„Kéz és láb nélküli, boldog, torz élet az enyém” – interjú Bihari Viktóriával

Nem érdekli, hogy ki mit gondol róla, és hogy hogy néz ki, ahogyan nem érdeklik a pózok és a tabuk sem. Bihari Viktória egyszerűen csak boldog, mert az lett, akire gyermekkorában vágyott. Mégis azt mondja, alapvetően üresek a napjai, hiszen a legnagyobb csoda mégiscsak kimaradt az életéből. Az író, bloggerrel beszélgettünk kamaszokról, anyaságról, meg a gyerek és a felnőtt Bihari Vikiről. 

Bihari Viktória 
Az 1977. január 28-án született író, blogger először jegypénztárosként, gyári munkásként, majd gyorséttermi alkalmazottként dolgozott, végül egy videótékába került, ahol unalmában blogolásba kezdett. Ebből született és nőtt egyre nagyobbá a Goldenblog-díjat is nyert Tékasztorik, amely aztán könyv formájában is megjelent, majd film is készült belőle. Bihari Viktória ma önismereti trénerként női önismereti csoportokat vezet, előadásokat tart bántalmazásról, depresszióról, szorongásról, és segítői beszélgetéseivel kamaszokat támogat.

Anyamagazin: Most épp nem vagy úton?

Bihari Viktória: Nem, most itthon vagyok. Csak péntekenként ülök vonatra, akkor csopizunk a gyerekekkel.

A.: Azt mondtad, hogy neked a kamaszokkal töltött idő a legjobb drog. Miért? 

B. V.: Mert még nem hazudnak és pózolnak annyit, mint a felnőttek. Jó emberismerők, nagyon könnyen lehet hozzájuk kapcsolódni. Tudod, minél öregebb egy felnőtt, pláne ha még nem is járt önismeretbe, annál jobban belemerevedik a saját élethazugságába meg pózába. Akkor már nagyon nehéz vele együtt dolgozni – persze vannak kivételek. A gyerek, jó esetben, egy fokkal rugalmasabb. Ezek a kamaszok folyamatos narancs riasztásban vannak, tudják, hogy kiben lehet bízni, kiben nem.

A.: Mit jelentenek neked ezek a beszélgetések?

B. V.: Ezek a találkozások tök jók, gyógyítanak, mert ahol empátia és érzelmek vannak, ott gyógyulunk. Ahol önmagam lehetek, és ahol se tettekkel, se szavakkal nem bántjuk egymást, az egész egyszerűen egy gyógyító közeg. Ezt nagyon kevés emberrel lehet megtapasztalni. A tinikben nagyon sok az érzelem. Ők aztán cipelnek mindent, de éppen emiatt nagyon szeretnek érzésekről beszélni.

A.: Milyen volt a kamasz Bihari Viki?

B. V.: Súlyosan depressziós. Folyamatosan meg akartam halni – öngyilkossági kísérletek, zárt osztály, gyomormosás, sok gyógyszer bevétele, telefirkált szoba, dührohamok, elszökdösés. Én a klasszikus értelemben vett kamasz voltam. Én is csak megjelenítettem azt, amiben voltam, figyelemre, empátiára meg szeretetre vágytam ugyanúgy, mint bárki más. Mindig határfeszegető, lázadó gyerek voltam, ami azóta is megmaradt, csak kulturáltabb keretek között.

Nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam, meg hogy hogy nézek ki, nem érdekelnek a pózok és a tabuk sem. Mindig a saját fejem után mentem, és hál’ istennek ezt jól csináltam. Nem megszegve a törvényt meg ledarálva másokat, úgy, mint egy szociopata, hanem teljesen tudatosan: mindig tisztában voltam azzal, hogy meddig mehetek el.

A.: Mi segített át téged ezen az időszakon?

B. V.: A nagyapám, a családom néhány tagja és a közösség. Az általánosban, a középiskolában meg az egyetemen is voltak barátnőim meg barátaim. Aztán tizennyolc éves koromban elkezdtem filozófiát meg pszichológiát olvasgatni, az nagyon sokat segített. Egyébként rengeteget aludtam, tényleg szó szerint átaludtam a fél életemet. Tudod, ez a depressziós alvás. Azért nézek ki csak harmincnak, mert húszat átaludtam.

