Maholnap húsz éve, hogy nem mutatkozik a nyilvánosság előtt, pedig egykor egy nap sem telhetett el anélkül, hogy Stohl András mellett ne lássuk őt a tévé képernyőjén. Czifra Noémi Nóci ma 70 százalékban anya, feleség és háziasszony, a maradék 30-ban pedig mentálhigiénés szakember. Utóbbi talán nem is jött volna az életébe, ha „megússza azt a bizonyos mélypontot”, amitől egykor hangos volt a sajtó. Nóci erről is kendőzetlenül mesélt az Anyamagazinnak, ahogyan arról is, hogyan élte meg az anyaságát egyedülállóként és most, boldog feleségként, már családban. Interjú.
Anyamagazin: A ValóVilág első két szériája óta nem nagyon láttunk. Hova tűntél, és miért döntöttél a visszavonulás mellett?
Czifra Noémi: Jövőre lesz húsz éve, hogy nem mutatkozom a nyilvánosság előtt, de egyébként nincs szó visszavonulásról. Persze sokaknak úgy maradt meg a fejében, hogy televíziós személyiség vagyok, de én sosem tartottam magam annak. Ráadásul se a ValóVilág előtt, se utána nem tévéztem.
A.: Akkor ki voltál te?
C. N.: Se tévés, se celeb, hanem valaki, aki a sors érdekes fordulata folytán belecsöppent a ValóVilágba. 17 éves korom óta színpadon álltam, szabadúszóként reklámokban dolgoztam, filmeztem, castingról castingra jártam. Amikor az ügynökségem szólt, hogy lesz egy válogatás, ahova el kell mennem, még nem tudtam, mi a szösz lesz az. Csak akkor kérdeztem rá, amikor kiderült, hogy benne vagyok az első négyben. Egy hét múlva, pénteken már azért mentem be, hogy aláírjuk a szerződést, hétfőn pedig indult az első adás.
A.: Hogy élted meg ezt a hirtelen jött népszerűséget?
C. N.: Már legalább két hónapja ment a műsor, amikor kezdtem ráeszmélni, hogy mi történt velem. Egyébként sosem remegtem azért, hogy ismert legyek.
A.: Hogy emlékszel vissza arra az időszakra?
C. N.: Abban a két évben, 2002–2003-ban a csapból is a ValóVilág folyt, nem lehetett bekapcsolni úgy a tévét, hogy Stohl András vagy az én fejem ne legyen a nézők arcába tolva. Reggeltől estig dolgoztunk. Amikor nem a stúdióban voltam, rohantam fotózásra, rádióinterjúra, aztán szaladtam egy újságíróval találkozni.
A.: Hogy élted meg, hogy a harmadik szériának már nem te lettél a női műsorvezetője?
C. N.: Én hiszek abban, hogy tényleg minden úgy történik az életünkben, ahogy annak történnie kell. Amikor még benne voltam a négyben, de még nem lehetett tudni, hogy engem választanak az első szériára, anyukám nagyon drukkolt, hogy sikerüljön. Tisztán emlékszem, amikor azt mondtam neki, hogy „anya, ha ez az én utam, én fogom megkapni, ha nem, akkor nem”. Ezt a későbbiekben is így gondoltam. Ráadásul, mire indult a harmadik széria, megismertük egymást a nagyobbik fiam édesapjával. Közel a harminchoz, hatalmas szerelemben, rengeteg élménnyel a hátam mögött azt mondtam, hogy akkor most már szeretnék családot alapítani.
A.: A családalapítással kapcsolatban úgy fogalmaztál, hogy kislányként nem ilyenről álmodtál.
C. N.: Zsombor apukájával három évig voltunk együtt, aztán mire megszületett a kisfiunk, szétváltak az útjaink. Pontosabban a szakításunk után derült ki, hogy kisbabát várok.
A.: És már nem volt visszaút egymáshoz?
C. N.: Mi már pontosan tudtuk, hogy másfelé visz az utunk, így sosem beszéltünk arról, hogy csak azért, mert gyermekünk lesz, újra megpróbáljuk együtt. Zsombor apukájának lett egy új barátnője, amiről én már akkor azt mondtam, hogy csak akkor tud bejönni egy harmadik személy, ha a kapcsolatban rések vannak a pajzson. Nem lehet egyik felet sem hibáztatni, egyszerűen így alakult, és kész. Megbeszéltük, hogy ezek ellenére is tisztességgel fogjuk felnevelni a kisfiunkat. Közösen, de nem együtt.
A.: Nem lehetett könnyű egyedül.
