Palkó öccse, Misi születése óta eltelt négy év. Közben megérkezett a családunkba a harmadik gyermekünk, Marci is, így már három fiunkkal éltük a mi kis falusi életünket. És nálam ekkor jött el az a pont, amikor azt mondtam, elég az anyaságból, elég a háztartásból, ki akarok szállni! Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
– Hagyjátok abba! – ordítottam, felfelé irányítva a hangom, hátha jobban meghallják. – Nem bírom tovább – Ezt már magam elé motyogtam, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon, bele a mosogatólébe.
Már fél órája megfürödtek, de Marci azóta masíroztatta Misit és Palkót körbe-körbe a szobában, meztelenül, hangos „umm-pa-papapa, umm-pa-papapa” skandálással. Időközönként mindhárman vezényszóra hasra estek, és hatalmasakat nevettek, majd feltápászkodtak, és kezdték a menetelést elölről, hogy csak úgy zengett a fafödém fölöttem, ahogy a konyhában próbáltam altatás előtt eltüntetni a vacsora nyomait.
Nem akarok megint bőgni! – gondoltam, és nagyot sóhajtottam.
– Norbi! – kiáltottam ismét, és az alkarommal megtöröltem a szemem, belekenve egy adag mosogatószert. – Miért nem szólsz már rájuk?
– Mindjárt! – kiáltott vissza Norbi a magára csukott dolgozóból.
– Ja, persze – gondoltam, és keserűen nyeltem a könnyem.
Marci, a forgószél, Misivel ellentétben, angyalian türelmes, tipikus harmadik gyerek volt, aki babakorában – ahogy mondani szokás – nem sok vizet zavart. Gyors, problémamentes szülés a kiírt időpont napján, rendszeres és kielégítő mennyiségű, önálló alvás, önmaga alakította, szabályos időközönkénti, intenzív szopizás, kedveskedő, szófogadó, csendes viselkedés – egészen másfél éves koráig. Amikor is gondolt egyet, talán rájött, hogy a Bika csillagjegy kötelez, és átvette az irányítást a családban.
Valamilyen csodálatos, veleszületett vezetői képességgel nemcsak engem és Norbit, hanem az amúgy szintén öntörvényű bátyjait is parancsnoksága alá vonta – mindannyian önként és dalolva engedelmeskedtünk neki. Ezt a csorgó izzadságig tartó esti masírozást pár hete, Mikuláskor találta ki, a Hull a pelyhes fehér hóra. Először nagyon vicces volt, de minden este, ráadásul az umm-pa-pázással kiütve a karácsonyi dalokat, egyre nehezebben viseltem. Képtelen voltam leállítani őket – főleg, hogy Norbi is láthatóan jól mulatott rajtuk.
A dübörgés végre alábbhagyott. Norbi lekiabált:
– Feljössz mesélni?
– Mesélj most te! – kiáltottam vissza. A hangom sajnos rikácsolósra sikerült, pedig csak határozott akartam lenni, hogy ne hallja, hogy sírtam.
Nem volt erőm mesélni. Amióta elfogytak a karácsonyi maradékok, egész nap főztem, etettem, meggyúrtam a mézes krémes tésztáját a holnaputáni szilveszterre, rendet raktam, takarítottam – a karácsonyfa úgy hullajtotta a levelét, hogy tele lett vele a gyapjúszőnyeg (mióta le akartam azt is cserélni!) –, de semminek nincs látszata, másnap, mint mindennap, kezdhettem elölről. Még a mosogatógép is bekrepált! Annyira imádtam a gyerekeimet, hittem, hogy az anyaság, a család az élet értelme, minden boldogság forrása. Olyan csodás volt a karácsony is, összegyűlni anyuéknál, Márti mamiéknál, az összes gyerek kisangyal volt, mégis sokszor – mint például most – ki tudtam volna tekerni a nyakukat. Miért nem fekszenek már le? Esetleg most az egyszer nélkülem.
– Szabadságra akarok menni! – kiáltottam, mintha valakit is érdekelne.
Vagy világgá. Egyedül. De legalább kettesben Norbival – évek óta nem voltunk sehol ketten. Én a házból alig jutottam ki. Mondjuk, jobb is, legalább nem költöm a pénzt, ha már nem is keresem – a gyes húszezer forintja mit se számít. Pedig naphosszat gürizek, ugrálok a gyerekeknek. Ki fizeti ezt meg?
Most már igazán sajnáltam magam: a házimunka kiszipolyoz, a gyerekek kiszívják a vérem, az agyam, az erőm, az életem – színeztem magamban szánalmas sorsom – lassan semmi nem marad belőlem. Olyannyira belelovaltam magam a mártírszerepbe, hogy képzeletben már a ravatalon feküdtem, körülöttem a zsebkendőt szorongató, zokogó családom, akik mind túl későn jöttek rá, hogy nem kellett volna kizsákmányolásukkal a sírba juttatniuk. A jelenet annyira fájdalmas volt, hogy már ömlött a könnyem.
