Egész februárban kitartott a sarkvidéki hideg. Bár az ovis farsangon már a hónap közepén eltemettük a telet, elégettük a telet jelképező hatalmas deda bábot, a hideg csak nem akart enyhülni. Az elmúlt hetek élénk társasági élete után még rosszabbul viseltem a bezártságot. Ha nem lett volna a heti két edzés, biztos, hogy újra rám tör a depresszió és a magány érzése. Aztán jött a gondolat: bele kellene vágni valamibe. Folytatódik a Család a dombon fordulatos története – Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
A gyerekek oviba, suliba mentek, a felnőttek a munkahelyükre. Napközben egyedül maradtam Marcival, délutánonként mindenki begubózott. Mindenesetre az intenzív mozgás, még ha egyre kisebb csapattal is, tényleg pozitív hatással volt a lelkiállapotomra. Újra tettre kész és motivált lettem.
Miközben továbbra is annyit játszottam Marcival, és a nagyokkal is, amikor hazaértek, hogy elmehettem volna óvónőnek ‒ mondókáztunk, énekeltünk, táncoltunk, meséltünk, báboztunk, legóztunk, sín- és autópályát építettünk, kirakóztunk, színeztünk, rajzoltunk, festettünk, gyurmáztunk –, az eszem máshol járt. Ugyanis sosem akartam óvónő lenni. Sem bejárónő. És miközben szorgalmasan, minden szabad percemben írtam a szoptatóskönyvet, azon törtem a fejem, hogy valami igazán komoly dologba is bele kellene vágni.
Este, amikor a gyerekek lefeküdtek, felvetettem Norbinak, hogy olyasmit kellene kitalálnunk, amiből meg lehet gazdagodni. Hogy végre úgy éljünk, ahogy szeretnénk. Lecserélhetnénk a régi, ronda bordó Daewoot, amit még a nászajándék mellé kaptunk kölcsönbe Józsi papától határozatlan időre, és akkor a kis Clio mellett lenne még egy saját autónk (merthogy a két kocsi sajnos nem luxus, hanem létszükséglet nekünk itt, a várostól távol). Vagy legalább elkészülhetne a rég megtervezett beépített szekrény, amire ebben a hónapban sem maradt hetvenezer forintunk, hogy megcsináltassuk. Az ingatlanozás teljesen jó lenne, imádnám – csak ahhoz valahonnan kellene kezdőtőke. Nincs olyan biznisz, valami tuti, amihez nem kell pénz?
Norbi erre fura arcot vágott. Láttam, hogy akar is mondani valamit, meg nem is. Aztán hátrament a fatárolóhoz, és hallottam, hogy lemegy a garázsba. Mikor visszaért, zavartan megállt az ajtóban, kezében egy nagy dobozzal. Ránéztem a fotelből, és rosszat sejtve megkérdeztem:
– Hát ez meg mi?
Félszegen elmosolyodott.
– Beléptem egy üzletbe. Ez a kezdőcsomagunk.
– Milyen üzlet? Milyen csomag?
Éreztem, ahogy elindul bennem a pumpa. Pár éve voltunk egyszer-kétszer ilyen „beszervezős” bemutatón, és hanyatt-homlok menekültünk. Csak nem ilyenbe lépett be?
– Már el akartam mondani. Tuti biznisz.
– El tudom képzelni. Mennyibe került ez a doboz?
– Hetvenezer.
Egy másodperc alatt elöntötte az agyamat a vér, szemeim kimeredtek az erőlködéstől, hogy visszafojtsam a sikítást – az kéne még, hogy felébredjenek a gyerekek!
– Normális vagy? – hörögtem letaglózva. – És honnan szerezted a pénzt?
– Apától. Kölcsön.
– Tudta, hogy mire adta?
