Gyakran fenyegetem a szeretteimet azzal, hogy mi lenne, ha egyszer anyát kivonnák a családi képletből. „Majd megtudjátok, ha…” – ilyenkor mindig valami tragikus eseményt vizionálok, mondjuk, lábtörést, ennél messzebb azért nem mennék, és annyira, de annyira tudom sajnálni magam. Most eljött ez a pillanat. Megtudták.
Intro
Egy férj. Két kiskorú. Változó mennyiségű macska. Nyolc év home office. (Igen, már a Covid előtt is…) Tizenkét év folyamatos házfelújítás. Ötszáz méter sugarú körben bölcsi, iskola, gyógyszertár, élelmiszerbolt, barkácsbolt. Reggel házimunka, 9–16-ig monitorbámulás, délután gyereklogisztika, élelemraktár feltöltése, este házimunka.
Ebbe a – magyar anyák által jól ismert és teljesen természetes – rendszerbe robbant bele váratlanul a lehetőség, hogy négy napra Salzburg tartományba és annak fővárosába mehetek. Gyorsan kellett dönteni, felhívtam hát a férjemet, mi legyen.
– Menj csak el, drágám… – mondta –, mi meg majd… hát… túléljük valahogy…
A túlélést igyekeztem segíteni egy A4-es oldalnyi instrukcióval, melyik nap melyik gyerek mikor hova kell hogy menjen, milyen ruhában, mit vigyen. Anyósom átvállalta az élelmezést, így nagyjából nyugodt lehettem a család túlélőtúrájának sikerében.
A Salzburg felé tartó vonat még Tatabányáig sem ért el, amikor utolért az első segélykérő telefon a fiamtól, amit még továbbiak követtek, de mire az ötórás vonatút végén kiszálltam, már minden közeli rokonom belátta, hogy anya tényleg lelépett.
Csakis vonattal!
A jó 550 kilométeres vonatút meglepően gyorsan eltelt, igaz, a nyolcévi beszűkült kommunikációs mezőm úgy áradt szét, mint dzsinn a palackból – fáradhatatlanul csevegtünk újonnan megismert útitársaimmal. Azt utólag tudtam meg, hogy a Railjet helyenként 260 km/h-val száguld. Annyira kényelmesen utaztunk, hogy el sem tudom képzelni, hogy valaha is autóval vágjak neki ennek az útnak. Persze nem bújhattam ki anyabőrömből, figyeltem a gyerekkel és/vagy kerékpárral utazók lehetőségeit is: a családoknak külön Family Zone-t alakítottak ki társasjátékos asztalokkal, mesetévésarokkal, és öt-hat állásos kerékpártároló rész szolgálja a bringával utazókat.
Megdobban a bringásszív
Salzburg egyébként is a fenntartható turizmust szeretné erősíteni, ennek jegyében folyamatosan és sikeresen szorítják ki az autós közlekedést a városból. A települést kettészelő Salzach folyó mellett végig és az utcákon keresztül-kasul kerékpárutak, kerékpársztrádák húzódnak, összesen 180 kilométer hosszan. Ezt szeretné a város megduplázni rövid időn belül. Megtapasztaltuk, hogy tényleg mindenhová el lehet kerékpárral jutni! Kivéve a várba, az azért kihívás. Szerencsére a magasságkülönbséget a FestungsBahn siklóval 54 másodperc alatt le lehet küzdeni. Fájó is ez a sebesség, mert a látványban hosszabban is elgyönyörködnénk. Kárpótol, hogy a várból lenyűgöző körpanorámában van részünk.
Panoráma felhőfogócskával
A sikló felső állomása mellett nyíló étterem ablakából nézzük, ahogy az esőfelhők fáradhatatlan harcot vívnak a napsütéssel. A háttérben az Alpok hegyláncai hol szikrázóan ragyognak, hol mélykék árnyékba borulnak.
Salzburg Ausztria legcsapadékosabb városa, átlagban minden második nap esik az eső. Azért ez ne tántorítson el senkit az utazástól, mi három napon keresztül csak a saját verejtékünkben úsztunk. Mégis inkább így érdemes felfedezni Salzburg és Salzkammergut öt kincsét, mint a főnnel érkező zuhogó esőben.
Salzburg és Salzkammergut 5 kincse
Salzburg tartomány több tematikus túrát is kínál az idelátogatók számára. Van például „A muzsika hangja” túra is, és ezen a ponton be kell valljam, hogy indulás előtt ezzel a filmmel készültem Salzburgra a kislányommal. (Boldogan küldtem neki haza a fotót a von Trapp család filmbeli kastélyáról.) Utazásunk Salzburg és Salzkammergut öt kincse köré szerveződött, ez a túra kincskereső jelleggel fedezteti fel velünk a város és tágabb környezetének egyes látványosságait. Az idesorolt látnivalókat csomagban kínálják, ami sokkal kedvezőbb, mint ha külön vennénk mindenre jegyet. Sőt, családi jeggyel még olcsóbb.
