hiszen Norbi szinte sosem volt otthon.
A könyv alig fogyott, de marketingre, cikkírásra semmi időm nem maradt. És, őszintén szólva, kedvem sem. A fogyásjelentésről rég lemondtam, úgy látszik, soha nem fog ötven példány elkelni a könyvesboltokban. A méregdrága hirdetésem még mindig nem jelent meg, és amúgy is, ki tudja, mikor jut el a kismamák kezébe. Rég megbántam már, hogy hirtelen felindulásból ennyit áldoztam rá.
Egyik délelőtt éppen a kertben szedtük a paradicsomot Marcival, amikor Lőrinc bácsi kiabált át a kerítésen:
‒ Csomagja gyött!
Magamra kaptam egy pólót (mert bikiniben szoktam kertészkedni és teregetni, hogy legalább valamennyit barnuljak házimunka közben), és odasiettem hozzá.
‒ Nem nálam van, hanem, úgy látom, a postán ‒ folytatta az öreg, egy cetlit lobogtatva a kezében. ‒ A futár hozhatta, de biztos nem voltak itthol, mert ideragasztotta a kapura a pappírját.
‒ Itthon voltunk, csak ezek szerint nem hallottuk. Rám telefonálhatott volna – mérgelődtem, és átvettem az értesítőt Lőrinc bá kezéből. ‒ Nem tudja, milyen csomag?
‒ Honnan tunnám? A futárok más cég. Sömmi dógom velük. Azt sem értem, mér’ nálunk hagyják a cuccokat, ez abszolút szabályellenes. Fiatalok a sofőrök, fáj nekik a munka ‒ háborodott fel Lőrinc bá, és orrom alá dugta az ajánlott levelet. ‒ Itt írgya alá.
A levélen, ami egy nagy méretű, vaskos boríték volt, Norbi neve állt, úgyhogy bontatlanul letettem a komódra. Ebéd után bepakoltam a gyerekeket az autóba – istenem, mikor jön el az az idő, amikor tíz percre egyedül hagyhatom őket a lakásban! ‒, és lementünk a postára. Elkerekedett a szemem, amikor a postásnő az üvegablak mögül a bejárat mellett sorakozó dobozokra mutatott.
‒ Ez mind?
Egy kisebb és négy nagyobb doboz várt, valóban nekünk címezve. A címzésen mindkettőnk neve szerepelt. Ekkor fogtam gyanút. Megnéztem a feladót: hát persze hogy Norbi biznisze! Éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa. Mi a fenét rendelhetett ennyit?
Alig vártam, hogy beérjünk a lakásba. A fiúk segítettek becipelni a csomagokat. A legkisebbel kezdtem. Jó pár percig eltartott, mire a csomagolástól megszabadítottam a tartalmát, ami nem volt más, mint öt darab, nehéz, acélból készült, extravagáns formájú kés – húsvágó bárd, irdaló, kenyérszeletelő, két kisebb szúró-vágó ‒ és egy olló. Hozzá egy dizájnos, fiókba is tehető késtartó.
Nem mondhatom, hogy nem tetszett, jó fogású, minőségi holminak látszott, de biztos voltam benne, hogy nem két fillérbe került. A többi dobozban fényes, ezüstszínű edények lapultak: lábosok, fazekak, serpenyők, fedők. Na, ez tuti valami méregdrága készlet. Visszatettem mindent a dobozba, vártam, hogy Norbi hazajöjjön, és megmagyarázza, mi ez, és főleg: miért.
Délután megint találkozója volt, csak este hét körül ért haza. Nagyon fel volt dobódva, annyira, hogy észre sem vette, milyen képet vágok. Pont indulni akartam a gyerekekért Emiékhez, aki vigyázott rájuk, amíg elmentem egyet futni – nem is az edzés miatt, hanem hogy ne bolonduljak meg az egész napos gyerekezés miatt. A futás iszonyú jólesett a testemnek is, de még inkább a lelkemnek. Gondolatban sikerült újra visszajutnom odáig, hogy minden így van jól, ahogy van, ezek csak korszakok, majd Norbi is jobb belátásra tér, a gyerekek majdcsak megnőnek egyszer, és akkor majd lesz időm magamra.
Futás után hajat mostam, ami mindig felért egy újjászületéssel. Adtam magamnak még pár bónuszpercet, hogy megszáradjon a hajam. Gondoltam, kiülök az udvarra, ahova még odasüt a kora esti nap, és végre beleolvasok a Nők Lapjába, ami egy hónapja hevert a komódon. Ahogy megfogtam az újságot, megakadt a szemem a délelőtti borítékon. Láttam, hogy Norbi cége küldte. Kivittem azt is magammal, és felnyitottam. Jobban jártam volna, ha nem teszem. Azt hittem, szívinfarktust kapok, amikor megláttam a céggel kötött, részletfizetésről szóló szerződést. Legalább háromszor elolvastam az összeget, hogy elhiggyem, jól látok. Egy évig fogjuk fizetni a lábosokat?! Havonta egy tízrészes normál edénykészlet árát?