– Nem kérdezte. Pár nap alatt eladjuk, ami benne van, a hetvenet visszafizetjük, és még keresünk is rajta! – magyarázta Norbi egyre lendületesebben. Még sosem láttam ilyennek. Máris átmosták az agyát? Összeomlottam. Ennyire hülye lenne? Eddig okos volt, megbízható, felelősségteljes családapa – hogy lehet ilyen balek, hogy belép egy piramisjátékba, ami biztos még szekta is? Csupa elvakult ember, akiknek csak a pénz számít. Teljes agymosás. Száz százalékig meg voltam róla győződve, hogy ez az egész a legjobb esetben is egy baromság.
Türelmesen hallgatta, amit rázúdítottam. Mikor levegőt vettem, hirtelen megszólalt:
– Ne izgulj már! Nem piramis, hanem MLM. Multilevel marketing. Hálózatépítés. Az teljesen más. Bízz bennem! Gazdagok leszünk! – nézett mélyen a szemembe.
Ez hatott. Lerogytam. Egy világ dőlt össze bennem.
– Akkor csináld – nyögtem, részemről lezárva a témát. A részletekre nem voltam kíváncsi.
Egész éjjel vergődtem. Arra jutottam, hogy hagyom Norbit, hadd csináljon, amit akar, de ha jutni akarunk valamire az életben, akkor mégiscsak nekem kell valamit kitalálni. Majd meglátjuk, melyikünk jut többre.
Másnap korán felkeltem, és első dolgom volt, hogy beírtam a keresőbe, hogy ingatlanbefektetés. Teljesen bezsongtam attól, amit találtam. Egy hangzatos nevű, de ránézésre profi program azt ígérte, hogy szó szerint a semmiből milliomos lehetek, ha részt veszek a hétvégi szemináriumon, és elsajátítom azokat a tudnivalókat, amik a biztonságos és nyereséges ingatlanbefektetéshez kellenek. Ugyanis ‒ szólt a szöveg ‒ ez is egy szakma, tudni kell, hogyan és mit kell számolni, milyen paramétereket kell ismerni, milyen feltételeknek kell megfelelni a kiszemelt ingatlannak ahhoz, hogy lehetetlen legyen bukni vele. Mert „a befektetés nem kockázatos, csak a tudatlanság”. Ez meggyőző volt. Volt a honlapon még jó pár esettanulmány és sikersztori fotókkal, személyes kommentekkel, és néhány sokat sejtető beharangozó videó, amiknek teljesen a hatása alá kerültem.
A sorsfordító budapesti szeminárium első időpontja február utolsó szombat–vasárnapjára, azaz rögtön erre a hétvégére esett. Gondolkodás nélkül jelentkeztem, és át is utaltam az árát, amit egyáltalán nem találtam drágának. Ha Norbi kifizethette a kezdőcsomagját… Két nap, ebéddel, ingyen parkolási lehetőséggel, az ár magába foglalja a bónusz letölthető anyagokat, kész jegyzeteket, ajándék kalkuláló szoftvert, könyvvásárlási kuponokat – abszolút megéri! Ráadásul eszembe jutott, hogy pedagógusigazolvánnyal kedvezményesen vonatozom. Máris hívtam kedvenc unokatesómat, Marci lelkiismeretes keresztanyját, Ágit, hogy alhatok-e nála.
Ági egy pesti belvárosi gangos ház nagy belmagasságú, másfél szobás, mégis tágas, galériás lakásában élt, egyedül. Mint oly sok más ismerősöm, akik diploma után, az előzetes tervek ellenére Budapesten ragadtak valami jól fizető állásban, ahol a tíz-tizenkét órás munkanapok nemigen segítik elő a párkeresést, még ha a gyakori céges ereszd-el-a-hajam bulikon bele is lehet botlani egy-egy jóképű kollégába. Nehéz kilépni a mókuskerékből, de Áginak mégis sikerült. Marketinges munkájával annyi pénzt gyűjtött, hogy megengedhette magának, hogy egy időre kiszálljon, és elgondolkozzon, hogyan tovább. Utazgatott a világban, bejárta Európát, volt Amerikában, Ázsiában, majd megjárta Afrikát. Kenyában egy árvaházban rákapott az önkénteskedésre, amit folytatott Erdélyben, Böjte Csaba testvérnél, ahol rájött, hogy mégiscsak óvó- vagy tanítónőnek kellett volna mennie.
