Hogyan legyek jó anya, ha gyereknek sem voltam szeretnivaló?

„Szeresd önmagad!” – Mondták már ezt neked is? Hányszor és hányan? Egyáltalán mit jelent szeretni önmagad, hogy kell azt csinálni, mi több, jól csinálni? Egy jó anya vajon érez ilyet? Palágyi Kata tanácsadó szakpszichológust és mediátort kérdeztük az önszeretetről.

Anyamagazin: Mi az önszeretet, és miért fontos?

Palágyi Kata: Az önszeretet egy pozitív érzelmi viszonyulás, amivel magunk felé fordulunk. Több mint egy érzés. Ha leegyszerűsíteném, azt mondanám, hogy aki szereti magát, az az egész életét egy olyan ember „társaságában” tölti, akit szeret. Az önszeretet olyan szempontból egy furcsa dolog, hogy az alanyai és a tárgyai is mi magunk vagyunk. Az, hogy tudjuk-e szeretni magunkat, leginkább attól függ, hogy a bennünk élő, számunkra fontos személyek hogyan viszonyultak hozzánk kisgyerekkorunkban.

A: Mikor veszítjük el ezt a képességünket?

P. K.: A saját magunkkal kapcsolatos viszonyunkat leginkább a kisgyerekkor határozza meg. Ha egy gyerek kap feltétlen szeretetet, akkor kialakul benne az érzés, hogy ő szeretnivaló. A kicsi gyermek kritika nélkül fogadja el a szülők véleményét. Ha egy gyerekkel rosszul bánnak, nem a szülőt fogja rossznak látni, hanem saját magát. Ha valakinek csak teljesítményekért jár a szeretet jutalomként, ha gyerekként valamilyennek kell lennie, hogy szeressék, akkor felnőttként is meg akar majd felelni másoknak, mert azt gondolja, hogy csak akkor szerethető, ha „jól” viselkedik.

A: Miért veszítjük el?

P. K.: Rengeteg oka lehet annak, hogy egy szülő nem tud elfogadó lenni, és a feltétlen szeretet helyett a feltételes kerül túlsúlyba. A szülők is emberek, voltak gyerekek, vannak félelmeik. Ha a szülő fél, akkor a nyomást továbbadja. Minden anya megtapasztalja például azt a helyzetet a dackorszak során, amikor a gyereke nyilvános helyen kiborul valamin. Ilyenkor nehéz figyelmen kívül hagyni azt, hogy mások mit szólnak. Az anyában komoly stressz, hogy olyan helyzetben kell megoldást találni, amikor külső kritika is várható. A társadalom nagy része a gyerek viselkedéséért a szülőt teszi felelőssé, és sokan gondolják úgy, hogy a gyerekeknek kell a felnőttvilághoz alkalmazkodni; egy ilyen helyzetben az anyák gyakran számíthatnak bírálatra, mert nem úgy reagálnak a saját gyerekükre, ahogy az a „közönség” szerint megfelelő. Ennél komolyabb nyomás, amikor egy szülő attól fél, ha nem gyakorol erős nyomást a gyerekére, akkor „nem lesz belőle semmi”.

A: Akkor a gyerek mindig jól viselkedik?

P. K.: Természetesen van olyan, hogy egy gyerek nem megfelelően viselkedik egy adott helyzetben, de ekkor sem jó válasz a szeretetmegvonás. Ha azt az üzenetet kapja többször, hogy „ha így viselkedsz, nem szeretlek”, akkor egyrészt egyre inkább azt fogja gondolni, hogy ő egy rossz, nem szerethető gyerek, másrészt ezen elképzelés talaján nem is fog változni a viselkedése. De ha a személye elfogadása mellett a viselkedést rosszaljuk, és azt kommunikáljuk, hogy mivel szeretjük őt, és fontos nekünk, együtt szeretnénk megoldani vele azt, ami ezt a viselkedést okozza, akkor sokkal jobb eredményeket is érhetünk el, és a gyerek tudni fogja, hogy mellette állunk, ha bajban van. Mert az a gyerek rosszalkodik, aki valamitől rosszul érzi magát.

