Azt hiszem, rájöttem, illetve a férjjel rájöttünk, mi a legnehezebb a gyerekezésben. Legalábbis nekünk. Lehet, hogy másnak ez abszolút nem probléma, lehet, hogy másokat az visel meg, ami nekünk meg sem kottyan. Mi is sejtettük, hogy a gyerek lemondással jár. Jaj, hát nem fogunk bulizni meg utazgatni, meg annyit kettesben lenni. Kiutaztuk, kibuliztuk magunkat. (Tökre hiányoznak ezek is amúgy, nyilván.) Először ezekről mond le az ember.
Aztán jön az, hogy évek óta nem tudott végignézni egy nyomorult műsort, híradót, bármit. Sebaj, a tévé felveszi, aztán ha mindenki elaludt, bepótoljuk – ha nem alszunk be mi is 5 perc alatt rajta késő éjszaka.
Jön a reggeli kávé, amit évek óta nem iszol melegen. Ha van egy olyan igényed, hogy nyugiban szeretnéd meginni, akkor jéghidegre hűl, mire odajutsz. Jaj, hát bedobod a mikróba, nem igaz?
Szeretnétek beszélgetni néha egymással? Felejtsd el! Mindig lesz valami, 3 percenként, amit meg kell oldani. Az a mondat, hogy „olyan gyorsan elrepül az a 18 év, észre sem veszed!”, nem vigasztal, hanem megrémít. Mi meg lassan már azt az igényünket is feladjuk, hogy egyáltalán nyugiban tudjunk vécézni anélkül, hogy ne bömbölne, vagy dörömbölne valaki az ajtó előtt. Lassan már azt sem tudjuk, kik vagyunk. A reggeli, csendben elfogyasztott forró kávé gondolata a legvadabb álmainkká vált.
Andi
Ezt olvastad már?
