Nem értem, miért, de a nagybevásárlásokra mindig teljes nyugalomban készülök. Így megy ez már lassan hét éve, de még ennyi idő is kevés volt ahhoz, hogy felfogjam: két kisgyerekkel tényleg totális téboly egy vásárlás.
Az egész már az indulásnál kezdődik. Még nyáron csak-csak, de ősztől: réteges öltözködés. Persze nem nekem, hanem a gyerekeknek. Nekem bőven elég egy póló, mert mire mindenkire ráadom, amit kell, addigra már pont sok rám a bőr is, úgy leizzadok.
De most játsszunk el azzal a gondolattal, hogy kiértünk az ajtón, és elindulunk vásárolni!
„A gyerekek vize megvan? Pelenka, nedves popsitörlő?” (Ha esetleg úgy alakulna, hogy majd a zöldségosztályról visszafordulva kell kimenni az anyósülésre pelust cserélni. Nem volt még ilyen, csak mondom. Khm.) „Mehetünk. Hol a kulcs? Nem nyílik az autó. Ülj be, kérlek, kösd be magad! Gyere csak ide, tedd le a táskád, azzal nem tudlak becsatolni! Vedd le a sapkád! Mehetünk?”
És innentől kezdődik a valódi szorongás. Ettől a ponttól már mindentől kivagyok. Attól is, ha belegondolok, hogy oda-, majd hazabenzinezünk, ami nemcsak pénzbe és megannyi ökolábnyomba kerül, hanem pluszidegbaj is, mert egy befeszült, dacos kétévest nem mindig egyszerű bemasszírozni a gyerekülésbe. Meg aztán a bevásárlókocsiba, mert ő már tolni akarja inkább. És természetesen a nővére is, így vagy a két gyerek két külön kocsit hoz, és mi a harmadikat, vagy jön a sikítás.
Beértünk. Pipa. De ezzel egy időben már rá is vetem magam a kitett kézfertőtlenítő adagolójára, mert az izgatott kétéves első útja nyilván odavezet, és nyilván az az első, hogy aláteszi a kezét. Ha zselés massza van, az jó, mert az legfeljebb a könyökéig csorog be, és maximum csak azt nehezményezi, hogy hideg. De ha a permetező típusú, akkor biztos, hogy arcon fújja… Na azt meg ugye senki sem akarja. Én a legkevésbé.
Elérünk a polcokig, ahol az első dolgom megakadályozni, hogy ne kerüljön a kosárba a sűrített tej meg a kávétejszín, mert az épp nem kell. De a gyermek bevásárolna. Aztán jön az alkudozás a keksszel, a nem keksszel, hanem a csokival, meg a kakaós csigabigával, amiről iszonyúan nehéz lebeszélni a kétévest. Miután aztán az édes pékáruról elképesztő kreativitással sikerül elterelni a figyelmét, az átterelődik a szemben lévő polcon heverő, nyolc köbméternyi kölesgolyóra.
Három perce vagyunk a boltban.
Értem már, a barátnőm miért online csinálja…
A listát persze otthon hagytam. Igen, tudom, a férjem is azt mondja, hogy telefonba írjam, de a grafomán énemnek még mindig kell a toll meg a papír. Emlékezetből is tudom, esküszöm! A liszt most a legfontosabb.
Egy perc eseménytelenség után haladunk előre. A kosár még mindig üres, de jön egy újabb sor, ami alkalmas egy kis alkudozásra meg az „Anya, nézd!”-ekre. De hol vannak a tészták? Nem hiszem el, megint átrendezték a polcokat! A liszt nyilván ott lesz, ami átvezet majd a játék- meg a csak törhető edényekkel telerakott konyhaosztályon. De valahol legbelül érzem, hogy minden rendben lesz, persze közben túsztárgyalókat meghazudtoló óvatossággal közelítek a porcelánbögrét röhögve lengető kétéveshez, hogy most akkor szépen lassan tegye vissza azt a polcra.
