„Demény nem csak egy kutya, ő az identitásom része” – interjú Magos Judittal, a kutyaceleb gazdájával

Ha Magos Judit neve elsőre nem is cseng ismerősen, a Deményé biztosan. Demény, a kötsög ugyanis kétségtelenül hazánk legnagyobb celeb ebe, számos könyv diktálója, és egy békés világra vágyó uralkodó(jelölt). A sokak szívét megdobogtató sztárvizsla gazdáját, Magos Juditot – és Deményt – kérdeztük kutyákról, örökbefogadásról és az életről.

Névjegy
Magos Judit a Demény, a kötsög blog szerzője, ebben négylábú kedvenceiről oszt meg történeteket. Judit a Miskolci Egyetem magyar és irodalom szakán végzett 2003-ban. Jelenleg magyart tanít a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskolában. Első könyve Demény – Most én ugatok címmel 2014-ben jelent meg, és Aranykönyv-díjat nyert.

Anyamagazin: Büszke rád Anyukád?

Magos Judit: Ez elég erős kezdés első kérdésnek, kicsit freudi, de nem is vártam tőled mást. Kapásból azt válaszoltam volna, hogy kérdezd meg az Anyukámat, de nem kell. Nincs bennem bizonytalanság, hogy büszke rám. Régebben lett volna, mert nem voltam könnyű gyerek, és fiatalkoromban is volt oka aggódni értem, de már megkomolyodtam. Tanár vagyok, és gazdája egy ismert és elismert kutyacelebnek, aki nagyon sokat tett az elmúlt években az állatvédelemért és a felelős állattartásért. Írtam könyvet, vettem egy házat. És mindennap felhívom az Anyukámat. Büszke rám.

A.: Milyen visszajelzéseket kapsz a családoktól a kutya-örökbefogadások kapcsán?

M. J.: Amikor elindítottam Demény oldalát, sokan azzal vádoltak meg, hogy miattam – mint anno Frakk miatt – majd mindenki vizslát akar hazavinni, pedig a vizsla nem való ám akárkinek. Ezen sokat gondolkoztam, mert szerintem aki azután akar magyar vizslát, hogy arról olvas: szétkapja a kukát, felzabálja az emberszart, nem jön vissza, ha hívom, üvölt, és napi huszonötször kell vele sétálni, az, mondjuk, megérdemli. Sok ember azért olvassa a blogunkat, mert neki épp nem lehet kutyája, és így olyan, mintha mégis lenne.

Demény mindenki kutyája lett. Másrészt az állatvédelemben sokat tettünk azért, hogy gazdikeresők új otthonra találjanak. Részben ideiglenesen fogadtunk be kutyákat, cicákat, ami elég jó marketing volt nekik, és olyanok is családra leltek, akik egy menhelyen sokáig vártak volna. Másrészt ott volt a Valentin-projekt, amikor arra kértük az ország népét, hogy virág, csoki és ajándék helyett mentsenek meg egy gyepmesteri telepen lévő kutyát. 310 kutyaéletet sikerült akkor megmenteni, aminek nagy része szerencsére gazdára is talált. Ha nem erre vonatkozott a kérdés, akkor nem értettem jól.

A.: Mi a véleményed arról, hogy a kutya gyerek-e?

M. J.: Már Csányi Vilmos is megmondta, hogy „a kutyák szőrös gyerekek”, és vele nem vitatkoznék. Másrészt tudományosan is az a nézet, hogy egy kutya egy kb. négyéves gyerek szintjén van. Ezért olyan végtelenül fárasztó velük az élet. Nem gondolom, hogy ezen érdemes vitatkozni, a kutya nem pótol gyereket, a gyerek nem pótol kutyát. Viszont a kutyával felnövő gyerek biztosan boldogabb, és olyan dolgokat tanul meg (feltétlen szeretet, felelősség, gondoskodás stb.), amik nemcsak neki lesznek hasznára, de a világnak is, amit majd épít.

A.: Szerinted milyen szereped van a felelős állattartás „népszerűsítésében” és a fontossága bemutatásában?

M. J.: Sosem tudtam megtagadni a tanárságomat, ezért is lett Demény oldala nem egyszerűen egy cuki kutyás blog, hanem egy zászlóshajója a felelős állattartásnak. Szerintem mindenkinek, aki valamilyen szinten nyilvánosan éli az életét, legyen énekes, színész, celeb vagy poéngyáros, felelőssége van a társadalommal szemben. Nem azt mondom, hogy példát kell mutatnia, de tudnia kell, hogy a népszerűségét nemcsak arra lehet használni, hogy új, menő autókban száguldozzon reklámért, hanem arra is, hogy ez a világ, amiben élünk, jobb hely legyen.