FestungsBahn
Az első állomásunk a kincskeresésben maga a FestungsBahn, ami a város képét uraló erődítményt teszi elérhetővé. Az ötlet régi, 1892-től közlekedik a sikló, a forma viszont nagyon új – áramvonalas jármű száguld velünk egy lift sebességével.
Az óváros sikátorainak végén fel-felbukkanó, egykori vakító fehérségét még ma is őrző vár a hegy szerves folytatásának tűnik. A történelmi korszakok nyoma valós rétegekként figyelhető meg az épületen, ez egy ma is élő, fejlődő rendszer. Olyannyira, hogy az intézmény mindenkori vezetőjének is itt van a lakása. Európa legnagyobb épen maradt erődítményében minden adott ahhoz, hogy belekóstoljunk a középkori mindennapok hangulatába.
Az osztrák klasszikusok: tavak és hegyek
Utazásunk másnapján távolabb merészkedtünk a várostól. Kincskeresésünk második és harmadik pontja a körülbelül 30 kilométerre fekvő Wolfgangseehez kötődik. A tó vize olyan tiszta, hogy ezt használják referenciaként Európa többi tavának vízminőségének meghatározásához. A víz valóban nagy kincs, és a WolfgangseeSchifffahrt sétahajójárat remek lehetőséget kínál arra, hogy testközelből fedezhessük fel a tavat és a partján fekvő kisvárosokat. A hajójárat 1873 óta köti össze St. Gilgen, St. Wolfgang és Strobl városát.
Utazás közben megmutatja teljes szépségét az alpesi barokk – a képeslapokról ismerős, díszesen faragott faerkélyes házak között dús gyepek húzódnak, a tóparton kis csónakházak sorakoznak, és a fák közt felbukkan egy-egy látványosabb kastély vagy kúria (mára jellemzően méregdrága hotelek).
A harmadik kincs
Miközben a türkizkék víztükörben csodáljuk a gótikus templomtorony képét, vezetőnktől megtudjuk, hogy télen a három kisvárosban a világ egyik legszebb adventi vására kap helyet, a hajójárat ebben az időszakban is közlekedik. A vásárban csak tradicionális kézműves termékek kaphatók. Igazi középkori hangulatúnak képzelem, melyhez remek díszletet adnak a városok és az 1700 méter fölé magasodó hegyek.
Ezek közül az egyiket, a Schafberget hódítjuk meg Ausztria legmeredekebb fogaskerekű vonatával, a SchafbergBahnnal, amely Salzburg harmadik kincse. Ferenc József császár építtette a vasútvonalat, hogy megkímélje alattvalóit a hordszékes cipeléstől. Ugyanis a kilátás már akkor is lenyűgöző volt a csúcsról, de gyalogosan feljutni még ma is igényel némi túrázási tapasztalatot. A vonat 35 perces menetideje alatt megkerüli a hegyet, és odafenn is körpanoráma fogad bennünket. A jó fotópontoknál sorban állás van, de megéri: innen akár nyolc alpesi tavat is láthatunk.
A Himmelspforte hütte panorámateraszán autentikus császármorzsát és sajtgombóclevest kóstolunk. Délután öt után, amikor az utolsó vonat is lezakatol, már csak a hotel szállóvendégei maradnak fent a csúcson, minden elcsendesül.
A turizmus bölcsőjében
A vendégfogadásnak több évszázados hagyománya van a városban. Egykor Európa egyik legfontosabb zarándokútja húzódott itt, ma pedig a térség bevételi forrásainak 75-80 százalékát a turizmus adja. A manufaktúrák családi kézben vannak, akár több generáció óta. Általában maga a vállalkozás feje az, aki a pult mögött fogadja a betévedőt, és nem kell biztatni őket, hogy meséljenek a termékeikről. Nincs ez másképp a Kornprinz Rudolf üzlet réteskészítő műhelyében sem, ahol végignézhetjük, hogyan készül az igazi Apfelstrudel.
Amíg a rétes sül, átugrunk a város legrégebbi házában üzemelő szeszfőzdébe, ahol maga a korábbi polgármester készíti a rumot, whiskyt és gint. A munka oroszlánrészét a családfő és a neje végzi.
A bencés szappanmanufaktúrában is a főnöknő fogad minket, aki még úgy is kerít ránk 10 percet, hogy aznap egyedül van a boltban, és sorban állás van a pénztárnál.
