2025 január első hete, a pihenés után nehéz visszaállni a mókuskerékbe. Reggeli iskolába készülődés sorozatos, már-már unalomig ismételt monotonitását újra elfogadni. Munkába menet hallgatva a karácsonyról beragadt lejátszási listámat megszólal Billy Mack – Christmas is all around című slágere, és a maszkom alatti félmosolyammal felidézem a karácsonyi pillanatot, mikor sokkoltam a fiaimat.
Tombolt a december, nyakunkon tiport a karácsony, és már jó ideje csak azon gondolkoztam, hogy milyen közös karácsonyi filmmel lepjem meg a gyerekeket. 8 és 10 éves fiúk, talán itt az ideje a Reszkessetek betörőknek vagy jöhet valami romantikus film, amit kevésbé utálok, mint a karácsonyt Kevinnel. Iskolába menet az autóban felcsendült a már említett Billy Mack sláger, felidézve ezzel az Igazából szerelem című film csodálatos pillanatait, a telesírt zsebkendőket, a kisfiút, aki csordultig van szerelemmel, álmokat, reményeket. A táblákkal szerelmet valló barátot, a (majdnem) megcsalt anyát, akik Jézus születésnapjára polipokat készít. Így alakult, hogy december 25-én választást nem hagyva a család nem női tagjainak elkezdtük nézni a filmet.
Az ellenállás nagy volt, de olyan lelkesen beszéltem a vicces pillanatokról, hogy végül engedtek, kaptam egy esélyt. Ennek az esélynek mindaddig a percig örültem, amíg meg nem jelentek a „testdublőrök” a filmben. A fiúk fintorogva kértek számon, hogy miért nézetek velük, olyan filmet, amiben meztelenek a felnőttek. Erre nem tudtam válaszolni, csak éreztem, hogy közben az agyam valamelyik kis hátsó szegmenséből törnek előre a még meztelen jelenetek, a táska óvszer, a legyetek rocksztárok, hogy ingyen drogot kapjatok…. De már nem volt visszaút. Közben – talán zavarukban – elkezdtek rajzolgatni, végül is enyhült a feszült figyelem, reménykedtem, hogy eszükbe jut elmenni legozni. Magam nem ajánlottam, mert a dac a tévé elé szögezheti őket.
A harmadik meztelen jelenetnél már számonkérték, hogy bezzeg a Gyűrűk urát nem nézhetik meg, és blokkolom a Star Wars-t is, és amúgy is milyen anya vagyok, hogy pucér embereket nézetek velük, akik amúgy mit is csinálnak?! Valamit hebegtem, hogy színészek helyett ugranak be ruha nélküli jelenteknél… ami akkor van… azért, mert… hogy… nézzétek, jaj, itt már egy milyen szép rész jön…
Érkezett a megváltó pillanat, mert általában onnan szoktam sírni, mikor Hugh Grant elindul a legcsóróbb utcába és a könnyeim kitartanak már a film legvégéig. Szerencsére most sem történt másképp, mert így rám terelődött a figyelem. „Jaj, anya ne”, „már megint sírsz”, „ezen is sírsz”… Néha elcsendesedve figyelték az iskolai jeleneteket, velem együtt hallgatták Mariah Carey csapból is folyó karácsonyi slágerét. A film utolsó kockáinál már nem engedték, hogy nézzem a reptéren ölelkező embereket, mely most, 2020-21-ben új jelentést kapott, mert kevés távolabbi helyett tudok most elképzelni, mint egy repülőteret. Soha többet nem fogják ezt a filmet megnézni, elmondták, többször. Egy pillanatra láttam őket huszonévesen, ahogy a barátnőik összebújva szeretnék a film által nyújtott romantikus pillanatokat megosztani a fiaimmal, és ők traumatizált gyerekkori emlékükre hivatkozva nem hajlandók megnézi, aztán összekapnak, és előkerül a „hülye anyád” (ez esetben én).
Igen, a férjem is ott volt. Szótlanul nézte végig az egész családi hullámvasutat, arcán a diadalmas öröm, hogy igaza van, és ehhez képest a Star Wars „csak” egy mesefilm. Pedig a karácsony körülvett…
Szalay Veronika
Borítókép forrása: Freepik
