Öt éve, már az első osztályban elkezdődött, amikor kézhez kaptam elsőszülött gyermekem bizonyítványát. Bizakodva és ünnepélyesen vettem át, aztán meredten néztem és csak néztem. Majd nyeltem egyet, aztán még egyet: „matematika – jól megfelelt”. Így indult az én kálváriám.
Az biztos, hogy akkor lefagytam, és azóta is a tudatom egy része ott toporog, hogy vajon mit rontottam el? Vajon mit kellett volna másként csinálnom? A többi jegye persze kiválóan megfelelt, de engem az érdekelt, hogy a matematika miért nem?
Summa cum laude, anyu állandóan ezzel viccelt, de nála ez volt az elvárás – színötös, annál lejjebb ne adjuk!
Nem tehettem mást, elfogadtam
Gyors számadást végeztem. Összehasonlítottam a családom, a barátaim, az ismerőseim, az iskolatársaim bizonyítványait, a jelenlegi munkájukat és az életszínvonalukat. Természetesen arra az eredményre jutottam, hogy totál nem számít, hányas voltál matekból, magyarból vagy töriből, ha évekkel később szuper munkád és csodás életed van.
Mégis, én a poroszos rendszerben szocializálódtam kisiskolásként, és az, hogy a gyeplőn lazítsak, a komfortzónámon kívül esett. A tények, ahogy tudjuk, makacs dolgok, így nem tehettem mást, csak elfogadtam, hogy az elsős gyermekem nem lett kitűnő.
A második gyerekkel is
Egy év múlva hadisorba állíthattam a második gyermekem is. Hősiesen helytálltak, és én is. Nem tanultunk suli után, csodálatos csíben telt ez az év, és gondolatban vállon veregettem magam, hogy rugalmasságomnak köszönhetően biztosítom a gyermekeimnek a boldog iskoláskort, amikor nem számít, hogy becsúszik egy-két négyes.
Mindenki mást mond
Majd a következő évben beütött a krach. Szeptember harmadik hetében megkérdezte a kisebb gyermekem osztályfőnöke, hogy anyuka, van valami baj? Miben segíthetünk? Kiderült, hogy nincs megfelelő felszerelése a gyermekemnek, aki azt mondja, hogy én nem vettem neki. Nekem itthon pedig azt mondta, hogy minden, ami kell az iskolába, megvan neki.
Itt egy mini-idegösszeroppanást kaptam, és akkor beindult a verkli. Ostoroztam magam, hogy köszönhetően az én rugalmas hozzáállásomnak, a gyermekeim jövőjét tettem kockára, és most már mehetnek majd utcát seperni. Ami szerintem egyébként szép szakma. Titokban meg szoktam figyelni a szemétszállítókat mint lehetséges alternatívát gyermekeim számára. Azóta rengeteg pozitívumot tudok felhozni mellettük.
Én vagyok az oka
Visszatérve a két évvel ezelőtti eseményekre, akkor kezdődött el ugyanis a gyermekeim tanulmányainak folyamatos nyomon követése. Elsősorban a kisebbet kellett rendszeresen csekkolni, a nagy akkor még önállóan boldogult. Elkezdődtek a közös tanulások. A családi kupaktanács és a tanárok is visszavezették arra, hogy az óvodában kellett volna hagyni még egy évet, és akkor nem lenne vele semmi baj. Tehát újból beigazolódott, hogy valóban én vagyok a gyermekeim életének a megakasztója.
Éveket öregedtem
Ettől függetlenül elfogadtam, hogy vannak négyeseik a gyerekeknek, és hogy a kisebbel többet kell tanulni. Még a digitális oktatás alatt is elboldogultunk, természetesen rengeteg energiámat emésztette fel, és éveket öregedtem, mint Andrea a mémben.
A lélektani határ
Az idei tanév tűnik eddig a leginkább emberpróbálónak. Rengeteg jegyet kaptak már a gyerekek, és van olyan tantárgy, amelyikből egyestől ötösig minden jegyet akár többször is megkaptak.
Egyszerűen nem értem, hogy az én jó képességű és szerintem értelmes gyerekeim hogyan szerezhetnek ilyen rossz jegyeket? Eljutottam odáig, hogy már annak örülök, hogy csak két gyerekem van, így talán van egy lélektani határa az egy napra jutó egyeseknek.
Tele vagyok kérdésekkel
Többször átbeszéltük, hogy figyeljenek oda, ellenőrizzék le, amit írtak, hol higgadtan, hol teljesen kétségbeesve.
Még mindig nem tudom megérteni, hogy a jegyek végül is mit takarnak? Érdemes-e velük foglalkozni, vagy csak ártok vele magamnak és nekik is? Mi lesz, ha nem hozom ki belőlük a maximumot? Milyen esélyeik lesznek a boldog életre? Milyen középiskolába tudnak majd bekerülni? Mi lehet a hullámzó teljesítményük oka? Hogyan motiváljam őket? Érdemes-e összehasonlítani a teljesítményüket másokéval?
Mindent összevetve: tisztába kellett jönnöm azzal, hogy van, amit nem én irányítok, és sajnos a gyerekeim helyett nem tudom megtanulni a tananyagot. Bízom benne, ha biztosítom számukra a nyugalmas otthoni légkört, talán az eredményeik is jobbak lesznek. Még rengeteg tanulóév áll előttünk, hátha egy-egy rosszabb jegy nem befolyásolja a végső bizonyítványt.
