web analytics

Válassza az Oldal lehetőséget

„A világ sokkal szebb, mint gondoltam!”

– fejére nőtt az ovis mozgalom, de Hella még kér belőle

„A világ sokkal szebb, mint gondoltam!”  <br><p class='alcim'> – fejére nőtt az ovis mozgalom, de Hella még kér belőle</p>

Barát Hella másfél évvel ezelőtt indította el az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalmat, amely mára hatalmas, több ezer tagból álló összefogássá nőtte ki magát. A kétgyermekes anyuka, hogy kézben tudja tartani az elképesztő gyorsasággal növekvő szervezetet, Excel-táblákat kezdett gyártani, automatizmusokat tanult, logisztikát épített.

Ma már többtonnányi adomány ér célba folyamatosan az ország minden pontjára, de ahhoz, hogy idáig eljuthasson a mozgalom, rengeteg munkára volt és van ma is szükség. Az eredményeket mindenki látja, de azt már kevesen, mennyi átdolgozott éjszaka kell ahhoz, hogy mozgásban lehessen tartani egy ekkora civil szervezetet.

„Egy olyan ovinak küldtem el a lányaim nem használt játékait, ahol több gyerek is megkapja ezeket, de mégsem viszi haza, megtévesztve így a családot, hogy szereztek új dolgokat. Ha nálatok is felduzzadt a gyereklom karácsony után, vagy jó érzéssel töltene el, ha adhatnál egy nagy csomag törölközőt, plédet vagy fogkeféket egy olyan helyre, ahol valódi hasznát veszik, és tényleg meg is becsülik azokat, akkor én szívesen összekötlek olyan vidéki intézmények ismerőjével, akin keresztül tuti a legszükségesebb helyre futároztathatod el a dolgaidat.”

Barát Hella, poszt, Facebook

Barát Hella ezzel a Facebook-poszttal indította el 2019 januárjában az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalmat. Akkor még nem sejtette, hogy ez a pár egyszerű mondat mekkora munkát hoz majd számára, méghozzá nagyon rövid időn belül. „Karácsony táján már belefulladtam a jóba” – kezdi a kétgyermekes anyuka, akihez egyik pillanatról a másikra záporozni kezdtek a megkeresések, felajánlások; ahogy Hella fogalmaz, már „a vak is látta, hogy ezt értik az emberek, és árad a jó”.

Hella terveiben korábban soha nem szerepelt civil szervezet vezetése. Talán erre mondják, azt, hogy ember tervez, isten végez. „Nem vagyok egy segítő alkat. A mozgalomnak is az volt a különlegessége, hogy nem a segítés oldaláról közelítettem meg a dolgot, hanem az önsegítésen keresztül. Önmagunkon kell először segíteni, és csak utána tudunk segíteni másnak” – vallja az Örökbe Fogadok Egyesület elnöke.

A mozgalom kezdetben hat óvoda támogatásával indult, ma már 750 intézményt lehet az örökbefogadáson keresztül segíteni: „Ebből 490 óvoda, de van már a rendszerben 130 gyerekház, 50 tanoda, 45 gyermekotthon és 35 anyaotthon is” – fűzi hozzá a mozgalom alapítója.

Kezdetben Hella mindent egyedül csinált. Ő kutatta fel a halmozottan hátrányos helyzetű (a továbbiakban: hhh-s) óvodákat, kötötte össze azokat az adományozókkal, ő írta a posztokat, készített interjúkat az intézményekkel, írta a nincslistákat. Ma már koordinátor és újságíró segíti a munkáját. „2019 januárjában küldtem el az első csomagomat, és indult el a mozgalom, 2020 február 4-én lett bejegyezve az Örökbe Fogadok Egyesület – mesél a rohamos növekedésről a program megálmodója, valamint arról is, hogy bár elképesztő munkát ad számára a szervezet működtetése, soha nem fordult meg a fejében, hogy kiszálljon: „Majdʼ felrobban az agyam, egyfolytában jönnek az újabb és újabb gondolatok, azt érzem, elszállok.”

Honnan ez az elapadhatatlan energia, miért éjszakázik egy kétgyerekes anyuka még mindig a mozgalom fejlesztésén törve a fejét, egyáltalán, mit ad neki ez az egész? Ezekről beszélgettünk Barát Hellával.