Norbi akkor ért haza, amikor még levegő után kapkodtam. Ő szólalt meg először:
‒ Képzeld, megfogtam az isten lábát!
‒ Nem mondod!
‒ Volt ma a marketingterven egy nő, aki jeltolmács. És ismeri az összes siketet a városban, sőt más városokban is elég sokat. ‒ Norbi jelentőségteljesen hatásszünetet tartott.
‒ És?
‒ És azt mondta, a siketek nagyon összetartó társaság, amibe az egyik belekezd, követi az összes többi.
‒ Még mindig nem értem.
‒ Azt mondta, hogy iszonyú nagy szükségük van valami lehetőségre, amivel előrébb tudnak jutni az életben.
‒ Értem. Be akarja őket hozni az üzletbe?
‒ Hát, nem ő. Ő nem akar belépni, de majd megad egy kontaktot, meg fog nekem tolmácsolni, amikor bemutatom nekik az üzletet.
‒ Mármint te.
‒ Én, persze, ki más? Gondolj bele, több száz siket él csak itt a környéken, micsoda lehetőség ez nekik. Meg nekünk is persze. Ha ez egyszer beindul, több ezer üzlettársunk lesz. Ha csak tíz embert hozok be, és ők is tízet, az már száz, ha ők is tízet, az már ezer, ha ők is…
‒ Tudok számolni – intettem le ‒, de ez azért nem így működik.
Norbi nem hagyta lehűteni magát.
‒ Tudom, de átlagban igen. Majd meglátod!
‒ Oké, legyen igazad. Addig is elárulod, hogy ez mi? ‒ Azzal az orra elé dugtam a szerződést.
‒ Ja, igen – Vakarta meg a feje fölött átnyúlva az ellenkező oldali fülét, ami nála a zavar jele. – El akartam mondani, csak még nem volt rá alkalom.
‒ Nem előtte kellett volna megbeszélnünk?
‒ Akkor nem egyeztél volna bele.
‒ Az biztos!
‒ Látod, ismerlek – Próbálta elviccelni a dolgot, de most nem voltam tréfás kedvemben.
‒ Én pedig, úgy látszik, nem ismerlek téged. Azt hittem, tudsz racionálisan gondolkodni, és nem hagyod magad baromságokba belerángatni, és pláne, hogy nem szórod el a pénzt! ‒ A végét már visítottam, annyira dühített a meggondolatlansága.
‒ Arról inkább ne nyissunk vitát, hogy ki mennyi pénzt szór el meggondolatlanul.
Ez lehűtött.
‒ Oké, igazad van – sóhajtottam.
‒ Ne húzd fel magad azon, amiről nem is tudsz semmit.
‒ És miért is nem tudok?
‒ Mert annyira ellenzed ezt az egészet, hogy nem is akarod meghallgatni.
‒ De, meg akarom ‒ ültem vissza a székre. ‒ Csak gyorsan, mert mennem kell a gyerekekért.
‒ Na ez az!
‒ Mi az, hogy ez az? Basszus, hetek óta mindennap egyedül vagyok velük, csoda, hogy most egy órára le tudtam őket passzolni Eminek, hogy elmenjek egy kicsit futni. Azt hiszed, nem lenne jó nekem is néha mást csinálni? Én is vágyom másra! ‒ Már a sírás kerülgetett, mint mindig, ha előjött ez a téma.
Norbi lecsapott:
‒ Akkor örülni fogsz! Ugyanis pont erre gondoltam!
‒ Mire?
‒ Hogy te is csinálj mást. Mozdulj ki, menj emberek közé – nők közé! És keress egy kis pénzt.
‒ Ugye nem azt akarod, hogy én is marketingtervet tartsak?
‒ Nem, dehogy! ‒ Nagy levegőt vett, és mint aki fejest ugrik, de nem tudja, hova fog érkezni, kimondta: ‒ Smink- és edénybemutatót. Havonta egy készlet – és sokszorosan térül vissza a befektetés. Mit szólsz?
Azt hittem, nem jól hallok. Meg sem tudtam szólalni. Komolyan azt gondolja, hogy a két tanári diplomámmal főzőbemutatókat és bőrápolási tanácsadást fogok tartani öregedő háziasszonyoknak? És még azt mondja, hogy ismer. Hát nem!
Ezt olvastad már?
