Ezt a kérdést a férjem tette fel nekem megismerkedésünk hajnalán a kertünkben, borozgatás közben. Sok-e a három? Attól függ, miből. Három gombóc fagyi nekem már sok, de három órát simán el tudok beszélgetni a barátaimmal. Beszámoló egy mozaikcsaládban élő ötgyerekes anyukától, amiből három fogadott gyermek.
Három pár cipővel úgy érezném, hogy nincs egy darab lábbelim se, három fejezet egy jó regényből fél fogamra sem elég.
S hogy mire vonatkozott az eredeti kérdésben feltett három? Hát nem ilyen egyszerűen eldönthető dolgokra. Három gyerekre, a jövendőbelim három gyermekére. Három hús-vér emberre, akik elég küzdelmes időszakon mentek éppen keresztül.
A kezdetek
Mikor a férjemmel megismerkedtünk, mindketten kapcsolatban voltunk. Ő egy viszonylag friss válás után, három gyermek édesapjaként próbált túlélni egy új kapcsolatban, én pedig egy túl régóta húzódó szerelemféleségben hazudtam magamnak a boldogságot.
A véletlen úgy hozta, hogy nagyjából egy időben maradtunk mindketten egyedül, és mivel közeli munkatársak voltunk, sok világmegváltó beszélgetést folytattunk azokban a hónapokban. Eszembe sem jutott komolyabban elgondolkozni a kölcsönös vonzódásunkon. Legutóbbi balul sikerült kapcsolatom után ugyanis megfogadtam: elvált, pláne gyerekes pasival én bizony soha és semmikor! De mint tudjuk, ember tervez…
Nem tündérmese
A szerelem bontakozott, eleinte nagyon óvatosan, sok beszélgetéssel, nemhogy ígéretek, még utalások sem hangzottak el arra vonatkozóan, hogy bármi több lehetne közöttünk. Azért előbb-utóbb éreztük, ez nem játék, itt egyre komolyabb a tét. Körülbelül ekkor hangzott el a kérdés: tényleg sok a három? A három hozott gyerek?
Baráti környezetemből kiindulva bárkinek sok lenne. Nem hiszem, hogy van olyan kislány, aki úgy képzeli el magát felnőtt korában, hogy más gyermekeit neveli. Ugyanígy kevés korombeli nő lehet, aki ilyesmire vágyik. Ezzel én sem voltam másként. De amikor itt a nekem való férfi, akivel minden stimmel: a vonzódás, nevetés, lelkizés, összebújás. Ilyet még soha senki mellett nem éreztem.
Meg kellett győzni magamat is
Sok a három? Igen, sok. Úgyhogy elkezdődött a magammal való alkudozás. Végül is szeretem a gyerekeket, a munkám miatt sokat is foglalkozom velük, ráadásul ők hárman az év nagy részében kéthetente hétvégén lennének velünk. Egyébként is aranyosak. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Magamban így neveztem el őket: a nagy mufurc, a középső rajzfilmfigura, a kicsi cserfes. Ez azt jelentette, hogy közeledünk a végjátékhoz. Aki tőlem saját, külön bejáratú nevet kap belső használatra, azzal részemről a kapcsolódás létrejött. Így már nem is volt olyan sok és elképzelhetetlen a három.
A szerelem pedig tombolt. Már elképzelni sem tudtuk volna magunkat egymás nélkül. Amikor már eljutottunk a célegyenesig, a kétely felütötte a fejét, az édesanyám végleg meggyőzött.
Azt mondta: „Kislányom, a gyerekek felnőnek, észre sem veszed, milyen gyorsan. De hogy kivel éled le az életedet, az mindent meghatároz, az fontos csak igazán.”
Megszületett a döntés
A kérdés eldőlt. A három sok, de vállalható. Ha a kapcsolat igazán erős.
Miben sok a három? Feladatokban, iskolai ügyekben, ebédbefizetésben, különórákban, tornacipő-vásárlásban, hisztikben, a nem alvásokban, telefonnyomkodásban, sírásban, betegségben, fáradozásban, fáradtságban. Viszont pont ilyen sok nevetésben, örömben, meghatott könnyekben, segítségnyújtásban, tanári dicséretekben, aranyérmekben, közös játékban, nyaralásban és anyák napi köszöntésekben.
Meglepő fordulatok
Ki gondolta volna, hogy a kéthetente hétvégékből még az esküvő előtt teljes összeköltözés lesz? A három gyerekből pedig időközben már öt? Mit is mondhatnék? Isten hozott a mi nagy mozaikunkban!
Ezt olvastad már?
Visszatart, hogy újra anya legyek – élet második gyerek nélkül