Meddig bírtad egyszemélyes csapatként? Mennyi idő után nőtt a fejed fölé a dolog?

Karácsonykor jött a felismerés, hogy tenni kell valamit, nem szabad kitenni ezt a hatalmassá vált építményt egyetlenegy embernek, mert akkor könnyen összeomolhat. Ekkor döntöttem el, hogy egyesületté kell válnunk, és olyan automatizmust kell kitalálni, amely helyettem gondolkodik.

Nagyon sokszor tapasztalom, ha valaki vállalkozást épít, annál egy ponton nem elég az ötlet. Menedzserré, logisztikai munkatárssá, vezetővé és mindenessé kell válni, hogy sikeres legyen a dolog. Nálad is ezt látom. Te milyen szuperképességeket növesztettél?

Mostanra újra tudnék érettségizni földrajzból. Irányítószám alapján tudom, hogy melyik település hol van az országban. Ez azért lett nélkülözhetetlen tudás, mert már nem kell felcsapnom a térképet, hogy tudjam, hol lakik az örökbe fogadni szándékozó. Egy idő után már nem településnévből következtettem, hanem irányítószám alapján dolgoztam. Ezt a tudást például a mozgalomtól kaptam. Azóta ez már számítógép segítségével, automatizmus alapján működik, ahogy az is, hogy egy óvodának hány örökbefogadója legyen, de korábban ezeket mind én sakkozgattam ki.

Ez hatalmas munka így elmondás alapján is.

Az Excel-táblámban éltem, még ennek a kezelését is meg kellett tanulnom. Amikor megjelentek az örökbefogadók, akkor mindegyikükhöz egyesével párosítottam egy intézményt. Megnéztem, hol lakik az örökbefogadó, aztán a több száz intézményből megkerestem azt, amelyik hozzá legközelebb esett. Egy nagyon komoly algoritmust forgattam fejben, mert azt gondoltam, kutyakötelességem ennek megfelelni és csinálni. Most utólag elképzelni sem tudom, hogy volt erre szuflám. Főleg, hogy egyre inkább éreztem a feladat súlyát. Láttam a sziklát magam fölött, ami bármikor rám dőlhetett volna. Félelmetes volt.

Térkép, Örökbefogadók száma

Ez a térkép az örökbefogadók számát mutatja 2021-ben

Sokan itt torpannak meg, és gondolkodnak el azon, hogy folytassák-e egyáltalán. Te hogy voltál ezzel?

Nézd, ez egy annyira pozitív dolog volt, amire nem lehetett nem reagálni. Minden nevet ismertem, ismerőseimmé váltak ezek az emberek úgy, hogy nem is ismertem őket. Számomra minden egyes e-mail, minden egyes sor, amely regisztrációt jelölt a táblázatomban, simogatás volt a lelkemnek.

4914 simogatásnál jársz egész pontosan. Volt időd erre felkészülni, vagy berúgták az ajtót az örökbefogadók?

Arra nagyon emlékszem, hogy felhívtam az első ovikat, és beszélgettem a vezetőkkel. Azt találtam ki, hogy minden oviról készítek egy bemutatkozó írást. Először felhívtam öt intézményt. Amikor a hatodiknál úgy tettem le a telefont, hogy ugyanaz a baj, ugyanaz a nyomor és az elfogadhatatlan állapot, akkor éreztem meg ennek az igazi súlyát.
Amikor elküldtem az első csomagomat, kiposztoltam. Az ismerőseim ezt látva jelentkeztek négyen-öten. Ezt a hat ovit el is osztottam közöttük. Aztán realizáltam, hogy nem hat óvodának kell segítség, hanem ötszáznak! Ekkor majdnem bukott a sztori, mert rájöttem, hogy nem tudok feldolgozni ennyi intézményt egyedül.

Ezek szerint nálad is jött egy pont, amikor abba akartad ezt hagyni?

Volt egy pont, amikor azt éreztem, nem tudom feldolgozni ezt a nagyot, én csak egy pont vagyok, és ugyan hogyan juttathatnám el az én pontnyi hatásomat mások felé.

Megijedtél attól, hogy mibe nyúltál?

Nem, inkább azt éreztem, hogy mind az ötszáz óvoda hordoz olyan történetet, amelyről mindenkinek tudnia kell. Ez volt nagy súly, hogy hogyan tudom én ezt láttatni, ennyi sorsot. Végül nem tudtam ledolgozni a küldetéstudatot, hogy megjavítsam a világot, és nem szálltam ki.

