„Eljutunk az életünknek arra a pontjára, amikor rájövünk, hogy nem mi vagyunk magunknak a legfontosabbak, amikor nem magunkkal foglalkozunk” – mondja Mészáros Béla, aki az utóbbi években próbál nem magára, hanem másokra figyelni. Segíteni, adni olyan embereknek, akiknek nincs vagy kevés van. Ezért fogadott örökbe rögtön egy egész óvodát, amelybe mélyszegénységben élő gyerekek járnak. A színésszel beszélgettünk gyerekkori emlékekről, ajándékozásról, adományozásról és odafigyelésről.
Örökbe fogadok egy ovit: Hogy vagy?
Mészáros Béla: Örülök, hogy volt pár napom, amikor pihenhettem.
ÖFEO: Hogy telt a karácsony?
M.B.: Kicsit rohanósak voltak az ünnep előtti napok. Most volt a 25 éves osztálytalálkozóm, ami után aludtam négy órát, majd mentem négy órát szinkronizálni, aztán megint úton voltam. Karácsonykor azért sikerült lelassulnunk, csak egy egyszerű ajándékot vettünk egymásnak, mert az a lényeg, hogy együtt lehessünk és pihenhessünk. Most volt utoljára igazi karácsonyfánk, idén már műfenyőt szeretnénk, és az is lesz mindig, a nővérem ezt már kitalálta. Ettünk halat, mint ahogy gyerekkoromban is mindig, és hálát adtunk azért, hogy túléltük ezt az évet is.
ÖFEO: Hogyan emlékszel vissza a gyerekkori karácsonyokra?
M.B.: Jó érzés volt, elbújtunk, megvártuk, amíg a Jézuska leteszi az ajándékot a fa alá. Nem csengetésre mentünk, hanem a szüleink lehívtak a családi házunk emeletéről. Lerohantunk, és ott volt a karácsonyfa alatt a BMX-bicikli. Egyből ez az emlék ugrik be, mert erre nagyon vágytam. Mindig szép volt a karácsonyunk, az egész nap; ahogy együtt készültünk. Anyukám főzött, apukámmal és a testvéremmel pedig feldíszítettük a fát. Délután pásztorjátékra mentem, sokszor játszottam én is valamelyik pásztort, aztán vacsoráztunk, és ajándékot bontottunk.
ÖFEO: Épp egy karácsonyi időszakban kapcsolódtál az Örökbe fogadok egy ovit mozgalomhoz.
M.B.: Igen. Még a pandémia idején egy mesét olvastam fel az Örökbe fogadok egy ovit!-mozgalom tagjai által támogatott, nagy létszámban hátrányos helyzetű gyermekeket nevelő óvodák gyermekeinek. Aztán a Mikulás közeledtével szerettem volna ajándékcsomagokat is vinni néhány intézménybe. Többször is belefájdult abba a szívem, hogy tök jó, hogy öt óvodába eljutottam a kis meglepetésekkel, de van több száz olyan intézmény, ahova mind vittem volna. Milyen jó lenne, ha gazdag lenne az ember, mert ezzel lehetne foglalkozni egész évben! Egyébként tervezünk egy nagyobb volumenű dolgot, azt, hogy több barátommal együtt több kocsival egy nagyobb régiót bejárunk. Ezt szeretném majd összefogni.
ÖFEO: Milyen volt az első találkozásod az oviddal?
M.B.: Cuki volt az egész, olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz a falu szélén. A leghihetetlenebb az intézmény vezetője és egyben egyetlen óvodapedagógusa volt; elég sok szomorú dologról mesélt nekem, a sok-sok nehézség ellenére mégsem panaszkodott. Elképesztő ereje van, és olyan szíve! Elolvadtam, és könnybe lábadt a szemem, ahogyan a gyerekekről mesélt, és ahogy foglalkozott velük.
ÖFEO: Miért fontos számodra a mélyszegénységben élő gyerekek támogatása?
M.B.: A gyerekeké a jövő, ez a legfontosabb. Régebben nem értettem, hogy miért olyan fontos ez az embereknek. Tudod, a legtöbben egyszerűbben akarnak segíteni, egy kis ajándékkal vagy pénzzel. Aztán fogtam fel, hogy milyen nagy a szerepe a nevelésnek, az iskolának és az intézményeknek – ezek segítenek a gyerekeknek abban, hogy továbbléphessenek, ezeken át tudunk a gyerekek életén változtatni. Nagyon nagy fájdalom látni egy mélyszegénységben élő gyereket, akinek nem jut betevő falat. Ez a legfájdalmasabb, úgy is, hogy még nincs gyerekem.
ÖFEO: Mit jelent számodra adni, adományozni?
M.B.: Mit mondjak, hogy ne közhely legyen? Mit jelent adni?! Egyszerűen örömöt érzek, ha a másik embernek is jó. Igen, a kérdésre a válasz: örömöt jelent, nekem is és annak is, aki kapja. Nem saját magam miatt, hanem azért adok, hogy annak a másik embernek jó legyen. Eljutunk az életünknek arra a pontjára, úgy 30-40 éves korunkra, amikor rájövünk, hogy nem mi vagyunk magunknak a legfontosabbak, amikor nem magunkkal foglalkozunk, nem mi vagyunk az elsődlegesek, inkább jobb adni. Az utóbbi években én is próbálok nem magamra figyelni.
ÖFEO: Miért fontos neked ennyire a társadalmi felelősségvállalás?
M.B.: Ennek is rengeteg rétege van, hol és miben teljesedünk ki. Egyszerűen azok a tekintetek, arcok, amiket látok… Most főleg az otthontalanokra gondolok, ha találkozunk az utcán. Megpróbálok segíteni…
ÖFEO: Akkor te még az vagy, aki látja őket?
M.B.: Nekem akkor fájdul bele a legjobban a szívem, amikor őket látom. Nem tudom egyszerűbben megfogalmazni: rossz látni, hogy egy másik embernek ennyire rossz. Nehéz mindig teljes szívvel kiállni a dolog mellett, mert van, amikor nem tud úgy az ember jelen lenni, velem is előfordult már, hogy türelmetlenebb voltam. Azért általában figyelek arra, hogy ne mondjak hülyeségeket, vagy hogy tudjak adni, akár valami ételt, vagy bármi olyat, amire épp szükségük van az otthontalanoknak. Az időseknek is szoktam adományozni, van egy hely, ahova rendszeresen eljártam.
Tóth-Hencz Edit
Forrás: Örökbe fogadok egy ovit
Borítófotó: Mészáros Béla
Ezt olvastad már?
Mesék az utcáról – interjú Kozma Lilla Ritával a hajléktalanságról
Kattints a Podcast hallgatásához!
