Még a tavalyi év végén olvastam valahol arról, hogy a nagy és sikeres emberek mennyi könyvet fogyasztanak átlagban: Elon Musk napi egyet biztos, hogy kivégez, Bill Gates pedig évente kb. 60-at olvas el. Gyorsan el is szégyelltem magam, és elhatároztam, ebben az évben aztán én is felzárkózom. Az említett urakat ugyan nem sikerült utolérnem, de tudatosan többet olvastam, mint tavaly, bár kicsit sikerült túltolni az egyszemélyes sztorikat, ezért is örültem meg annyira a Dharmának.
Nem csak a cím miatt kezdett érdekelni (persze rögtön ugrok minden szanszkrit hangzásra), hanem egyszerűen azért, mert egy nyári válogatásban láttam meg egy jópofa Insta-bejegyzésben, amiben sárga borítású könyveket ajánl (a sárga színt egyébként imádom, mindig jókedvre derít):
Gyorsan csekkoltam a sztorit: családregény, több generáció, sorsok összefonódása, de vajon hogyan jön egy, az ötvenes években, Magyarországról induló történethez az indiai vallásokhoz kötődő fogalom? Arra gondoltam, ez is csak valami dobálózás lesz nagy szavakkal, de akkor már eldöntöttem, felveszem az olvasólistámra én is.
A szerzőnek direkt nem olvastam utána, sokszor befolyásol a mű megítélésében, ha tudok róla valamit, olykor ezért is vagyok elfogult agyonhype-olt írók könyveivel. A sorok mögött viszont, azt hiszem, megéreztem az elsőkötetesség izgalmát, és roppantul örültem neki, mert azt éreztem, hogy mint olvasó fontos vagyok, számít a véleményem nem csak a történetről, ami persze azonnal magával ragadott, a történet szinte sodort.
A második rész után még mindig nem sejtettem, hogyan jutunk majd el Indiába, vagy inkább csak túlságosan belemerültem az esztétikai élménybe, amit az olvasás okozott. Egy idő után persze minden világossá vált, nem egy csapásra, hanem szép lassan, és bár nem ismertem meg minden szereplőt olyan mélyen, amennyire szerettem volna, a történet kerek egész lett. Két nap alatt olvastam el, ilyen már nagyon régen nem történt velem (szóval kösd fel a gatyád, Elon, lassan beérlek!).
Kattints a Podcast hallgatásához!