Olyannyira nem, hogy továbbnövesztetted az egyesületet.

Valahogy úgy. Még 2019-ben, a gyerekházak támogatásával nyitottam a támogatható intézmények sorát. A motiváció az volt, hogy a babások is megtalálják a gyorsan keletkező feleslegük helyét, és szerintem fantasztikus a gyerekházrendszer, mégis kevesen ismerik. Ezen szerettem volna változtatni.

A világjárvány kitörésekor viszont sokáig csendben volt a mozgalom.

Tudatosan. Aztán a kijárási korlátozások bevezetésével úgy láttam, hogy a négy fal közé szorult gyermekotthonok lakóit, valamint az áram nélküli otthonaikban digitális oktatásra készülő hátrányos helyzetű iskolásokat kell segítenünk a tanodákon keresztül. Idén januártól pedig már az anyaotthonokat és családok átmeneti otthonait is támogathatják az örökbefogadók. Jelenleg 35 otthont.

Adományok

Nincs túl kicsi vagy túl nagy adomány – vallják a mozgalomnál

Hatalmas feladattá nőtt. Felnőttél hozzá te is?

Nem abból indultam ki, hogy az oviknak kell segíteni, hanem saját magunknak. Eleinte az volt a cél, hogy megmutassam az embereknek, ez egy jó módja annak, hogy ne ússzanak otthon a kacatokban. Ez nekem mindig segített kisebbnek látni a sztorit, amely közben ugye egyre csak nőtt. Azt mondanám, inkább kihívást láttam benne, mint nehézséget. Egyszerűen nem vettem észre, hogy a szabadidőmet veszi el, hogy a munkám helyett csinálom, hogy pénzkereseti lehetőséget szorítok háttérbe miatta. Nem éreztem áldozatnak. Olyan lett, mint a gyerekeim.

És pont olyan ingyenmunka, mint az anyaság.

Azt gondolom, hogy ezt a dolgot én nem tudom, nem tudnám pénzért csinálni. Még ha meg is lenne rá a lehetőségem, azt gondolom, hogy az általam vezetett segítőszervezet akkor tud valódi erővel, elhivatottsággal működni, ha azt az ember önmagából csinálja. Ha munkává teszem, akkor az munkává válik. Engem visz a hév és a lendület; a terveim gigásziak. Elképzelésem szerint az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalom rendkívül erős alapja annak, hogy megváltoztassuk a gyerekek életét. Egy sebtapasz, de az a dinamika, amit én elképzelek, sokkal messzebb visz.

Hová?

Egyelőre még bátortalanul mondom, mert nem vagyok járatos ebben a világban, de szerintem az óvónők azok, akik a megoldást adhatják a kezünkbe. Egy olyan csoporttal készült kutatás a mozgalom által, akiket talán még soha senki nem kérdezett meg a hhh-s helyzet megoldása kapcsán. Nekem most van 700 ilyen állásfoglalásom olyan óvónőkkel, intézményvezetőkkel, akik napi kapcsolatban vannak a gyerekekkel. Ezeket olvasva született egy megoldási javaslatom arra vonatkozóan, hogyan lehetne ezeken a hátrányos helyzetű közösségeken segíteni. Részleteket egyelőre nem szeretnék elmondani, de annyi bizonyos, hogy nem felülről kell segíteni.

Óvodások, Adomány

Van olyan gyerek, aki az ovin keresztül jut csak játékhoz, tisztálkodási szerekhez

Két éve indult a mozgalom, egyesületi elnök lett belőled, már rálátsz erre a világra is. Mi a legfontosabb felismerésed?

Az, hogy az általunk szervezett segítség ne legyen nagyobb költség, mint az az érték, amit maga a segítés létrehoz. Nem szabad levennem a fókuszt a célról. A cél a segítés kell hogy legyen, és nem egy egyesület üzemeltetése. Az Örökbe Fogadok Egyesület például egy emberrel és egy számítógéppel is el tud majd menni, ha mindent sikerül automatizálni. Két éven belül elég lesz egyetlen operátor a rendszer működtetésére. Nagyon sok esetben látom, hogy a fenntartásra rengeteg energia megy el. Egy klasszikus adománygyűjtő szervezetnek a legkomolyabb és legköltségesebb pontja a logisztika: ember kell, autó kell, benzin kell, idő kell. Itt ez nincs. Azok, akik csatlakoznak ehhez a mozgalomhoz, eldönthetik, mit és mennyit vállalnak be, és olyan mértékben segítenek, amennyit a saját pénztárcájuk megenged. 