A: Sokszor észre sem vesszük, hogy elfelejtjük szeretni magunkat.

P. K.: Az anyává válás egy különleges időszak, az addig csak saját magáért felelős felnőttből szülővé válunk. Ez sokaknak krízis. Ott van egyszer csak egy csecsemő, aki ránk van utalva, és máris csinálni kell az anyaságot. Mivel ez a kicsi lény minimális alkalmazkodásra képes, mi kezdünk el hozzá alkalmazkodni. Ha rossz alvó gyerekünk van, vagy kevés segítségre számíthatunk, esetleg van a kicsinek valamilyen pluszfigyelmet igénylő különlegessége, máris nehezített a terep. Ilyenkor az alapvető szükségleteink is veszélybe kerülhetnek. Bizonyos mértékig ez normális is. Az önszeretetnek viszont szerepe van abban, hogy mennyire vagyunk együttérzőek magunkkal. Ha azok vagyunk, akkor észrevesszük, amikor átlépjük a határainkat, és keressük a megoldásokat. Ha az önbecsülésünk rendben van, és szeretettel tudunk magunk felé fordulni, akkor a hibákat, ügyetlenkedéseket is el tudjuk fogadni.

A: Miért olyan nehéz tenni magunkért?

P. K.: Sokaknak a megfelelni vágyás miatt eleve nehéz kiállni magukért. A kislányokat hajlamosabbak a szülők még inkább arra nevelni, hogy alkalmazkodók legyenek, jobban figyeljenek a környezet elvárásaira, mint saját magukra. Bár a mai anyák nagy része már tudatosan figyel arra, hogy a kislányainak is megtanítsa, hogy a saját határaink megvédése nem önzés. Az anyaság ráadásul magában hordozza az ösztönt, hogy önfeláldozók legyünk. Ez bizonyos helyzetekben nagyon hasznos, de a hétköznapokban meg tudja nehezíteni, hogy meghúzzuk a határokat. Az önszeretet pedig ott kezdődik, hogy képes vagyok-e megadni magamnak azt, amire szükségem van.

A: Aki szereti magát, figyel magára, azt sokszor önzőnek titulálják. Ezt hogy látod?

P. K.: Az önzés az, amikor a másik szükségleteit, érdekét nem veszem figyelembe. Az önszeretetből az következik, hogy a magam szükségletét figyelembe veszem. Sajnos az emberek többsége hajlamos nullaösszegű játszmákban gondolkodni: vagy nekem lesz jó, vagy a másiknak. Ahogy a felnőttek közötti konfliktusokban is konszenzusra kellene törekedni, úgy a baba és az anya szükségleteinek sem kell ellentétesnek lennie. Például az fontos, hogy általában van apja is a gyereknek, aki sokat tud tenni azért, hogy az anya és a baba szükségletei ne ütközzenek. Az egyik nagy megoldókulcsom például a hordozás. Amikor a babának testkontaktus kell, anya pedig szeretne enni, főzni, bevásárolni, akkor ezzel mindkét szükséglet egyszerre kielégülhet. De alapvetően az a lényeg, hogy vagyok-e olyan fontos magamnak, hogy időt szánjunk arra, hogy megfelelő megoldás legyen.

A: A környezet mennyire segít/gátol az önszeretet kifejezésében?