C. N.: Mindig mindenki azt mondja, hogy milyen erős vagyok, amit én persze nem így érzek, de valószínűleg tényleg lehet benne valami. Mert amikor kismamaként úgy találkozol a gyermeked édesapjával, hogy ott ül mellette egy másik nő szintén kerekedő pocakkal, azért ott kell lelkierő. A gyerekeink között négy hónap van. De ennél még rosszabb volt az, hogy nem volt kivel megosztanom a fontos pillanatokat, az első hasra fordulást, az első négykézlábra állást, vagy azt, amikor először feláll a gyerekem. Csak magam voltam, és a barátnőim, hiszen az apai oldalról nincsenek nagyszülők, az én szüleim pedig Debrecenben élnek. Tényleg nem erről álmodtam kislánykoromban, de ez van, túléltük.
A.: A tíz évig tartó egyedülálló anyaságodnak azért voltak pozitívumai is?
C. N.: Persze! Az például nagyon jó volt, hogy mindent a saját belátásom szerint tehettem, senki sem szólt bele abba, mit hogy csinálok. Én egy nagyon szabadon hagyó anya vagyok, sokszor talán nem is húzok megfelelő kereteket, de főleg addig volt ez rám jellemző, amíg egyedül voltam. Azért az a jobb kezemmel ölelek, a bal kezemmel meg fenyítek, anya is vagyok meg apa is, nem volt egyszerű.
A.: Most már abban is van tapasztalatod, hogy milyen párkapcsolatban gyereket nevelni.
C. N.: Igen, hat éve született Simon, akinek az apukájával, Andrissal hét éve vagyunk együtt. A két párkapcsolatban legalább akkora a kontraszt, mint a két gyermekemben. Jin és jang – nagyon sok tekintetben egymás inverzei, ahogyan az anyai tapasztalataim is. Zsombival igazából anya voltam, de a klasszikus értelemben mégsem váltam azzá. Nem kellett becsavarodnom az anyaságba, meg tudtam tartani az egyensúlyom, később például, amikor Zsombor kéthetente hétvégén az édesapjánál volt, én szabad lehettem, mint a madár.
A.: Mégis vágytál egy másfajta anyaságra?
C. N.: Az Andrissal való megismerkedésünk előtt már sokszor mondtam, hogy ha még egyvalamit kívánhatnék az életemben, az egy család volna. Ez az álmom valóra vált, lett egy családom, de most már másképp érzem ezt az egyensúly dolgot.
A.: Ezt hogy érted?
C. N.: Én tényleg mindent föltettem a család oltárára, háziasszony lettem, feleség, anya, megkaptam, amire vágytam. Mégis egy idő után éreztem, hogy kezdek besokallni. Mostanság kezdem újrateremteni az egyensúlyt, hogy hiába megszoktam már az itthonlétet, igenis ki kell mozdulni, vannak barátnők, akikkel igenis egy hónapban egyszer össze kell jönni. A gyerekek már nagyok, nem kell nekem itthon ülni.
A.: Akkor megértél arra, hogy az anyai teendőiden kívül mást is csinálj?
C. N.: Én mindig azt mondom, hogy keresztül kell menni a saját poklaidon, felismeréseiden, nehézségeiden ahhoz, hogy tovább tudj menni. Nevezzük például ezt az egyensúlytalansági állapotot krízishelyzetnek, hiszen azt érzed, hogy anya és háziasszony vagy, a nőiséged pedig valahol elveszett. Haladsz-haladsz az utadon, de van egy pont, ahonnan már egyedül kell menned, és a saját válaszodat, a saját megoldásodat kell megtalálni. Az én megoldásom, képzeld el, az volt, hogy amikor már két hete hárpia voltam, és teljesen betekertem magam, mindennel bajom volt, és mindenre csak húztam a szám, akkor leültem, és azt mondtam: én ebben nem érzem jól magam. Hoztam egy döntést, hogy ez van, most ebben a helyzetben kell valahogy jól lennem. Ilyen pokolra szállás után azt mondod, elég, és onnantól kezdve mintha tényleg átkapcsolna valami. Ezek olyan felismerések, amik nem a fejben születnek meg, hanem valahol a mellkasod közepén.
A.: Furcsa ez a kettőség. Nőként anyaságra, családra vágyunk, aztán amikor megadatik, szenvedünk.
C. N.: Igen; ezt kérted, tessék, megkaptad, itt van, most meg pufogsz, és te vagy a világ mártírja. Aztán felteszed magadnak a kérdést, hogy ha ők nem lennének, akkor te boldogabb lennél? A büdös fenébe is, dehogy!