Gasztrotúra tele hassal
Ha szombat, akkor piacnap! Ekkor és itt bukkannak fel az igazi salzburgiak az egyébként turistákkal zsúfolt óvárosban. Könnyű őket felismerni, mert egy részük hagyományos öltözékben érkezik: az asszonyok dirndlben (most nem leszek szakszerű, de ez a fűzős-mellkiemelős, hosszú szoknyás-kötényes szett neve), a férfiak szarvasbőr térdnadrágban, kötött harisnyában és zakóban. Sok a helyi termék, szarvaskolbászt és sajtokat kóstolunk, dobunk egy hátast a spárga árától, aztán legurítunk egy pohár Stiegl sört. Ezt öblítjük le Sporernél egy családi recept alapján készült gyógynövényes likőrrel.
Mire a Fürst üzletéhez és cukrászdájához érünk, már tudjuk, hogy az igazi Mozart-golyó ezüst papírba van csomagolva. Az arany fóliás csak gyenge, gyári utánzat. Az eredeti ma is kézzel készül, és kizárólag a Fürst használhatja az „original” jelölést.
A leghelyibb édesség a salzburgi galuska (Salzburger Nockerl). A felvert és megsütött cukros tojáshab három grandiózus halma Salzburg három hegyét jelképezi, ennélfogva nem lehet belőle egyet kérni, mindig hármasával érkezik. A szénhidrátbomba hatását kicsit enyhíti a málnaszósz, amit kínálnak hozzá.
Irány dél!
Alig pár kilométeres biciklizés után, a városból kiérve a Salzach egyik mellékfolyójának a torkolatánál találtuk magunkat. Fürdésre csábító a tiszta vize és a parti fövenyei, de a turisták hada ide szerencsére már nem jut el. Meg sem lepődtem, amikor egy flegma arcú hód lapátolt el előttem a lenyugvó nap fényében.
Hellbrunnba csak bringával és egész napra
Bár nem tartozik a tematikus túrához, de vétek lenne nem szólni a hellbrunni kastélyról és környékéről. Különösen, ha valaki olyan jó fej szülő, hogy a gyerekeit is magával viszi. Mi bérelt biciklikkel gurultunk ki a városból a kastélyhoz vezető, több száz éves fasor árnyékában. A kert hatalmas, és egy része kerékpárral is bejárható. Innen nyílik az állatkert is.
De amitől igazán egyedülálló a hely, az a vízi játékos kert. Számos, vízzel működtetett trükkös eszközt fedezhetünk fel, vannak itt szobrok, mozgó bábuk, vízi orgonasípokkal létrehozott élethű madárhangok. De ez csak a kezdet! A kert 17. századi megálmodója gondoskodott róla, hogy a látogatók időnként váratlanul, akaratuk ellenére, maguk is részeseivé (inkább elszenvedőivé) váljanak a vizes trükköknek.
Hegyben, hegyen, hegyen túl
Visszatérve Salzburg és Salzkammergut kincseire, az utolsó kettőt a salzburgi Mönchsberg hegyen találjuk. A 60 méter magas, több mint 130 éve üzemelő lift, a MönchsbergAufzug a hegy gyomrában viszi fel az utazót a hegytetőn lévő Modern Művészeti Múzeumhoz.
A Mönchsberg hegyen, a történelmi városrész szélén, valóban kincset ér a látvány és a szinte hegyvidéki, erdei miliő. Remek kilátópontokat találunk, így azt is megtudjuk, hogy az óvároson kívül is van mit nézni fentről. A sűrűn beépített, ugyanakkor gazdag zöldfelületekkel rendelkező városban az új épületek ugyanúgy igazodnak a hegyek sziklafalaihoz, ahogy a vár vagy a középkori épületek szervesültek a természeti környezetükhöz több száz évvel ezelőtt.
A felvonó felső állomásától 15 perces erdei sétával jutunk el az ötödik állomásunkhoz, a WasserSpiegel Múzeumhoz, amely Salzburg vízellátását mutatja be történeti, élettani és műszaki szempontból. A hegy gyomrában voltunk, és láthattuk egy kis bekukucskáló ablakon át magát a hatalmas víztömeget is, amely Salzburg ivóvízellátását biztosítja.
Csak egy gyors kávéra marad időnk, mielőtt jön értünk a taxi, de azt stílusosan a múzeum M32 éttermének teraszán költjük el – látványos panorámával búcsúzik tőlünk a város.
Epilógus
Hogy mi fogadott otthon? Persze, túlélték. Becsületükre legyen mondva, rend volt, és az ajtón belépve két gyerek ugrott a nyakamba. Nélkülem is mindenki ügyesen vette a napokat. Hát komolyan, mi kell még? Jutalmul nagy boldogan húztam elő a táskám mélyéről Mozart laposra olvadt golyóit.
Borítókép: Tourismus Salzburg
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