P. K.: Attól függ, hogy milyen a környezet. Az a szülő, aki gyerekként nem kapta meg a feltétlen szeretetet, az jó eséllyel a gyermeke felnőttkorában sem fogja tudni támogatni őt abban, hogy szeresse magát. A párkapcsolatban az egyik legfontosabb dolog, hogy tudunk-e egymásnak ilyen elfogadó szeretetet adni. Ahol a házastárs úgy szeret, ahogy vagy, azzal támogatja az önszeretet megélését, kimutatását is. Ha valaki jól tudja szeretni és becsülni magát, sokkal kevésbé bizonytalanítja el a környezete. Aki viszont nem biztos abban, hogy ő szerethető, az olyankor is érezheti, hogy a környezete üzeni, hogy ő nem oké, amikor a környezet nem üzen ilyet. A saját magunkkal való viszonyunk úgy működik, mint egy beépített szűrő. Ha nekem az a szűrőm, hogy jó ember vagyok, és szerethető, akkor ha olyan visszajelzést kapok, ami másra utal, az okot a másikban, a kettőnk közötti eltérésben vagy a szituációban fogom keresni. Ha az a szűrőm, hogy engem nem lehet szeretni, akkor elég, ha a másik arra utal, hogy a kapcsolatunkban valami nem klappol, máris azt fogom hallani, hogy velem van a baj.

A: Milyennek látod a mai anyákat?

P. K.: A mai anyáknak a határszabás az alapvető problémája. Teljesen máshogy nevel ez a nemzedék, mint ahogy őket nevelték. Mindenki keresi a saját útját, és amikor nehézségbe ütközik, hajlamos az egész gyermeknevelési rendszerét megkérdőjelezni. Az anyák jelentős része tudatosan tesz azért, hogy jó anya legyen. Komoly önismereti utakat tesznek meg, amikor anyává válnak, sok időt és energiát fordítanak erre. Olykor viszont olyan elvárásokat támasztanak saját maguk felé, amik nem reálisak, és félnek attól, hogy hibáznak. Pedig ezek a hibák természetesek, és rengeteg hibát lehet úgy elkövetni, hogy annak ne legyen lényegi következménye a gyerekre nézve. Sőt, egy hibátlan anya kifejezetten káros lenne, hiszen a gyerekeknek azt kell ebben az első, meghatározó kapcsolatban megtanulnia, hogy hogyan tud kapcsolódni, összhangban lenni, szeretetben lenni egy másik emberrel.

A: Hogyan változtassunk?

P. K.: Aki egyáltalán nem szereti magát, annak sokat segíthet egy pszichológus, egy olyan kapcsolat, amiben elfogadást és valódi figyelmet kap. Szakember segítségével könnyebb végigjárni azt az önismereti utat, ami arról szól, hogy ki is az, aki azt mondja bennem, hogy nem vagyok szerethető, és változtatni, hogy ez a belső üzenet ne legyen meghatározó. Aki érez maga iránt szeretetet, próbál tenni magáért, az haladjon mindig kis lépésekben! Reális, könnyen teljesíthető célokat tűzzön ki maga elé, amiket tud teljesíteni. Ha képes valaki szeretetteljes viselkedésre önmagával, akkor az érzés is alakulni fog. Az is fontos, hogy le tudjuk zárni vagy legalább korlátozni azokat a kapcsolatokat, amelyekben bántás ér minket. Az önszeretet talán legalapvetőbb része, hogy nem hagyom magam bántani.

A: Milyen tanácsaid vannak nekünk, anyáknak?

P. K.: Ahogy az anyaság melegágya lehet az önmarcangolásnak, úgy az önszeretetnek is. Amikor megtapasztaljuk, hogy a testünk képes megnöveszteni egy gyereket, az ok arra, hogy szeressük a testünket. Attól az érzéstől, hogy a testem közelsége vigasz, hogy a puszta jelenlétemtől boldog a babám, hogy az ölelésem nyugtató, fájdalomcsillapító, mindent megoldó, és a puszim gyógyít, kapok egy olyan tükröt, amiben megláthatom, mennyire csodálatos, hogy vagyok. Ha valaki változtatni szeretne, akkor mindig a tudatosság és az elhatározás a legfontosabb. A mindennapi apró, reális célokon kívül az önismeret fejlesztése. Ami nem feltétlenül jelent nagy dolgokat, sokszor csak annyit, hogy egyszerűen figyelek magamra.