A.: Zsombor most 17 éves. Milyen egy kamasz anyukájának lenni?
C. N.: Nem fogok tudni nagy dolgokat mesélni. Majd beszéljünk tíz év múlva is, és elmesélem, mert élek a gyanúval, hogy Simonnal már jobban meg fogom tapasztalni a kamaszkort. Zsombikám kicsinek is olyan nyugodt volt, esküszöm, tudta a gyerek, hogy egyedül nevelem, és nem szívatott. Vele bárhova el lehetett menni, elücsörgött a babakocsiban, amíg a barátnőkkel beültünk dumálni, ő elmolyolt közben, ha valahova letettem, tuti, hogy egy óra múlva is ott találtam. A mai napig jól elvan a maga világában. Ez nem azt jelenti, hogy nem oszt meg velem dolgokat, de vannak napok, amikor nem faggatom, aztán jön egy pillanat, amikor kinyílik a kis lelke, és mondja, mondja, mondja.
A.: Akkor ezek szerint nem aggódod túl a tinikort.
C. N.: Nem, és talán pont azért, mert szabadon hagyom. Elmehet, mert tudom, hogy haza fog jönni. Úgy hidd el, hogy mindennap suli után fölhív, hogy „anya, végeztem”, pedig sosem kértem tőle. Soha. Mindig tudok arról, hogy hova megy, mit csinál, és pont annyit, amennyit nekem tudnom kell. A kamaszlétet pont az nehezíti meg, hogy a szülő elkezd túlaggódni: „jaj, mit csinál, jaj, kivel van, jaj, nehogy rosszba keveredjen!”. Ha én jó munkát raktam a gyerekbe 14-15 éves koráig, onnantól magamban kell bízni, hogy jó munkát végeztem.
A.: Te milyen kamasz voltál?
C. N.: Tök jól tanultam, de mindig egy betyár kis csaj voltam. 16 éves korom óta ilyen rövid a hajam, akkoriban ez nem volt divat. 17 évesen lett az első tetoválásom, ami szintén nem volt divat. Magamnak szúrtam ki az orromat, mert még nem voltak piercingesek, és egyetlen lányként Debrecen legrosszabb fiúbandájával lógtam együtt.
A.: A szüleid hogy viselték ezt az időszakot?
C. N.: Anyukám aggódott, hogy „jaj, úristen, el fogsz kallódni”, meg a „rossz társaság”. Ehhez képest van két diplomám, 23 évesen kaptam az elsőt, summa cum laude.
A.: Miért pont a mentálhigiénés hivatást választottad?
C. N.: Az egész életem arról szólt, hogy a barátaim hozzám fordultak a problémáikkal. Engem pedig boldoggá tett, hogy segíthettem nekik. Sosem osztogattam tanácsokat, csak egy másik nézőpontól közelítettem meg a dolgokat. Emellett egy nagyon hosszú utat jártam végig – és még ki tudja, mikor van vége –, ami mögött rengeteg belső, lelki munka áll. Ennyi tapasztalással a hátam mögött elgondolkodtam azon, hogy akkor erről papírt is szerzek, így végeztem el a mentálhigiéné-képzést. Sok újat nem tanultam, maximum megerősítéseket kaptam, de elmondhatom, hogy na, akkor én most már jogosult vagyok. De igazából nem ezen múlik.
A.: Hanem?
C. N.: A módszeren.
A.: Te milyen módszerrel dolgozol?
C. N.: Az én módszerem a figyelem, az, hogy figyelek a másikra. Tudod, amikor az ember nem látja az orra hegyén a piszkot. Ahhoz kell egy tükör vagy egy másik ember, aki elmondja. Ha a gödörben csücsülsz, kell valaki, aki kint ül a szélén, és azt mondja, hogy figyelj, azért itt a táj máshogy néz ki. És ehhez kell a rengeteg önmunka, a konvenciók, a szűrők, a saját sérülések és tudatalatti programok tisztítása, mert annál objektívebben tudok rálátni egy adott szituációra. Amíg abban sérülésem van, addig ugyanazon a sérülésen keresztül fogom nézni, mint ő.
A.: Nem először említed az önmunkát, az önismeretet és a sérüléseket. A te életedben is volt egy, a közvéleményt igen sokáig lázban tartó válságos időszakod. Hogy emlékszel rá vissza?
C. N.: Az is én vagyok. Ha az nincs, ma nem lennék az, aki vagyok. Az a legnagyobb hazugság, amikor kifelé azt kell mutatni, hogy az életemben kolbászból van a kerítés, nincsenek nehézségeim, nem is vagyok ember, hanem egy ufó vagyok, aki híres, szép meg akármi. Az önismeret lassan már elcsépelt közhely lesz, de tényleg ez az alfája és az ómegája mindennek, mert mindennel, azzal az egzisztenciális válsággal együtt is én vagyok én.
