Nincs annál furcsább érzés, mint mikor az ember rájön, hogy a terápián nemcsak önmagával, hanem valahol a terapeuta életének apró morzsáival is szembesül. Hát persze, hiszen ő is ember, küzdelmekkel, házassági válságokkal, és néha olyan élethelyzettel, ami meglepően hasonlít a klienséhez. De vajon hol húzódik a határ? Hol marad a szakmaiság, és hol kezdődik a személyes befolyásolás? Ezek a kérdések a mai pszichoterápiás kultúrában egyre aktuálisabbak.
Egyre többször hallom a baráti beszélgetésekben, hogy valaki pszichológushoz fordul, mert „megvilágosodásra” vágyik. A probléma ott kezdődik, amikor a terapeuta maga sem feltétlenül érzi, hogy egyensúlyban lenne az élete, és a saját küzdelmeit épp a következő terápia előtt igyekszik elrendezni. De mit is várhatunk egy harmadik házasságát nyögő, épp válófélben lévő terapeutától, aki a felnőtt gyermekeivel perpatvarban áll, ám ugyanakkor habilitált és három diplomával rendelkező sztár-pszichológus? Az ő irányításával próbál meg egy tíz éve munkát nem vállaló, saját komfortjába burkolózó anya „felszabadulni” és végre csak a saját boldogságát keresni. Nem tűnik furcsának?
„csak magaddal kell törődnöd, senkinek nem kell megfelelned!”
Az adott terapeuta könnyedén kimondja, hogy „csak magaddal kell törődnöd, senkinek nem kell megfelelned!” De vajon tényleg ez a helyes irány? Tud-e valódi segítséget nyújtani az, aki maga is az „önmegvalósítás” hálójába ragadt, és ugyanazokat a kérdéseket feszegeti a magánéletében, mint a kliense? Vagy épp ellenkezőleg, a terapeuta pont azért lát tisztábban, mert a saját problémái kapcsán saját bőrén is tapasztalja a nehézségeket?
Felmerül egy másik fontos kérdés is:
vajon egy terapeuta tud-e nem beavatkozni a kliens életébe?
Hiszen minden kimondott szava iránymutatásként hat. A kliense felnéz rá, sokszor vezetőként tekint rá, és befolyásolva érzi magát. Ezzel nem vitatkozhatunk, hiszen valahol ezért is fizetünk a terápiáért – útmutatásért, amitől boldogabbá válhatunk. De hol van az etika határa? Egy olyan terapeuta, aki saját életét is épp alakítja, mit is tanácsolhat másoknak? És itt érkezik a saját életünk kérdése is. Az a kép, amit a külvilág felé mutatunk, vajon mentes minden hibától? Lehetünk-e annyira bölcsek, hogy objektíven nézzünk más életére, amikor a sajátunk is csupán egy szétfolyó festmény?
Én, mint háromgyerekes, sokszor szarkasztikus humorba menekülő anya, aki sokszor azt sem tudja, hova fusson két különóra, edzés, bevásárlás és munkahelyi feladat között, és melyik iskolai csekket fizette már be, vajon adhatok tanácsot a saját tapasztalataimból? Tudom-e bárkinek is őszintén mondani, hogy „csak magaddal törődj, ne másokkal”, amikor engem is fogva tartanak a mindennapi gondok és az önállóság iránti küzdelmeim? Vagy egyszerűen csak őszintén beszélek arról, hogy van az a pont, amikor el kell fogadni a tökéletlenséget…
