A gyász természetessége
A halál életünk része, ha akarjuk, ha nem. Emiatt jobb, ha megbarátkozunk vele, és nem tekintünk tabuként a témára. Sok mindent gyászolhatunk, de a legintenzívebb érzelmi hullámvasút, amikor a közeli szeretteinket veszítjük el.
A halál életünk része, ha akarjuk, ha nem.
Rengeteg könyvben benne van, hogy a gyász egy folyamat, aminek különböző szakaszai vannak, és ezt én is megtapasztaltam. A legkétségbeejtőbb, amikor a gyermekeinknek kell átélnie egy hozzá közel álló személy elvesztését. Anyaként szeretnénk fájdalmukat enyhíteni, és hogy mielőbb újra vidámnak lássuk őket, viszont nem szabad ezt siettetni, mert nekik is meg kell élniük ezt a folyamatot a maguk szintjén.
Az első élményem
Az első emlékem a halállal gyerekként, amikor a nagymamámat veszítettük el. Éppen az iskolából értem haza. Tele volt a kis lakásunk. Eljöttek az unokatestvéremék vidékről, hozták a kutyust is. Nagyon örültem nekik, hogy ilyen váratlanul otthon találtam őket. Ráadásul a tévénél találtam zselés gyümölcscukrot. Első dolgom az volt, hogy annyit tömtem a számba, amennyit csak tudtam. Ropogott a citromos és narancsos édesség kristálycukros máza a fogam alatt. Kissé furcsának találtam, hogy hiába a viszontlátás öröme, ettől függetlenül mindenki szomorú.
Akkor tudtam meg, hogy a nagymamám meghalt.
Nem is emlékszem, hogy anyu hogyan viselte, de azt mindenképpen érzékeltem, hogy mély fájdalom és szomorúság lett úrrá mindenkin. A nővéremmel ketten kísértük anyut a temetésre. Hét és fél éves voltam. A tesóm egy évvel idősebb. Akkor tanultam meg, hogy legalább fél évig feketében járnak azok, akik gyászolnak.
A temető
A temetőbe járás családi programmá lett. Négy család, hat gyerek, az unokatesók, akikhez azóta még egy csatlakozott. Volt, hogy kismotorral szelték a sírokkal körülölelt utat. Sajtos pogácsát majszoltunk és néha nehéz volt a hét gyerek elől megmenteni egy-egy szemet, amit a sírhoz tehettünk. A fájdalmas emlékezésbe a közös élmények felidézése mégis vidámságot csalt.
A gyerekeknek így könnyebb volt, de előfordult, hogy a fiam esténként, lefekvéskor elszomorodott.
Azt gondolta, hogy ő is hibás, amiért a nagyszülője meghalt, és hogy nem töltött vele elég időt. A lányom, aki két évvel fiatalabb, azt mondta, hogy sajnos ezen már nem lehet változtatni, és ne keseregjünk, lépjünk tovább. Akkor gondoltam, hogy ideje megkérdezzek egy gyásztanácsadó szakembert, mi a véleménye, kell-e a gyerekeimet pszichológushoz vinni.
A halál nem MUMUS
Skype-on értem el a terapeutát. A vezetékneve, pont Révész, ez csak utólag esett le. Nagyon megnyugtatóan beszélt, és az egy órányi beszélgetésünk alapján azt mondta, hogy igazából a gyerekek úgy gyászolnak, ahogy a szüleik, és nem szabad „mumust” csinálni a halálból, illetve, ha a szülők is úgy gondolják, és a gyermek sem ellenkezik, akkor el lehet vinni a temetésre őket is. Hiszen a halál egy természetes dolog, és talán az a legjobb, ha nem kezeljük tabuként. Ha kérdéseik vannak, válaszoljuk meg, és teremtsünk alkalmat arra, hogy megbeszéljük azokat. Nem szabad úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna. A gyerekeknél hatásos lehet az is, ha készítenek egy rajzot, amit a temetésre el tudnak vinni, vagy a sírhoz tudnak helyezni.
Ajánlott egy könyvet is, aminek a címe, hogy Az élet olyan, mint a szél.
Ebben a gyerekeknek szóló könyvben az életet a szélhez hasonlítja a szerző. A szelet sem látjuk, de tudjuk, érezzük, hogy ott van.
Felnőttként is nagyon nehéz az elvesztés fájdalmát feldolgozni, így csak sejteni tudom, milyen lehet a gyerekeknek. Sokan kérdezik a barátok közül, hogy a gyerekek hogyan viselik? Én meg csak annyit mondok, hogy már harcedzettek.
Szerencsére nem érzik a halál súlyát. Valamit felfognak belőle, de nem keseregnek sokáig, mennek tovább a kalandok felé.
Előfordult azóta még pár alkalom, amikor a fiam lefekvéskor szívszaggatóan sírt, hogy ő retteg a haláltól és nem akar meghalni. Olyankor nehéz volt megnyugtatni, de aztán egyszer csak ezzel állt elő: „Tudod, mit anya? Majd ráérek akkor a halállal foglalkozni, amikor meghalok. Addig pedig élem az életem.”
Ez a mondat számomra is nagy tanulság volt. Talán a legfontosabb, hogy a gyermekeinket úgy neveljük, hogy a gyász természetes része legyen az életüknek, és hogy a veszteségek után is képesek legyenek meglátni az élet szépségeit. Mert az élet valóban olyan, mint a szél: láthatatlan, de mindig érezhető.
