„Imádtam a szekrényugrást. De tényleg. Egész jó is voltam benne: ment a fel-, majd az átugrás, a tudományomat pedig egészen a fejen átfordulásig fejlesztettem. Szóval, mondhatni, tényleg expert voltam. Egészen addig, amíg nem lett a sulinak egy új dobbantója, amire ha a jól megszokott lendülettel érkeztél, átrepített a szomszédos településre” – gondolatok és visszaemlékezés a régmúlt iskolai tesiórákra.
A minap, abban a félpercnyi énidőmben, amíg eljutottam a nappaliból a konyhába főzni, eszembe jutottak a régmúlt testnevelésórái. Annyit röhögtem az emlékeimen, azon, hogy tulajdonképpen egyetlen sportágban sem tudtam helytállni. Mert például amikor azt hittem, jól futok, akkor jött a Cooper-teszt, aztán kiderült, hogy mégsem. Amikor menőztem azzal, milyen sok időt töltök nagyinál a fán, akkor a suliban elkezdtek kötélre mászatni, és rájöttem, hogy se a magasat, se a mászást nem bírom. Aztán csak jöttek és jöttek az emlékek…
Kötélmászás: horror a magasban
Ki a következő? – mindig őszintén abban bíztam, hogy nem én. Én nem. Utáltam a kötélmászást, az viszont nagy szerencse volt, hogy bár sosem szerettem a tornasor végén töpörödni, amikor a legmagasabbakkal kezdték a magaslati kiképzést, mindig örültem a nyert időnek. Álmélkodva néztem a csimpánzként, 5 másodperc alatt felkapaszkodó osztálytársaimat, miközben azon tűnődtem, vajon milyen szuperképességekkel születtek. Aztán jött az újabb és újabb „Ki a következő?”, mígnem elért a vég: „Gyerünk, Zsuzsi!”. Zsuzsi pedig ment, legtöbbször addigra már érzelmektől mentesen. Az agyam blokkolta minden érzékemet, de csak addig, míg a combjaim közé nem szorítottam azt a retkes, izzadt, csúszós borzalmat – sokáig meggyőződésem volt, hogy azért nem tudok kötelet mászni, mert mire rám került a sor, az összetapogatott kötél mászhatatlan állapotba került. Jó volt ezt hinni.
Noha már a felénél úgy éreztem magam, mint a Delta főcímzenéjében a hóban menetelők, mindig felküzdöttem magam a tornaterem legmagasabb pontjára.
Amúgy már gyerekként megvolt az a fura szokásom, hogy szorult helyzetben, amikor úgy igazán, tényleg nagyon szenvedek, elkezdek röhögni. Szóval, az utolsó húzásoknál már horkolva nevettem is, közben pedig szakadt rólam a víz, mert eszembe jutott, hogy nekem tulajdonképpen tériszonyom is van. Addigra viszont már minden erőm elfogyott, az egész testem egyetlen, 150 centiméternyi merevgörcs lett, ezért általában lefelé már öntudatlan állapotban csúsztam a combjaim közé szorított, az izzadságtól és a retektől elszíneződött, sárgásszürke kötélen. Ez a színkavalkád olyannyira felhorzsolta a combom közét, hogy egy hétig terpeszben jártam. A kötélmászás napján persze még fél kettőkor, a menzán is reszkettem, hiába a második óránk volt a tesi.
Rúdmászás: még most is felkavar
A rúdmászásra emlékezés annyira felkavaró, hogy nem is szeretnék róla beszélni. A megnyugváshoz elég volt egy olyan fantáziatársítás, hogy rudat mászni azért nem tudok, mert biztosan van valamilyen rejtett betegségem, ami megakadályozza azt, hogy képes legyek e rendkívül fontos és a jövőmben igen hasznos mozgásforma elsajátítására. Bár most, hogy gondolkodom, lehet, hogy kipróbálom az ereszcsatornánkon, beérett-e már a tudás…
Szekrényugrás: biztos, hogy nem!