Megtöröltem a kezem. Megint kifújta a decemberi jeges szél, és berepedezett bőrömet csípte a mosogatószer. Mindig elfelejtek gumikesztyűt húzni. Megnyomkodtam a halántékom. A melegfront miatt fájt a fejem, havazást is mondtak. Abbahagytam a mosogatást, és lerogytam egy székre.
Mikor kezdtem fáradni? Mikor pattant szét az anyaság rózsaszín szappanbuborékja? Talán már akkor, amikor Misi újszülött korától hetekig-hónapokig csak húsz perceket aludt napközben, és a köztes időkben rúgkapálva sírt? Nem használt se a félóránként való szoptatás, se a ringatás. Sokszor az étkezőasztal közepén a hordozóban ordított négy hónappal fiatalabb unokatestvérével, Zentével versenyben (aki Emi szerint akkor még nem döntötte el, hogy szeret-e élni).
Misinek csak az volt jó, ha mentünk. Akárhova. Akár csak a szoba egyik sarkából a másikba meg vissza, a lényeg, hogy ne álljunk egy helyben. Ilyenkor aztán göcögve kacagott, extra hosszú, pödörített szempillákkal keretezett csábos, sötét mandulaszemét csíkra húzta, hogy meg kellett zabálni a gyönyörű pofiját, húsos kis combját, amit az állandó szopizástól akkorára növesztett, mint a szumósok.
Csak akkor hagyta abba az életvitelszerű bömbölést és a cipeltetést, amikor félévesen végre képes volt a helyváltoztatásra, ugyanis rájött, hogy palacsintaként gurulva bárhova elér. Azóta pörög: nyolc hónaposan mászott – kis buldózerként mindenen átgázolt, hurkája rálógott a csuklójára. Tizenegy hónaposan már szaladt – ekkor tűnt el róla a babaháj, hirtelen gyerekforma lett. Sötétkék kis garbójában, művészien homlokába hulló lágy tincseivel és ravaszkásan csillogó bonbonszemével olyan volt, mint egy jóképű francia filmsztár. Másfél éves se volt, amikor kismotorral lejött velem Palkóért az óvodáig, a Balatonon pedig lenézte a bikinifelsőt a fiatal nőkről, akik nem tudtak betelni vele.
Kétévesen előre szaltóval érkezett a padkáról a babzsákfotelbe; háromévesen pedig ráült a kétkerekű bicajra, és ment – csakúgy, mint a korcsolyával. Én meg csak rohantam utána, minden pillanatban arra számítva, mikor veti bele magát valami újabb életveszélyes helyzetbe. Volt, hogy lebukfencezett a partoldalon, Emiék téglalépcsőjén, másszor kismotorral veretett le a mélygarázshoz, hogy a támfal fogta meg két centire a betonéltől, de ugyanoda seggen csúszott le majd’ három métert a szinte függőleges földfalon, csak hogy gyorsabban érjen le. Én állandóan ugrásra készen próbáltam utolérni, és megóvni testi épségét, bár a hasamban, majd az ölemben Marcival (aki a „most vagy soha, ha már hármat akartunk” elhatározás ajándéka) ez nem volt mindig egyszerű mutatvány.
A házban nagyjából minden elkészült, az udvar szépen alakult, de folyamatos munkával járt mindkettő. Nem sokszor ültem még le pihenni a „meditálótérnek” elnevezett olvasósarokban. Pontosabban egyetlenegyszer sem.
Három gyerek mellett nem volt időm unatkozni, de mindezt eddig nem fáradságként éltem meg. És nem éreztem magam bezárva sem. Sőt! Amikor Palkó, majd Anna, később Misi és Zente is ovis lett, Emivel mindketten aktívan belevetettük magunkat a közösségi életbe. Társadalmi munkában varrtuk az öltözőszekrényekre való függönyöket, ballagási tarisznyákat, dekoráltunk, süteményeket sütöttünk, szerveztünk – mikor mire volt szükség. Babáznom sem kellett egyedül, Marci féléves korában Emiékhez megérkezett a bűbájos, szöszke Ilona, és onnantól kezdve még többet voltunk együtt, osztoztunk a munkán, az örömökben és a lelki terheken.
A barátaink is megszaporodtak. Együtt festettünk tojást húsvétkor, együtt mézeskalácsoztunk, és készítettük az adventi koszorúkat karácsony előtt, egymást érték a szülinapi zsúrok és nyaranta a kerti partik, ahol a gyerekek bandáztak, mi, felnőttek beszélgettünk, borozgattunk – ahogy az építkezéskor elképzeltem. Szóval tulajdonképpen nagyon vígan éltünk, minden álmom teljesült. De akkor miért érzem, hogy minden energiám és életerőm elhagyott? Miért érzem sokszor, hogy megőrülök itthon? Kiégtem volna? Vagy csak a tél miatt érzem most ezt az elviselhetetlen bezártságot?
