Ahogy az elmúlt hónapokban mindig, Emese ma is hajnali 5 körül ébred. Már megszokta ezt az érzést, amikor az édes álomból vagy a semmibe vivő mély alvásból felnyitja a szemét, és az első békés másodpercek után a valóság belenyilall a szívébe: a hitvesi ágy helyett otthon, a lányszobájában van. Tamás pedig nincs mellette. Tök egyedül van. Tamás pedig talán éppen más mellett szuszog. Vagy ki tudja…
Szeretik egymást, de valami láthatatlan kötelék taszítja is el őket egymástól.
Aznap reggel pontosan így érzi. Eddig tartott az ereje, nincs tovább. Nincs ereje kikelni az ágyból. Pedig odakint süt a nap, és elvileg ma találkozik Tamással. Ma lesz az a bizonyos, mindent eldöntő beszélgetés.
„Nem bírom, elég volt” – gondolja magában, és csak zokog. Anyukája ijedten megy a szobába, simogatja a hátát, vigasztalja. „Édes Emesém, hogy segítsek neked? Megszakad a szívem, hogy így látlak.” Talán ez a mondat az, ami a saját fájdalmánál is mélyebben érinti, és erőt vesz magán: felhívja Ágnest, a pszichológusát, akivel hetek óta erre a napra készül.
Út a találkozásig
Ágnes szavainak ezúttal is varázsereje van. Emese útnak indul. Hét óra van. Már csak 12 órát kell kibírnia, és ott lesz Tamással az egyik kedvenc éttermükben. Ott végre elmondhat neki mindent, megváltoztathat mindent. Már csak ezt a 12 órát kell valahogy eltöltenie.
Zuhany, kávé tejjel, egy pirítós vajjal, téliszalámival. Ennyi megy le a torkán reggelente az utóbbi három hónapban. Fogyott is jócskán. Mivel mérlegparája van, nem tudja, mennyit, de az összes ruhája lóg rajta. „Te jó ég, mit vegyek fel?”
Csodás napsütésben végül útnak indul, autóba ül. Még korábban bejelentkezett masszázsra. Az jót fog most tenni; előtte bemegy a fitneszterembe, a futópadon tempós séta, utána még néhány gyakorlat… Mindez robotüzemmódban.
Az érzelmi hullámvasút ellenére Emese kitart, és előre néz.
A nagy találkozás
Dél körül jár már, amikor Tamás hívja, kedves, búgó hangján:
„Szia, Kismese, akkor este…? Hová menjünk?”
„Foglaltam helyet a Dunaparkba, hétre. Jó lesz?”
„Persze. Felvegyelek?”
„Nem, találkozzunk ott.”
Emese megnyugszik kicsit. Minden menetrend szerint halad. Ágnessel mindent elterveztek, hogy hová menjenek, hogyan hívja meg, hogy ő érjen oda előbb, hogy szemben üljön le vele, hogy mindig legyen egy pohár víz az asztalon, és ha úgy érzi, szorul a torka, és elsírná magát, igyon egy nagy korty vizet, és nézzen balra fölfelé.
Este 6 körül taxit hív, nem megy autóval, muszáj lesz innia egy lélekerősítő Unicumot az elején. Hamarabb ér oda, leül, vizet kér. Tamás nem sokkal később érkezik.
Kedves, mosolygós, mint mindig, megölelik, megcsókolják egymást. Rendelnek. Tamás libamájpástétomot, Emese lazacot. Az elmúlt hónapokban csak akkor tudott jóízűen enni, ha Tamás a közelében volt. De most nem tudja, hogy fogja legyűrni a kaját. Jöhet az Unicum…
Az érzelmek viharában
Míg várják az ételt, Emese belekezd a mondandójába. Szép lassan, mosolyogva, ahogy Ágnessel begyakorolták.
Tamás figyelmesen hallgat, csak néha szól közbe. Amikor például Emese azt mondja, „nagyon nagy fájdalmat okoztál, de kész vagyok megbocsátani”, Tamás mosolyogva, de láthatóan gombóccal a torkában azt mondja:
„El sem tudod képzelni, mit érzek, amikor arra gondolok, milyen fájdalmat okoztam neked. Szó szerint fáj itt…” – mutat elcsukló hangon a mellkasa közepére, a szívére.
A megbocsátás ereje képes újraépíteni kapcsolatokat.
„Eddig úgy próbáltuk megjavítani a kapcsolatunkat, ahogy te gondoltad, ahogy neked jó, külön-külön, magunkban” – folytatja Emese. „Most próbáljuk meg úgy, ahogy nekem jó. Hidd el, bízz bennem, hogy én jobban értek az érzelmi kérdésekhez, mint te.”
„Tudom” – válaszolja Tamás. „Én érzelmileg retardált vagyok.”
Tamás mondatai – még ha elsőre nem is úgy tűnnek – felérnek egy vallomással. Emese nem emlékszik már, hogy ezenkívül mást mondott-e még Tamás aznap este. De az étteremből aznap, 11. 11. 11-én együtt mentek haza, a közös, akkor még mindig félkész otthonukba.
Emese boldog, és érzi magában azt a végtelen erőt, amiről Ágnes olyan sokat beszélt. El sem tudja hinni, hogy minden úgy történt, ahogy eltervezték. Ez azt jelenti, hogy képes uralni, képes befolyásolni a saját élete történetét! Hát mi ez, ha nem valamiféle szupererő? És működik!
11. 11. 11 – „A nap, mikor megváltozik az életed.” Attól kezdve újra együtt voltak. Emese még nem aludt ott mindennap. Utazós kis válltáskájában mindig egy váltásruha, biztos, ami biztos… Még nagyon sokáig abból a barna táskából öltözködik.
A megbocsátás és a kitartás csodákra képes.
Szép lassan közelítenek egymáshoz. Kismese – bár a szemében még mindig sokszor ott a szomorúság – soha többet nem hánytorgatja fel, ami azon a júliusi pénteken történt. Tudja, hogy a titkárnő még mindig ott dolgozik. Tudja, hogy mindennap találkoznak. Tudja, hogy ez nem csak szex volt, Tamás érzelmileg is benne volt. De azt is tudja, hogy végül őt választotta, ő pedig eldöntötte, hogy megbocsát.
A házuk és a házasságuk lassan újra egyben állt. Még félkész, de már lakható. Messze nem otthon még. Nagyon sok toldozni-foldozni való van rajta. De megcsinálják együtt. És most már jöhet a baba is.
De persze nem jön. Hosszú hónapok próbálkozása után sem…
Kismese egy újabb vizesárok előtt áll saját, olykor végeláthatatlannak tűnő akadályversenyében… „Átússzak, átugorjam, süllyedjek el benne, vagy forduljak vissza?”
A folytatásból kiderül…