A.: És az írás nem terápia volt? 

B. V.: De, kiskoromtól kezdve, persze akkor még nem tudtam, hogy az terápia. Tényleg mindig írogattam valamit, kis verset, novellát, amit a kisdobos- meg az úttörőeseményeken felolvastunk. Voltam iskolarádiós is, mindig kaptam díjat a közösségi munkám miatt. A tanulmányi eredményeimért persze sosem. Hülye voltam, de közösségi ember lettem, tudod, ez a nem okos, de humoros meg jószívű bohóc. Mindenkit szórakoztattam, közben én is jól szórakoztam, az viszont már nem volt olyan vicces, hogy mindig megbuktam, de végül 19 évesen csak sikerült leérettségiznem.

A.: Emlékszel a kiskorodban írt verseidre? Vagy valami olyan írásodra, ami felszabadító volt, amit tényleg terápiára használtál?

B. V.: Nem.

A.: Egy versed sem ragadt meg a gyerekkorodból?

B. V.: Nem, nem, az nagyon rég volt. Meg versekben én azért elég béna vagyok, nagyon rég is írtam, talán valamikor 2011 és 2013 között. Azok reménytelen szerelmekről szóltak, tudod, ilyen József Attilá-s, szenvedős, fekete szerelmes versek. Vállalhatatlanok. Szóval, ha jól vagyok, akkor alapvetően egyáltalán nem írok verset, ha viszont írok, akkor szerintem sz.rokat.

A.: A Tékasztorikon viszont nagyon jól sikerült bejegyzések voltak.

B. V.: Igen, az a blog nagyon ment, nagyon szerették. Most már letöröltem a netről, mert annyi szexizmus és káromkodás volt benne, hogy a szélsőséges femkók (feministák – a szerk.) tuti keresztre feszítettek volna. De könyvben még megvan. Szép volt, jó volt, de túlfejlődtem, az már nem én vagyok. Viszont innen jött az az érthetetlen számú, mennyiségű és minőségű követő, amit a mai napig nem értek.

A.: Ahhoz képest, hogy korábban azt mondtad, jobban szeretsz csendben írogatni, mint szerepelni, most úton-útfélen felismernek és a nyakadba ugranak.

B. V.: A sok terápiának köszönhetően megnőtt a kapcsolódási vágyam. Most már nagyon szeretnék kapcsolódni emberekhez, ami sokat csökkent az íráskényszeremen. Régebben patológiásan, rengeteget írtam terápiás jelleggel, de most már ez nincs.

A.: Hogy érzed, sok feloldatlan dolog van még benned? 

B. V.: Az az életem végéig lesz, igen. De mindenkiben van. Meg kell tanulnunk vele együtt élni, megszelídíteni. Azért az, amiben vagyok, egy nagyon beteg helyzet: az egyik oldalon boldogan, kiegyensúlyozottan és jó állapotban élek, a másik oldalon pedig van pár elmúlt évtized, amin a tudatalattim még mindig dolgozik.

A.: Még mindig keresgéled magad, vagy megvagy már?

B. V.: Megvagyok. Talán három-négy éve. Amióta megérkezett a férjem az életembe. Akkor már jártam pszichoterápiába, beköltöztem a 13. kerületbe, elkezdtem egyedül élni, kialakítani a kis életemet, meg elkezdtem normálisan keresni. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy most már élvezem a saját magammal töltött időt, és nagyjából kezdek oké lenni. Visszagondolva persze akkor még nem voltam rendben, nagyjából 40 körül kezdtem kitisztulni, és mostanra tudom azt mondani, hogy testileg-lelkileg sokkal jobban vagyok. Nagyon sokat pszichoszomatizáltam, tetőtől talpig itt fájt, ott fájt. Mindig tele voltam tünetekkel, de most már egy jó ideje – leszámítva a tejintoleranciát és a parlagfű-allergiát – nincsenek ilyenek, hanem csak ülök, nézem a faleveleket, és kib.szott hálát érzek, hogy sikerült.

A.: Felszabadító lehet.