A.: Egzisztenciális válság?
C. N.: 2008-ról beszélünk. Zsombor 3 éves volt. Addig, amíg óvodába nem került, minden napom róla szólt, egy nő életében ez az az időszak, amikor mélyen megélheti az anyaságát. Nagyon boldog voltam benne. Aztán amikor Zsombi ovis lett, felszabadult egy csomó időm, amit eleinte még élveztem is, hiszen otthon lehettem, nem kellett küzdenem a megélhetésért, rengeteget olvashattam és képezhettem magam. Összességében kaptam egy jó lehetőséget egy belső munkára. Csak eltelt egy év, meg még egy és még egy, aztán ott álltam, hogy kellene valamit kezdeni magammal. Volt két diplomám, tízen akárhány év színpadi tapasztalatom, de bárhova is mentem volna vissza, úgy éreztem, az nem egyeztethető össze az anyasággal. És akkor elkezded azt érezni, hogy te már sehova sem kellesz, és egyszer csak észreveszed azt is, hogy alig várod az estét azzal az üveg borral.
A.: Felismerted, hogy ebből gond lehet?
C. N.: Amikor arról cikkeztek, hogy elaludtam az autóban az M0-son, akkor én már nagyon nem voltam rendben a saját életemmel. Utána persze arról már senki sem írt, hogy felmentettek minden alól. Mindegy is már, ebből lehetett szenzációt csinálni. Ha mindez a szomszéd lánnyal történik, senkit sem érdekel.
A.: Mekkora volt a baj?
C. N.: Ez az egész 2012-ben történt, amikor már azt mondtam, hogy ha nem lépek valamerre, akkor lehet, hogy bele fogok dögleni.
A.: Ezt követte az elvonulásod, igaz?
C. N.: Igen. Én akkor három hónapra kiléptem a saját életemből, és elmentem egy isten háta mögötti vidéki tanyára kizárni a külvilágot. Direkt nem nevezem rehabnak vagy elvonónak, inkább egy olyan lehetőségnek, ahol a többi mindenféle problémával küzdő fiatal közül én voltam az egyik. Zsombort édesanyámékra hagytam. Na, ez is: milyen anya az ilyen, aki hónapokra otthagyja a gyerekét? Egy olyan anya, aki fel akar épülni, mert felfogta, hogy ha ezt nem teszi meg, akkor nemhogy jó anya nem tud lenni, hanem anya sem.
A.: Miben segített neked az a hely?
C. N.: Rájöttem, hogy az égvilágon semmi probléma nincs. Ott tapasztaltam meg életemben először például azt, hogy milyen smink nélkül élni. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy milyen, amikor nincs semmiféle elvárás feléd. Egyszerűen magamra találtam.
A.: Most próbálom elhelyezni az egészet az időben: jól gondolom, hogy akkor ezután kezdtél bele a mentálhigiénébe is?
C. N.: Igen. Ez nekem egy fordulópont volt, és felismerés, hogy minden rendben van velem, és hogy én ezzel akarok foglalkozni. Semmi sem történik véletlenül az életünkben, érted? Az nem kudarc volt, hanem az életem szükséges lépcsőfoka. A mélypontokat nem lehet megúszni.
A.: Valamit csinálnál-e másképp az életedben?
C. N.: Nem. Vagyis… Azt még meg kell bocsájtanom magamnak, hogy nem tudtam úgy jelen lenni a nagyfiam életében, amennyire én azt szerettem volna. Ki kell várnom azt az időt, amíg ő elég idős lesz ahhoz, hogy megbeszélhessem vele, mi történt. Van még benne harag és dac a saját kínom, az önsajnálatom és az útkeresésem miatt. Azt jó lett volna kihagyni, de már képtelen vagyok meg nem történtté tenni. Egyet tudok: most úgy vagyok jelen az életében, ahogy neki arra szüksége van.
Az anyamagazin.hu-n közzétett cikkek és képek szerzői jogi védelem alatt állnak, azok kizárólag a kiadó írásbeli engedélyével használhatók fel, többszörözhetőek a nyilvánosság felé. A cikkek szemlézése (rövid kivonat készítése) a forrás megjelölésével és az eredeti linkre való hivatkozással, a képek átvétele nélkül megengedett. Az átvétel során az Anyamagazin nevét és az írásra mutató linket a cikk elején, jól látható formában kell elhelyezni.
