Mindannyian arra vágyunk egy kapcsolatban, hogy megtaláljuk az igazit, és a másik fél számára is mi legyünk az egyetlenek. Az élet azonban sajnos gyakran ennél sokkal bonyolultabb. Még akkor is, ha a megismerkedés mesébe illő.
Közösen egy nagy réten, virágszedés, jó társaság, beszélgetések – ez volt az első találkozásunk. Próbáltam meghódítani, nem is azért, mintha gondoltam volna, hogy egyszer majd közünk lesz egymáshoz, inkább csak úgy, ahogy mással is tettem volna: szeretem magam megszerettetni. Sikerült. Aznap késő délután úgy váltunk el egymástól, mint régi jó barátok.
A rózsaszín köd
Majdnem egy év telt el az újabb találkozásig. Terveztem már egy ideje, izgultam is. Tudtam, hogy egy nehéz elváláson van éppen túl, óvatosan próbáltam a közelébe férkőzni, és igyekeztem tudatosítani magamban a környezetem figyelmeztetését: nem én leszek az életében az első, nem lehetek én neki az igazi. Az újabb találkozásunk mégis zökkenőmentes volt, ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Azt vártam, hogy lassan alakul majd ki köztünk a bensőséges kapcsolat, mégis viharos gyorsasággal sodortak el minket az érzelmek. Mindent tudni akartam róla, és ő rövid idő alatt megnyílt nekem. Ragaszkodó volt, szeretett velem lenni, összebújni. Kutyánk lett, sokat sétáltunk együtt, és én azt hittem, ez örökre így marad.
Arra, hogy egyszer már összetört a szíve, csak néha emlékeztetett egy-egy távolba révedés, mással nem magyarázható ingerlékenység vagy az éjszakai felriadások. Ilyenkor azonban gyorsan elhessentettem a gyanút, hogy valaki másra gondol, más hiányzik neki, hiszen a napjaink nagy részét gondtalanul és felszabadultan töltöttük. Előfordult, hogy napokra elfelejtettem, az életünk sokkal bonyolultabb, mint az első pillantásra tűnik, s agyam leghátsó zugába száműztem az aggodalmaskodó hangot: nem lesz ez mindig így, az idilli állapotnak előbb-utóbb vége szakad.
Lassú változás
Nem vettem észre, amikor távolodni kezdett. Először csak a kettesben töltött pillanatok ritkultak, de elmaradásukra mindig volt valamilyen elfogadható magyarázat. Később egyre több telefonhívást kapott. Ilyenkor bezárkózott a szobába, s amikor kijött, közömbös arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Megváltoztak a szokásai, már nem szeretett összebújni, a legkisebb kritikát is a személye elleni véres támadásnak vette: a sértődés és a harag mindennapi vendégünk lett. Hibáztattam magam, talán én tehetek róla. Talán én kezdtem az eltávolodást azzal, hogy egyre inkább vágytam valakire, akinek én lehetek az igazi.
Elment
Egy nap kijelentette, elköltözik. Régóta számítottam rá, mégis mellbevágó volt. Megy az igazihoz, mert itthon már elviselhetetlen számára az élet. Hiába tudtam, nem az én hibám, valójában semelyikünk sem tehet róla, mégis gyűlöltem azt a másikat. Gyűlöltem, mert elveszi, mert a fejem tetejére is állhatok, akkor sem leszek neki én az igazi. Csak egy halk belső hang súgta nekem néha könyörtelenül: és te akarsz neki az igazi lenni? Hiszen valójában neked sem ő az igazi, te sem érzed azt iránta, amire neki a leginkább szüksége lenne. Muszáj beletörődni.
Elhagyva
Elment. Elment, és ez egyszerre fájdalom és megkönnyebbülés. Sokat látom őt így is, de valami megváltozott. Ki tudja, lesz-e még csak hasonló is, mint korábban? Azt mondják, az idő sok mindenre megoldás. De van, ami megváltoztathatatlan. Ő nem az én lányom, és neki nem én vagyok az anyukája. Most nem velünk él, hanem az édesanyjával. Talán az eltávolodás segít abban, hogy velünk, az édesapjával, a testvéreivel és féltestvéreivel újra megbékéljen. Addig is marad ez a félig elhagyott, sértett, lelkem mélyén valójában megértő állapot. Mostohának lenni gyakran nagyon mostoha.