Imádtam! De tényleg. Egész jó is voltam benne: ment a fel-, majd az átugrás, a tudományomat pedig egészen a fejen átfordulásig fejlesztettem. Szóval, mondhatni, tényleg expert voltam. Egészen addig, amíg nem lett a sulinak egy új dobbantója, amire ha a jól megszokott lendülettel érkeztél, átrepített a szomszédos településre. Innentől kezdve bekapcsolt az időhúzás üzemmód: amikor a helyére került a szekrény, nekem hirtelen összehúzta a görcs a vádlimat, lelki terhek kezdtek gyötörni, szerintem még egy könnycseppet is ki tudtam préselni, hogy mindenki elhiggye, én ma nem fogok tudni szekrényt ugrani.
Színészi alakítás ide vagy oda, mindig be kellett állnom a sorba küzdeni az elemekkel. Elhitetni a tanárral, hogy én ezt akarom, nekifutni, majd már futás közben artikulálatlan hangokkal a nagyérdemű tudtára adni, hogy biztos, hogy nem fogok ugrani. A dobbantásig mindig eljutottam, mert azért menő volt ráugrani, de hogy semmit sem tettem meg azért, hogy tovahaladjak a szekrény felé, az is biztos. Mondanom sem kell, én röhögtem a legjobban, ha valaki nekifutásostul leborult a szekrényről.
Variációk magasugrásra
Ó, na ez! Ötféle magasugró volt. Egy, aki átugrotta a nála négyszer magasabb rudat is. Kettő, aki csak egy bizonyos magasságig tudta teljesíteni az elvártat. Három, aki rendre leverte a lábával, akármilyen alacsonyan is volt a rúd, négy, aki hihetetlen magabiztossággal nekifutott, majd, mint akit épp a szakadék széle felé kergetnek, tojógalamblépésekre váltva odatoporzékolt a rúdhoz, aztán megállt. És volt az ötödik: én, aki a második, a harmadik és a negyedik típust hozta bármilyen kombinációban. Íme hat változat – a sok közül:
- levertem a lábammal a rudat, majd egy lendülettel fel is rúgtam az égig;
- levertem, de nem a lábammal, hanem mellkassal (ne kérdezd, hogyan, máig rejtély);
- nem is vertem le, átugrottam, de nem szabályosan ollózva, hanem ahogy jólesett;
- nem vertem le, de csak azért, mert elkerülve az ugrást, továbbfutottam inkább;
- nem vertem le, mert tojógalamblépésekre váltva megálltam előtte;
- már neki sem futottam.
Nem volt túl nagy sikerélményem, na.
Cooper-teszt: a kijózanító valóság
Azt mondja a „szakirodalom”, hogy a gyerekként csak 12 perces borzalomnak nevezett Cooper-tesztet az amerikai dr. Kenneth H. Cooper katonai kiképzéshez találta ki. Persze felnőttként értem én, hogy hasznos, de annak idején, te jó ég! Minden alkalommal elhittem, hogy négy kilométert is le tudok futni ennyi idő alatt, de aztán a sportpálya salakján bebizonyosodott ennek az ellenkezője. Nagyjából a harmadik percben már hörögtem, úgy szúrt az oldalam, és egy képben boldog gyermekkori pillanatokról, csodás nyaralásokról, nagyi kertjében a zöldbabszedésről, majd sötét pincékről és hordágyakról kezdtem hallucinálni. Egyetlen mentsváram volt a tanárom látványa, aki órával a kezében állt a pálya másik oldalán, de egyre messzebb. Már bordó fejjel hiába futottam felé, nem tudtam megközelíteni, eközben Éva, az osztálytársam tizenhetedszer haladt el mellettem. A legfájdalmasabb mégis az volt, amikor meghallottam: már csak hat perc…
Kislabdadobás, a tesiórák kabaréja
A lányok és a kislabdadobás – ez a kettő egyszerűen nem tud együtt létezni. Zsuzska és Enikő barátnőm szépeket dobott, de aztán jöttem én a hét méteremmel, és volt, amikor ezt a távot a hátam mögött sikerült megtennie a labdámnak. De ha dobtam, legalább egyenesen, és erre nagyon is büszke voltam. Ha már hét méter, akkor legyen az normálisan megdobva, nem igaz?!
Ezt olvastad már?