Amit viszont egyik segítőszervezet sem tud megspórolni, az a mélység, ahová lenéz. Rád ez hogyan hatott?

Mind a hétszáz érzést elő tudom hívni, amelyet az intézményvezetők történetei idéztek elő, de talán az egyik legdurvább örökre belém égett. Éjjel olvastam el, amikor a gyerekeim már aludtak. Beültem a kis gépem elé, és megnéztem, hány intézmény regisztrált éppen. Karácsony környékén lehettünk. Az volt az esti programom, hogy feldolgoztam az óvodák bemutatkozását, és kiküldtem őket az örökbefogadók felé. Ekkor jött szembe egy bemutatkozás. Azt éreztem, hogy lezsibbad az agyam, nem hittem el, hogy ez egy valóságos történet. Akár fikció is lehetett volna egy olyan kisgyerekről, akinek a létezéséről úgy szerzett tudomást az óvó néni, hogy a testvére mesélt róla. Az óvónő ekkor kérdezte meg az apukát, hogy tényleg van-e még egy gyerek, mire az apuka azt felelte, hogy van, de az nem ember. Zsuzsikát egész életében a kiságyban tartották, és a saját ürülékét ette. Egy olyan gyereket mutattak meg az óvónőnek, aki nem tudott járni, mert sohasem használta a lábait, nem beszélt, mert soha nem szólt hozzá senki. Zsuzsika hároméves volt. Szinte feldolgozni sem tudtam az olvasottakat, már jött is a következő. Tudod, mi segített? Hogy olyan sok volt. Mire bele tudtam volna engedni magam, jött a következő. Rengeteget sírtam. A családom egy időre le is tiltott, nem olvashattam el egyetlen bemutatkozást sem jó ideig.

Történet, Óvoda

Minden hhh-s ovinak van legalább egy ilyen szívszorító története

Nem roppantál meg ettől? Nem akartad eltolni magadtól? Érhető lett volna.

Nem, épp hogy végtelen energiát adott és ad a mai napig. Én a saját gyerekeimet látom ezekben a sztorikban, ezeket nem lehet eltolni, nem lehet rajtuk túllépni. Nem tudom azt mondani, hogy ez nekem sok. Inkább kiolthatatlan energiává vált ez a sok borzalom, és látszott a remény, hogy jót csinálunk. Gyorsított, hogy minél hamarabb létrehozzam a kapcsolódásokat. Benzint adott.

Többször nyilatkoztad korábban, hogy egyfolytában libabőrözöl.

A libabőr az, amikor olyan pozitív dolog történik veled, amelyet nem vártál. Velem ez naponta annyiszor megesik, hogy már kitágult a bőröm. Olyan nagy tömegben kapott tanúbizonyságot, hogy az emberek fantasztikusak és sokkal többre képesek, mint amit feltételeznek róluk. Pláne az adományozásban! Én olyan hittel lettem feltöltve, ami az összes emberi kapcsolatomra kihat.

Ezért csinálod?

Simogatja a lelkemet, lebegek tőle, de nem ezért. Az, hogy a gyereknek lett kabátja, hogy nem vászoncipőben jár a fagyos latyakban, abban nyilván közvetve benne vagyok, de az óvónő volt az, aki jelentkezett, és ott van a gyerek mellett. Az az ő sikere és azé, akitől kapták a cipőt. Engem az emel fel, hogy össze tudtam kötni ezt a két különböző világban élő embert. Én ezért csinálom.

Szentgyörgyi Mona

Kiemelt kép: Hajdú D. András

Üdv

Jelenleg 7 ember olvassa a cikkeinket veled együtt.

Közösség

Örökbe Fogadok Egy Ovit

A HŐSANYA rovat jószolgálati tevékenységével most Te is lehetsz egy halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) óvoda örökbefogadója. Tudj meg többet erről a kezdeményezésről!

Tovább »

Partnereink

szövegírót keresek

örökbe fogadok egy ovit