Befejeztem a mosogatást. Elpakoltam az elöl maradt ennivalót, leráztam a terítőt, és kisöpörtem. A gyerekek még mindig nem csendesedtek el. Felmentem az emeletre. Norbi pont a mese végére ért, mindenkit megpuszilt, jó éjt kívánt, és távozott a szobából. Én még jó fél órát küzdöttem, mire mindenki felvette a pizsamáját, megmosta a fogát, új pizsamát vett, mert a másik vizes lett, újból elment pisilni, és elértem, hogy lefeküdjenek. A véget nem érő esti műsor, mióta Marci is átköltözött a nagyokhoz, még intenzívebb lett. A „még egy mesét”, „szomjas vagyok”, „engem is cirógass”, és még amit csak ki bírtak találni, teljesen leszívott. Mire kibotorkáltam a szobájukból, már kétszer elaludtam. Norbi szintén, a nappaliban, a kanapén.
– Észrevetted, hogy megszűnt a magánéletünk? – álltam meg fölötte, és kikapcsoltam a tévét.
– Mi van?
– Nincs házaséletünk! Észrevetted?
– Az előbb még magánéletet mondtál, nem?
– Mégsem aludtál?
– Most mi bajod?
– Csak az, hogy magamra maradtam a fáradtsággal és a gyereknevelés gondjaival.
– Ezt melyik értelmes női magazinban olvastad?
Úgy döntöttem, nem engedek a provokációnak, hanem folytatom a saját gondolatmenetemet.
– Könnyű neked! Amikor úgy gondolod, elég volt, akkor kiszállsz, arrébb mész, becsukod az ajtót. Éjjel semmire nem ébredsz fel, reggel elmész dolgozni, délután teszel-veszel, csinálod a saját dolgod, vagy ha olyanod van – de csak akkor –, játszol a gyerekekkel, amit persze élveznek, és nem nyavalyognak, este pihensz, tévézel, vagy beülsz a géphez.
– Neked ezeket ki tiltja meg?
– Ki ad lehetőséget? Te csak kiosztod a jóéjtpuszikat, bezsebeled az öleléseket. De a konfliktusokból valahogy mindig kimaradsz. Neked csak a jó jut. A munkahelyeden előléptettek, fizetésemelést is kaptál, meg céges kocsit, zenekart alakítottatok, most már polgárőrködni is jársz, ahol kéthetente kettesben zsugázol valamelyik haveroddal a szőlőhegyen altatási időben.
– De hát…
– Ne szólj közbe! – Éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. – Annak, amit én csinálok, semmi látszata. Se a háztartásnak, se a gyereknevelésnek. Semmi értelme… Hat éve, hogy csak itthon vagyok, a gyerekekkel. Azt hittem, az anyaság a legcsodálatosabb elfoglaltság, de már nem elégít ki. Unom, fáraszt, bosszant…
– Akkor mit akarsz csinálni? – kérdezte Norbi, olyan hangsúllyal, hogy legszívesebben fejbe vágtam volna. Aztán csak legyintettem, bementem a fürdőbe, és magamra csuktam az ajtót, hogy még jobban elmerüljek az önsajnálatban. Nem igaz, hogy nem tudja, mi bajom!
Belenéztem a tükörbe. Elszörnyedtem. Öreg, szürke, fásult arc bámult rám vörös szemmel, lógó, kócos hajjal. Ez tényleg én vagyok?
Mióta nem nevettem igazán? Napok vagy hetek óta? Ez borzasztó! Régen rendszeresen vihogtunk Emivel, kacarásztunk a barátokkal, és betegre röhögtük magunkat Norbival. Lehet, hogy már mosolyogni sem tudok? Elhúztam a számat, de a kényszervigyor még ijesztőbb volt, mint a búbánatos pofa. Legszívesebben behúztam volna neki egyet. Ehelyett inkább gyorsan elfordultam, és próbáltam úgy levetkőzni, hogy véletlenül se pillantsam meg magam, de ez a megalázó vetkőzés annyira elkeserített, hogy a maradék tartásom is elhagyott.
A zuhany alatt aztán kijöttek a könnyeim. Itt bátran bőghettem, nem hallhatták meg. Szeretek a zuhany alatt bőgni. Olyan, mintha annyi könnyem folyna ki, ami tetőtől talpig beborít, lemos, és ettől határtalanul meg tudok könnyebbülni. Elfolyatom az összes nyomasztó gondolatot, ami ilyenkor kiárad a fejemből. Hadd menjenek a lefolyóba. Ettől kitisztul a fejem, és lehiggadok. Sokkal optimistábban látom a világot. Most is így lett.
Bár nem világosodtam meg, mi legyen a megoldás, a szívem könnyebb lett, neheztelés nélkül tudtam a gyerekeket betakarni, és Norbihoz bújni a paplan alatt egy kis szeretetért – még ha többek között őt is okoltam sanyarú sorsomért. Norbi hálás volt, hogy nem zaklatom a vergődésemmel, és nem is cseszegetem, amiért egy órán keresztül hagyta rohangálni a gyerekeket. Jó volt hozzásimulni, és nem gondolni semmire, csak elmerülni egymásban. Holnap együtt leszünk, kirándulunk egyet a kiserdőben. Napsütést mondanak. Majd összeszedem magam. Könnyű – vagy legalábbis könnyebb – lélekkel aludtam el.
A Család a dombon további történeteit itt olvashatod el.
