Levegőt ide! Megfulladok az anyósom folyamatos gyereknevelési kioktatásaitól! Ehhez jön még hozzá a saját anyám kedvesnek álcázott odamondogatási hadjárata is. Te is hasonló nyomás alá lettél helyezve a gyerek születését követően? Megmutatom, én mit tettem!
Anyós, te drága!
Kezdjük csemeténk apjának édesanyjával! A kapcsolatunk sosem volt baráti, ellenben őszinte tisztelettel bántunk a másikkal. A baráti körömben sok rosszat hallottam a gyerekét elengedni képtelen, sárkányoskodó, folyton betoppanó, cinikusan kedveskedő anyósról. Én azt éreztem, szerencsés vagyok, mert bár nem ölelgettük egymást, mindenki tudta, hogy meddig mehet el az anyós-meny kapcsolatunkban. Ezt szerettem. Aztán megszületett a fiam, és lassan, kígyóalakossággal beférkőzött a gyerekszobába. Hirtelen bármit csináltam, az úgy nem volt jó.
Születésnapomra, névnapomra és az összes ajándékozandó ünnepre gyereknevelési kisokosokat kaptam. Közben mentek a „nem jól tartod, add ide, megmutatom” vagy a „már kellene adni ennek a gyereknek egy kis húslevest” afférok. Amikor először volt kettesben a fiammal – 10 hónaposan –, mire hazaértem, rá se ismertem. Más ruha, az arcán csokoládéfolt, és a kezénél felhúzva próbálta járatni. Azt hittem, felrobbanok, de türtőztettem magam. Kár volt, ott és akkor kellett volna pontot tennem a dolgok végére, és kitennem a gyereknevelési közegemből.
Anyám, én és a gyerekem
Mindig közvetlen volt velem és a férjemmel is. Kitörő örömmel fogadta az unoka érkezését, együtt jártunk a bababoltokba. Azt hiszem, a fordulópont akkor jött el nála, amikor felhívtam, hogy tudna-e kicsit segíteni, mert nagyon fáradt vagyok, a lakás pedig úszik. Átjött, de miközben elmosogatott, én meg kómáztam a fotelben a cicimen lógó gyerekkel, folyamatosan kaptam az ívet. „Többet kéne foglalkoznod magaddal, jobban be kellene osztanod az idődet, a feleség nem szűnik meg attól, mert anya lettél.” Az állandó éjszakázástól – mert a fiacskám háromszor akart enni éjjel is, ehhez jött még a pocakfájása is – már az agyam is tompulni kezdett, segítségért fordultam ahhoz az emberhez, akinek pontosan ismernie kellene a helyzetemet, aki feltétel nélkül szeret, erre fejmosást kapok. Ez innentől kezdve folyton megismétlődött, a tőlünk kapott lakáskulcsot önkényesen használta. Jött, segített, de valahogy a tiszta lakás láttán egyre jobban elöntött a szomorúság, és már-már kezdem megkérdőjelezni a saját anyai kompetenciámat.
Mi történt körülöttem?
Az első pár hónapban azt hittem, hogy csak én fújom fel a dolgokat. A férjem is úgy vélekedett, biztosan szülés utáni depresszióm van, túlreagálom a dolgokat, csak segíteni akarnak. Persze ő sokat dolgozott, és sosem volt tanúja annak, hogy szépen lassan kicsúszik a kezemből a saját életem irányítása. Amikor mindenkitől azt hallod, hogy nem jól csinálod, egy idő után el is hiszed. A végén én kerestem fel egy pszichológust. A vele töltött idő mindig feltöltött, harci kedvvel indultam haza, azt éreztem: igen, jó anya vagyok, esendő, de JÓ anya! Az ő tanácsára csatlakoztam egy baba-mama klubhoz a kerületünkben, és ott abszolút megvilágosodtam. A gondok, amikkel küzdök, másnál is jelen vannak. Végre nem voltam egyedül, nem éreztem, hogy megfeneklettem.
Mindenki húzzon az anyaságomból!
Készen álltam – a külső megerősítések és az önbizalmam visszatértének köszönhetően –, hogy újra a kezembe vegyem az életemet. Összehívtam a családot – férj, anyós, anyám –, és őszintén megvallottam, hogy mit éreztem eddig, milyen hatással voltak rám a szavaik, tetteik. Nem vontam kétségbe a segítő szándékot, de a továbbiakban nem kértem belőlük – így nem. A második babámmal már minden más volt. Felvértezve vártam az anyaság újabb kihívásait, és bizony, ha lehet, ez még nehezebb volt – két kis prücsökkel –, sokszor fáradt voltam, vagy épp türelmetlen, de végig éreztem, hogy én irányítok.
Ne engedd, hogy mások mondják meg, milyennek kell lenned anyaként! Ne engedd a folyamatos nyomást, lépj közbe, higgy magadban!
