Kihívás volt számomra kitalálni, hogy mit és hogyan játsszunk úgy, hogy az engem is lekössön, és szívesen, valódi jelenléttel töltsem a kislányommal az időt. Komoly feladat volt, hogy hogyan formáljuk minőségi idővé, amit napi szinten együtt töltünk: a napi rutinokat, az esti fektetést, a meseolvasást, a bölcsibe, oviba járást, a délutáni együttlétet.
Él bennem egy emlék, Mimi talán kétéves. Egy esti fektetés nappaliba kiszűrődő zajait hallgatom kedvenc, türkizkék IKEA-s fotelemből. Ahogy a mesék száma nőtt, a percek teltek, a türelem fogyott. Az x-edik mese és a második óra után a gyerek még mindig nem alszik.
Jól megérdemelt pihenőidő
Kint, a nappaliban töltöm jól megérdemeltnek hitt pihenőidőmet, egy – ahogy szokták férfi társaim mondani – erősebb „pénzkereső” munkanap után. Nem bírom hallgatni a kiszűrődő élesebb szavakat, felcsattanásokat, a falakon is áthatoló feszültséget.
„Rossz anya vagy!”
Bemegyek a gyerekszobába, segítő szándékkal ugyan, de ki nem mondott ítélettel a társam gyereknevelési módszereit illetően. A szobában a lányom rám néz, megörül nekem, új energiára kap: éppen elaludt volna, talán tényleg a legrosszabbkor érkezem… A segítség helyett akaratlanul is egy két lábon járó ítélet, kritika érkezik meg, homlokán a célszemély számára tisztán olvasható felirattal: „rossz anya vagy”!
Sok időbe telt ezt az akaratlanul hordozott feliratot tényleges segítségre és „az én csinálomra” cserélni.
Nehéz átvenni a feladatot valakitől
A szándékra van szükség először, akarni kell, majd meg kell tanulni csinálni.
Egyedül és jól csinálni. A másiktól bizalomra és elengedésre, megengedésre, a feladat átadására van szükség. Bizalom egymás felé, az elég jó anya és elég jó apa felé.
A párterápiák során sok esetben látom, hogy hasonló kihívásokkal küzdenek mások is. Hiányzik a részvétel, a megértés, a bizalom egymás felé.
Küzdöttem…
Küzdöttem azzal, hogy ne ítélőként, hasznos tükörként, lelkes drukkerként vagy támogatóként, majd kísérőként, akár a programban részt vevő társként vigyem az estéket (ami már egy nagyon jó szint a nappaliban pihegő, sört nyalogató, tévét vagy telefont bámuló apasztereotípiához képest), hanem egyedüli feladatok végrehajtójaként, teljes „operatív felelősséget” vállalva, időt rászánva, elmélyedve.
Küzdöttem az elmélyedéssel, az este élvezetével, a lányommal való kapcsolódással, a kapcsolódás közös örömével is. Nem ment elsőre és nem ment könnyen.
Válogatok a címkéimből
Nem vagyok áldozattípus. Az élvezetet, örömöt, szórakozást keresem az általam végzett tevékenységekben. Meg is van az ára, hiszen a narcisztikus, egoista, önimádó, énközpontú, önző címkék rám olvasásából válogatok már gyermekkorom óta. Hasznos kritikák vagy önbeteljesítő jóslatok? Esetleg a teljes valóság, egy másik, külső szubjektív perspektívából mutatott rész igazságai?
Magam számára is keresem az örömöt abban, amit csinálok. Nehezen megy máshogy. Van egy engedélyem, hogy élvezzem az életet, amely azért küzd egy szerencsére csendesebbel, hogy ezért az élvezetért meg kell küzdenem.
Csak így tudok szeretettel és élvezettel sokáig részt venni a tevékenységekben, legyen ez munka, játék, hobbi, nyaralás. Szükségem van a közös játékhoz a bennem lévő gyermekre is.
Már hat éve így olvasok
A számomra unalmas és bugyuta gyerekmeséket néha vicces felolvasással, majd fejből olvasott saját történetekkel váltottam fel. Így olvasok esténként mesét már hat éve, illetve mesélődnek már négy és fél éve majd minden másnap fejből a „kiscicasztorik”, amit az én saját gyerekkori cicám és egy svájci utazás keltett életre.
A felolvasásokat fejből mesélés, a fejből mesélést közös meseszövés vagy papa általi mesehallgatás, sokszor beszélgetés váltja fel a lányom nyolcadik évére. Ezek a mi saját közös történeteink.
Borítófotó: Canva
[caldera_form id=”CF6016c8ec2a484″]Ezt olvastad már?
