Még ciripel bennem halkan az éjszaka, még átjár az álom adta hangulat, még nem voltál beteg benne, még együtt játszottunk a kerti homokozóban, olyan vidám volt, még szeretném megőrizni magamban a melegséget, még rajtam a takaró, de már kidugom a lábam a hideg hajnali dermedtségbe, indulnom kell, a gondozónő csak reggel 7-ig tud maradni. Lukasik Zsófia novellája.
Még mindig a fejemben jársz, elfelejtek lekanyarodni a kereszteződésben, nem baj, megyek a régi úton, bár az hosszabb, de az éjszakai jelenésed után valahogy most mégis jólesik, erre indultunk iskolába, elkísértél a kapuig, onnan mentél tovább az egyetemre, az épületet nem is ismerem fel hirtelen, a homlokzatot lebontották; mindig meglepődtek rajtunk az emberek, hogy édestestvérek vagyunk, biztos a nagy korkülönbség miatt, az utca végén leparkolok, most jólesik egy kis gyaloglás, éppen csak világosodik, a hajnali hideget csak te szeretted, én utáltam, mert kicsi voltam, és állandóan jégcsappá fagyott a kezem, de te nagy, meleg kezeidet köréfontad, belefújtál a két markodba, és nevettél: Zsuzsikának kemencébe dugjuk a kezét, jó volt, majdnem olyan biztonságos, mint apa keze, csak a tiédben több volt a játék, és több a hallgatólagos szövetség, ez a sötét lépcsőházban jut eszembe, mikor nem árultál be anyáéknak, hogy én csengettem be mindenhova, de hirtelen másik emlék is megrohan, elköltöztél, és vittük le azt a ronda állólámpát a kocsiba, haragudtam rád, hogy itt hagysz, pedig az semmi sem volt ahhoz képest, ahogyan most hagytál cserben; kinyitom az ajtót a kulcsommal, Hogy van? kérdezem a gondozónőt, de csak csendben ingatja a fejét, most nagyon hiányzik bölcs nyugalmad, még azt is elviselném, ha viccet csinálnál feszengésemből, irigyellek, mert nem kell itt lenned, haragszom rád, hogy nem vagy itt, egyedül hagytál ezzel a teherrel, hiányzik, hogy nem fogod az ágy mellett meleg kezedbe a jégcsap ujjaimat, fáj az igazságtalanság, mert ezt ketten kellene végigcsinálnunk, Nem kéne felhívni a kórházat? Próbálkozom ma reggel is, de az ápoló csak ingatja a fejét, innen nincs menekvés, se nekem, sem az ágyban fekvő, apróvá zsugorodott apánknak, csak te menekültél előre idő előtt, talán, hogy ne kelljen most itt lenned, te voltál az idősebb, az elsőszülött fiú, most mégis én vagyok az erős, csak itt, az ágy mellett állva jut eszembe, hogy ma már idősebb vagyok, mint te valaha is voltál, furcsa ebbe belegondolni, most az öcsém vagy, pillanatra elmosolyodom ezen, erősen összedörzsölöm a tenyeremet, melegítem egy kicsit, aztán apám csontos, merev ujjait két markomba veszem, és odasúgom neki: Apukának kemencébe dugjuk a kezét.