Szóval akkor kell még tejföl meg vaj a sütibe, egy kis rágcsa, meg a liszt. Jaj, a lisztet el ne felejtsem! A tejtermékes körlet hidegében való panaszkodást már meg sem hallom, legfeljebb egy „Húzd a fejedre a sapkát!” hagyja el a szám, miközben pontosan tudom, hogy a sapka a három bevásárlókocsi közül valamelyiknek a legaljában van, de már nem érdekel. Megvan a tejföl meg a vaj a sütibe, mehetünk vécépapírt nézni.
Hogy hogy fog beleférni a még négy köbméter papíráru a kocsiba, azt már végképp nem tudom, de a tudatom a célon tartva igyekszem a legegyszerűbb módját választani a gyors bevásárlásnak. Már abban az állapotban vagyok, hogy muszáj megvigasztalnom magam valamivel, így az illatszerek felé veszem az irányt, ahol megveszem a kétszázadik testápolómat.
De attól jobb lesz, tudom, enyhül a stressz. Az aromaterápiás gondolataim közben viszont hat szappan és ugyanennyi fogkrém kerül a kosárba a kétéves jóvoltából, aki, látva a szúrós tekintetem, futásnak ered. Én meg utána. Elkaptam, most aztán úgy beültetem a kocsiba, mint a sicc, már mindjárt tényleg ott vagyunk a vécépapíroknál.
És tényleg. Ráadásul sikerült elsőre kiválasztanom a legtutibbat: 48 tekercs, plusz 16 ajándékba. És ekkor megjelenik a férjem kifulladva és teljesen kiborulva egy újabb maraton után, mert persze nem sikerült betennem a kétévest a kocsiba.
„Mennyibe kerül ez a vécépapír?” – kérdezi. Már ekkor tudom, hogy nem jót vettem. Mert meg kell nézni, hogy hány rétegű, és milyen széles a henger, amire azt a nyomorult papírt tekerik. Az a jó, ha keskeny. Nem bírom!
Kell még zsebkendő, mosószer, sütőpor, zöldségek, gyümölcs, olaj meg valami savanyúság. Ez még legalább két köbméternyi cucc. Melyik kocsiba pakoljam a három közül? Amiben a kabátok vannak, amibe sikerült betetriszezni a háromrétegűt, vagy amin épp a gyerekek veszekednek, hogy melyiküké legyen?
A lisztet el ne felejtsem!
Állj, itt vannak a mosószerek! Mindet meg kell szagolni. Min-det. Apának, anyának és gyerekeknek külön-külön. A kétévesnek persze többet, többször, és még abból is duplán.
Itt engedem el azt, hogy számoljam, mennyinél tartunk a vásárlásban, nem időben gondoltam, hanem pénzben. És akkor ezek után még azt is magyarázzam meg, hogy miért kezdek impulzusvásárolni testápolókat?
Ott a pénztár, már látom. A céltábla közepe, mindjárt be is találok. Csak előtte még kipakolom az uzsonnásdobozt a bevásárlókocsiból, mert nem, azt sem akartunk venni, csak belepakolódott. Magától nyilván.
Nincs szatyrunk. Nem veszünk. Ökolábnyom ugye. Kitoljuk a kocsiban, átcsoportosítjuk a vásárolt cuccot a csomagtartóba a babakocsi, a futóbicikli és a jégvakaró mellé, majd kisorsoljuk, ki vigye vissza a kosarat, és ki kösse be a befeszült, dacos kétévest. Ilyenkor imádom a csuklóízületi gyengeségemet, mert van mire fogni, miért nem megy a gyerekülésbe masszírozás.
Vége. Megvagyunk. Ülünk az autóban. Elindulunk haza. Hazaérünk. Kipakolunk. Nem vettünk lisztet.
A cikk létrejöttét a Kifli.hu támogatta.