B. V.: Eléggé. Rohadt sok munkám is van benne, de azért ez egy törékeny állapot. Most, hogy itt a férjem meg a legjobb barátnőm, azon szorongok, hogy nehogy történjen velük valami rossz. Kiszolgáltatott, függő helyzet ez a szeretet.

A.: Szoktál ettől félni?

B. V.: Sokszor. A nagyapámnál is ez volt: kicsi gyerekkoromtól kezdve nagyon szorongtam, és esténként rengeteget sírtam, hogy ne történjen vele semmi. Hozzá elég durván kötődtem. A halála nagyon berogyasztott, a mai napig van nyoma. Félek attól, hogy mi lesz az életemmel, hogy ha megszeretek valakit, és elveszítem. Ezen olyan 2-es, 3-as szinten szorongok, ami azért már k.rva jó. Nagyon jó embereket találni és megpróbálni szeretni. Nem hiszem azt, hogy tudok szeretni, de próbálok etikusan viselkedni. Az se könnyű.

A.: És milyen feleségnek lenni?

B. V.: Hát azt nem tudom, mert annyira nem vesszük komolyan ezt az egészet. Két hülye gyerek együtt él, és felnőtteset játszik.

A.: Mit szól a férjed a népszerűségedhez?

B. V.: Szerintem nem nagyon érdekli. Az elején talán fura volt neki, hogy na, akkor kivel jött össze, de ez elég hamar begravitált egy normális, civil párkapcsolatba. Nem rajongást, hanem tök sok meleg, lágy szeretetet látok a szemében. Én sokkal jobban hasra vagyok esve tőle, hogy ilyen jó pasival élek együtt.

A.: Van valami közös hobbitok?

B. V.: Nagyokat szoktunk sétálni. Ő izgő-mozgó, neki állandóan mennie kell, és engem is visz, az antimozgót, az antitevékenyt, az anticselekvőt. Most fotózni kezdtünk el közösen, vettünk egy fényképezőgépet, és faleveleket kattintgatunk közelről, távolról. Ezzel így elszórakozunk. Gyerek híján ilyen kis hobbikat próbálunk találni.

A.: Miért vádolod magad azért, mert nem lettél anya? 

B. V.: Elment az idő. Elb.sztam az időt. Gyáva voltam, meg nem sikerültek a párkapcsolatok. Elment a vonat.

A.: Boldog tudtál volna lenni az anyaszerepben úgy, hogy még keresed önmagad?

B. V.: A nők általában nem akkor szülnek, amikor megtalálják önmagukat, mert akkor nem lenne népszaporulat. Én azt vallom, hogy oké, persze, legyen gyerek, csak amikor megtudják, hogy várandósok, menjenek el heti háromszor egyéni terápiába, és húzzanak még rá 250 óra pszichodrámát. Ha a gyerek ötéves koráig rendbe teszik magukat, az k.rva jó. De én nem így voltam vele, tinikoromban kitaláltam, hogy először jól akarok lenni, utána szülök gyereket.

Csak azt felejtettem el, hogy ez 40 utánra sikerül, a biológiai órával meg nem lehet vitatkozni. Ha visszamehetnék az időben, lehet, hogy valami jöttment idiótának szülnék inkább huszonöt-harminc évesen, de nem tudok visszamenni az időben. Úgyhogy ez van. Van egy alapvetően ingerszegény, nyugodt életem, amit próbálok toldozni-foltozni a tányéron lévő körettel, de a steak soha nem lesz rajta. Csak rizs, krumpli. A legnagyobb csoda kimaradt az életemből, ami egy veszteség. Gyerek nélkül nyomorult az élet.

A.: Mennyire vagy rendben ezzel?

B. V.: Jaj, hát én ezt viselem. Nincs mit szépíteni, sosem leszek tökéletesen boldog, sosem lesz meg az az óriási tudásom, tapasztalatom, amit egy gyerek adhat. Egy kéz és láb nélküli, boldog, torz élet az enyém, amiből megpróbálom kihozni a legtöbbet. Teljesen felesleges erről mást hazudni.

A.: Miért, szerinted van, aki hazudik a gyermektelenségéről?

