Emlékszem, milyen sokáig tekintettem „istenként” anyukámra. Tisztán megvan bennem az érzés kb. 5 éves koromtól, amikor lerajzoltam őt a kedvenc szoknyájában, és tudtam, hogy ő a világon a legszebb.
Emlékszem kisiskolás koromra, amikor mindent megbeszéltünk, ő mindent elmagyarázott, és ez nekem nagyon fontos volt, és mindenről ugyanazt is gondoltam, mint ő. Talán 12 éves lehettem, amikor egy apróságon összevitatkoztunk. Ez volt az első alkalom, hogy „ellentmondtam”. Ott jöttem rá a taktikára, amit aztán sikeresen alkalmaztam éveken át: hallgass nagyokat, ha mást gondolsz. Kerüld a vitát. Aztán jöttek a húszas éveim, és vele a viták. Szinte nem is volt más köztünk, csak vita és ellentét. Majd megszületett az első gyermekem, és én is anya lettem. Jöttek a tesók is, és tódultak a nehézségek, és anya segített. Természetes volt. Félretettük az ellentéteket, nem számított semmi más, csak a gyerekeim és a család. Most itt vagyok, elmúltam negyven, küzdök a saját gyerekeimmel, és naponta őrlődök, vajon milyen sérelmet hagyok bennük. Ma meglátogattam az egyetlen (még élő) nagymamámat, és azon gondolkoztam, miért vagyok vele sokkal, de sokkal türelmesebb, mint az anyukámmal?
Felnőttem. Ez van. Volt idő, amikor gyerekként ő volt türelmes velem. Volt idő, amikor egyikünk se volt türelmes a másikhoz. Most pedig itt az ideje, hogy én legyek türelmes vele: hogy elfogadjam, ő sem tökéletes, ahogy én sem.
(egy türelmes anya)
Kattints a Podcast hallgatásához!
