Péntekenként kosarazni járok. Életmentő. Utána megváltó beszélgetések. Mintaanyák. Sztorik az életről. Aztán egy életmentő, megváltó sztori: örökbe lehet fogadni ovikat. Azonnal és kétségek nélkül akartam. Pár hét elteltével megkaptam. Nem tudtam, mire számítsak, de ott akartam lenni, elmenni és látni, hogy kik és hogyan élnek az „ovimban”.
A kezdetek
Az egész eszme annyira egyszerűnek tűnt, és persze szomorú is volt. Van az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalom, és vagyok én, a budapesti anya, aki a két gyermekem után termelődött, kinőtt ruhákkal és megunt játékokkal, meg az ovitól kapott „nincslistán” szereplő dolgok kipipálásával segíthetek egy egész óvodán. Hihetetlen, de igaz – emiatt szomorú és felemelő is egyben. A családom és a barátaim segítségével boldoggá tehetek 28 gyereket és a róluk gondoskodó nevelőket. Ez azért nem semmi!
Nem félek, segíteni jöttem
2019. augusztus végén mentem először hozzájuk. Gyerekek még nem voltak, mert éppen oviszünet volt. Két és fél óra autókázás után megérkeztem az oviba. Árkon-bokron keresztül vezetett az utam, meseszép tájakon át. Az erdőben még szarvasokat is láttam, aztán a városon áthaladva egy olyan úton, ahol kátyú volt kátyú hátán, legfeljebb csak 20 km/h-s sebességgel autóztam, és azt sem tudtam, merre kormányozzak.
Nincs ilyen út sehol máshol. Kirajzolódott a falu – vagy inkább telep. Alacsony házak ablakok nélkül, tetők nélkül. Kutyák az úton. Nem féltem, hiába voltam egyedül az ismeretlenben, mégis azt mormoltam magamban: „Nem félek, segíteni jöttem.”
Az első látogatás
Megérkeztem az ovihoz, amellyel szemben állt a temető a domboldalon. A csodálatos természet körülölelte az óvodát. Fiatal, kedves, mosolygós óvodavezető fogadott, majd a dadussal is találkoztam. Az óvó nénik és a karbantartó is segített kipakolni az adományokat. Mindenki jó kedélyű volt. A szépen dekorált ovis csoportszoba ugyanolyan volt, mint bármelyik fővárosi óvodában. Az épületen kívül viszont voltak vakolathiányosságok, a kémény sem öltött éppen természetes formát, és a kerti játszótér sem volt éppen EU-konform, így nem is használták.
Megtudtam, hogy az oviba roma gyermekek járnak, és rengeteg a 3 h-s (halmozottan hátrányos helyzetű). Ez nemcsak azt jelenti, hogy az egy főre jutó kereset nem éri el a minimálbért, hanem azt is, hogy a szülők legmagasabb iskolai végzettsége nem éri el a nyolc általánost.
Épp hazaindultam, amikor a telepen élők a helyi buszjárathoz siettek. Kocsival haladtam köztük és a kutyák között, és újra ismételni kezdtem magamban, hogy „nem félek, segíteni jöttem”.
Az első találkozás a gyerekekkel
Néhány héttel később visszatértem. Akkor már az örökbefogadó társammal együtt autóztunk, újra több mint öt órát. Egy vadidegennel, mégsem telt egyetlen perc sem szótlanul. Pár hét alatt a hepehupás utat kisimították – csodaszámba ment.
Ekkor találkoztunk először a gyerekekkel. A gondozók úgy fogadtak, mintha már régi ismerősök lennénk. A gyerekek már várták Viki nénit, én pedig a gyerekeket. Amikor beléptem, minden olyan természetes volt. Nem volt feszengés, nem volt semmi félelem. Tudtam, hogy ott vagyok, a helyemen vagyok. Az ovisok tündériek voltak. Gyerekek voltak.
Minden ember egyenlőnek születik?
A fejemben kavarogtak a gondolatok. Minden ember egyenlőnek születik. Minden gyermeknek megvan a joga a boldogsághoz. És ott tudtam, hogy ez baromira nem igaz, és hogy nem vagyunk egyenlőek, és hogy az élet igazságtalan, hogy küzdeni kell, és rengeteg az előítélet, amely komfortossá, majd később igazzá válik.
Folyamatosan járt az agyam. Párhuzamosan láttam a gyermekeimet, és láttam a kis ovisaimat. Mérlegben voltak, csak éppen a serpenyő ellenkező oldalán. Egyenlő, nem egyenlő… Nem egyenlő… Nagyon nem egyenlő. Csupa szív gyerekek, csupa szív felnőttek.
Itt te irányítod a változást
Rájöttem: mi, örökbefogadók mind olyanok vagyunk, mint egy vízcsepp. Egy vízcsepp, ami belecsöppen a tóba. Egy csepp, ami körül egy pici kör, aztán még több kör rajzolódik ki, amelyek egyre nagyobbak lesznek. Ott vagyunk és mozgunk, és változtatásra sarkalljuk a mi kis tavunkat. Erősek vagyunk, és erősebbek leszünk. Egy hely, ahol képes vagy változtatásra, és ez felemel, és még nagyobb erőt ad.
Nem tudják elképzelni
Természetesen a gyerekeim is tudnak az ovimról, de nagyon nehezen tudják elképzelni, hogy nem is olyan messze tőlük élnek olyan gyerekek, akiknek nincsenek kívánságlistáik, és közöttük van olyan, aki még sosem kapott karácsonyi ajándékot. Vagy olyan, akinek nincs játéka otthon, vagy ha van is, mindössze egy-kettő. És olyan is akad, akinek nincs mesekönyve, aki kizárólag az oviban eszik, és aki az oviban használt először fogkefét vagy angol WC-t.
Hiszek benne, hogy segíteni tudunk
Büszke vagyok az ovimra. Büszke vagyok rájuk, hogy felvállalták, hogy segítségre van szükségük. Büszke vagyok a nevelőkre, büszke vagyok a társaimra, és büszke vagyok a kis ovisaimra. Hiszek benne, hogy segíteni tudunk, és hiszek magamban, bennük és bennetek! És ez olyan egyszerű!
Az ovim beépült a hétköznapjaimba, persze igényel némi szervezést és extra figyelmet, de már bennem vannak, a részemmé váltak. Én az övék, ők az enyémek. Ez az én ovim.
Szívbe markoló pillanatok
Az elmúlt két évben sok változás történt. Az épület külső burkolatát például felújították, már nincsenek repedések.
A gyerekek közül kétszer is elballagtak az iskolába. Az ovi kapujában találkoztunk is egy volt ovis kisfiúval, hónap elején, iskolaidőben – mert nem volt még új bérlete, hogy elbuszozhasson a suliba. Aztán egy másik, még ovis kisfiú megállított, és mutatta a micimackós pulcsiját, amit tőlem kapott.
Szeretek az oviba látogatni. Szeretem látni a csillogó szemeiket. Szeretem, amikor előadják nekünk az éppen aktuális ünnepi műsorukat. Szeretem, hogy kapok tőlük rajzokat. Szeretem, hogy gondolhatok rájuk, és hogy talán ők is gondolnak rám.
Mostantól adód 1%-ának felajánlásával is támogathatod a mélyszegénységben élő gyermekeket – megmutatjuk, hogyan. Kattints ide!
Kattints a Podcast hallgatásához!