B. V.: Figyelj, vannak ilyen önigazolások, hogy klímaválság, meg hogy ebbe a világba nem szülök gyereket, minek szüljek, nem lesz víz, aszály lesz, betegségek vannak, meg úgyis túl van népesedve a Föld, satöbbi – ezeket én sosem hiszem el. Azt minden női magazin elhinné, hogy „figyelj, nekem ez egy tudatos döntés volt, elindult a Tékasztorik, én a karrierre fókuszáltam”. Legyárthatnám ezt az egészet, csak nekem olyan a személyiségem, hogy kiveti a sallangot meg a hazugságot, és kénytelen vagyok a saját tükrömbe nézni. Arról van szó, hogy elk.rtam az időt.

A.: Beszéltünk a veszteségedről. De mi a nyereség az életedben?

B. V.: Az én vagyok.

A.: Ez gyors és határozott válasz volt. 

B. V.: Nekem tényleg mindig csak egy célkitűzésem volt: gyerekkoromtól kezdve csak normális akartam lenni, bár nem tudtam, mit jelent, de folyamatosan ez kattogott. Magamba tettem a legtöbb munkát. Annyit, mint egész életemben semmi másba. Annyiszor hibáztam, annyiszor mentem zsákutcába, annyian vertek át, olyan rossz munkahelyeim voltak, annyi kudarcélményem és annyi rossz párválasztásom volt, hogy száz másik életre elég lenne. Végül az a Bihari Viki lettem, akire gyerekkoromban vágytam.

A.: Milyen ez a Bihari Viki?

B. V.: Januárban leszek 46. Nagyon jó életem van. A világ legjobb természetű emberével élek együtt, aki ráadásul tök jól néz ki. Van szíve, lelke, humora, és egy büdös szóval nem bánt. Azt csinálom, amit szeretek. Az egész életem egy játék. Hobbi a munkám, hobbi a magánéletem, iszonyatosan szabad vagyok, van valamennyi anyagi biztonságom, tök szép helyen lakunk, van egy legjobb barátnőm.

Bár nagy ár az, hogy nincs gyerekem, és rengeteg minden nem sikerült, de mindenem megvan, amire vágytam. Azt érzem, hogy negyven után a karma nagyon belehúzott a kompenzációs időszakba. Azt mondta, figyelj, az első negyvenet tanulópénzként be kéne fizetni, és akkor még kapsz negyvenet, jó? És akkor nyolcvanig meg csak jóvátétel lesz.

A.: Ebben tényleg kiegyeznél?

B. V.: Kiegyeznék, és amúgy már kezdek is. 15 éves koromtól eltelt 25 év, ami borzasztó nehéz volt. Nekem még tök friss élmény az, hogy jól és boldog vagyok. Ez annyira nem is volt benne a pakliban, nagyon úgy nézett ki, hogy semmi sem lesz belőlem. Túlszárnyaltam az ötéves tervet, amit irányoztam magamnak: én csak szerettem volna jól lenni, erre meg ez történt. Én nem akartam, ez egy járulékos nyereség.

A.: Ez azért olyan szép.

B. V.: Hát szép, meg ritka. Az emberek azért nem változnak ekkorát. A barátnőmmel szoktunk arról beszélni, hogy extrém az az ív, amit leírtam ebben az életben.

A.: Mik a terveid a következő 40 plusz évre?

B. V.: Szoktam ezen gondolkodni. Egy könyvet szeretnék, nem megírni, mert nem tudok írni, hanem lediktálni a családon belüli női bántalmazókról, arról, hogy ők nem fizikai és szexuális bántalmazók, hanem narcisztikus anyák és anyósok. Nagyon kellene egy könyv már erről a nagyon ködösített, nagyon nehezen elcsíphető bántalmazásról, traumákról, meg mindenről, amit tapasztaltam az elmúlt évtizedekben.

Az a narcisztikus vágyam, hogy majd angol nyelvre fordíttatom, és egy k.rva nagy New York Times-bestseller lesz, amit az egész világ elolvas. Utána békében meghalok. De amúgy szoktam mondani a férjemnek, hogy én már elmondtam mindent a videóimban, tehát ha holnap elült a villamos, minden tudásom átadtam. Szóval a tudásátadással meg a társadalmi pszichoedukációval eltötyögök. És szeretnék még egy pár barátot, meg mély emberi kapcsolatokat, ezekre szomjazom igazán, aztán viszonthallásra.