Nekem az állatok lett a szívügyem, én ennek szenteltem Demény népszerűségét. És ez a népszerűség épp azért ilyen töretlen, mert mi nem játszottuk meg magunkat, nem mondtuk soha, hogy mi lennénk a követendő példa, sőt. Őszintén, önazonosan vállaltuk minden hibánkat, rossz napunkat, tévedésünket. Nincs is reklámautónk azóta sem. Van viszont 78 ezer követőnk, aki mindig segít, ha rászorulókról van szó. Nem hiszem, hogy mi váltanánk meg a világot, de azt tudom, hogy picit sikerült itt-ott jobbá tenni. És akkor már megérte.

A.: Mit üzennél a 18 éves önmagadnak?

M. J.: Hah! Én hiszek abban, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Hiszek abban, hogy az összes „eltévesztett köszönésem és félrecsúszott nyakkendőm” kellett ahhoz, hogy itt legyek és az legyek, aki vagyok. És a legborzalmasabb hibám és tévedésem sem változtatnám meg, mert most nagyon hálás vagyok az életemért. De egy dolgot üzennék azért, amin rengeteget kellett, kell dolgoznom, hátha. „Szeresd magad!”

A.: Mitől félsz a legjobban?

M. J.: Nagyon nehezen megy az elengedés, ezért a haláltól félek. Nem az enyémtől, bár amikor Erzsi gazdája olyan hirtelen meghalt, volt pár álmatlan éjszakám, és morfondíroztam azon, hogy mi marad belőlem, ha meghalok, hogy lesz belőlem pár hír, pár szomorú emoji Demény oldalán, aztán a világ pörög tovább. És igazából ez így van rendben.

Remélem, még nem most, de akármikor is, akkor sincs semmi baj. Ami ennél jobban ijeszt, hogy Demény 13 éves, megöregedett, megsüketült, megőszült, és mindennap szembesülök vele, hogy elveszíthetem. Attól a naptól rettegek a legjobban. Ő nem egyszerűen egy kutya, ő az identitásom része, és nem tudom, mi lesz velem, ki leszek én, ha már nem Demény, a kötsög gazdája.

A.: Mire vagy büszke?

M. J.: Ez összefügg a „szeresd magad” dologgal, elég nehezen megy azt mondani, hogy na, erre büszke vagyok. A pörköltjeim hasonlítanak az Anyukáméra, az menő. És volt egyszer a könyvem a sikerlisták élén, az is menő. És van egy csomó diákom, aki talán szeretettel gondol rám, az is menő. De a legbüszkébb talán arra vagyok, hogy mindig az voltam, aki vagyok, és nem játszottam meg magam. És eszembe jutott még az is, hogy volt egyszer egy fotókiállításom. A képek 2018 decemberében készültek Izraelben egy szeminárium alkalmával, ahol a Partnership2Gether zsidó szervezet amerikai, izraeli és magyar pedagógusokat látott vendégül Nyugat-Galileában. Jó érzés volt.

A.: Mit üzennél az anyáknak, akik kutyát szeretnének magukhoz venni?

M. J.: A legfontosabbal kezdem: nem, a gyereknek nem kell kutya. Nem ő fogja levinni éjszaka, amikor rájön a cifrafosás, nem ő mossa majd az összehányt szőnyeget, nem ő veszi neki a kaját, gyógyszert, kullancs elleni szert, nem ő fizeti az állatorvost, a kutyaszittert. A kutya egy új gyerek lesz, csak ő mindig örül neked, és nem ciki neki puszit adni a kutyahaverok előtt.

A kutya sosem vágja a fejedhez, hogy utál, és te tehetsz mindenről, sosem kell vele esténként matekleckét írni, vagy olvasónaplót az Egri csillagokról, nem nyúlja le a bankkártyádat, nem rendez házibulit, míg nem vagy otthon, és 16 évesen is szívesen ül az öledbe. Akkor vigyetek haza kutyát, ha az egész család akarja, de leginkább ti, mert a ti gondotok lesz. Viszont ha ez nem tántorít el benneteket, akkor vigyetek, mert kutya nélkül lehet élni, csak sokkal-sokkal több szeretetet adhatsz és kaphatsz, ha van egy négylábú gyermeked.

Kapcsolódó cikkek:

„Én aludni akartam, a gyerekeim meg kutyát”