Most szerencsére épp itthon volt, és épp ráért. Mikor letárgyaltam vele, hogy megyek, akkor jutott eszembe, hogy talán nem ártott volna Norbival is egyeztetnem. Azt sem tudom, ő ráér-e, hajlandó-e itthon maradni a gyerekekkel. Vagy egyáltalán, mit szól az egészhez?
Meglepetésemre nem ellenkezett – gyanítom, érezte, hogy a kezdőcsomag birtokában nincs is erre joga –, de otthon maradni persze nem akart. Kitalálta, hogy mi lenne, ha az egész család felkísérne engem, és amíg én tanulok, addig ők tropicáriumoznak, metróznak, flangálnak a városban. Tiltakoztam volna, de mivel mindezt a gyerekek füle hallatára adta elő, a kérdés el volt döntve. A fiúk annyira belelkesedtek, hogy nem volt szívem elutasítani őket. Ágit viszont Norbival hívattam fel, aki galád módon átpasszolta a telefont Misinek – így Áginak sem volt esélye nemet mondani, bár nem tudhatta, mire vállalkozik. Én is csak sejtettem.
Szombaton reggel fél hétre terveztük az indulást. Előző este, előrelátóan, mindent becsomagoltam. Dupla mennyiségű váltásruha a várható balesetek (leevés, leöntés, bepisilés) és a hidegebb-melegebb-nedvesebb időjárás-változatokhoz ‒ kabátokból, sapkákból, bakancsokból is raktam váltást, mert sosem lehet tudni. Törölközők, ágyneműk, hogy ne Áginak kelljen utánunk mosni. Pizsamák, pelusok, papucsok, csőrös bögrék, mesekönyvek, alvóállatok lefekvéshez. Duplo Lego, Playmobil és kisautók rossz idő esetére. Kis hátizsákok a városnézéshez, uzsonnásdobozokkal és a Márti mamitól kapott Disney-mintás kulacsokkal (amiből Marcinak csak lila kis hableányos jutott). Úti szendvics, rágcsálnivaló, tea és víz. Ja, és a laptopom. Meg a jegyzetfüzetem. Meg a saját ruháim. Meg Norbi ruhái.
Hétkor sikerült elindulnunk. Marcit úgy kellett kiszedni az ágyból, ő menet közben itta a reggeli kakaóját. Kétszer megálltunk pisilni benzinkútnál, egyszer pedig egy üres pihenőhelyen, tisztába rakni Marcit, aki bekakilt és – érthető módon – nem bírta elviselni, hogy a kupacon kelljen ki tudja, mennyit ücsörögnie. A csomagtartóban túrtunk helyet a pelenkázáshoz. A parkoló egy szem kukája csurig volt, körülötte szeméthegy, nem akartam még a szaros pelust is ott hagyni – pedig az útra direkt eldobhatót, nem a nemrég vásárolt trendi moshatót adtam rá (újévi fogadalmam volt az is, hogy teszek egy lépést a biomamik társadalma felé), ezért becsavartam egy zacskóba, és hátratettem a csomagtartóba. Érdekes módon még így is tömény kakaszag lett az autóban. Ezért újra megálltunk a következő benzinkútnál, kidobni a pelenkát. A kakaszag azonban maradt.
Bevillant, hogy pelenkázás közben láttam egy kupac kutyagumit nem messze az autótól, és hogy Palkó kiszállt egy percre. Basszus, ha belelépett!
– Mutasd a cipőd talpát, Palkó!
Persze hogy ott sárgállott a sarkán! Megálltunk még egyszer, a leállósávban, téptem egy nagy adag nedves gazt, és forgó gyomorral lepucoltam a cipőt, amennyire tudtam. Aztán bezacskóztam ezt is, és előkotortam Palkó váltáscipőjét.
Háromnegyed tízre el is értük Budapestet. Norbi valóban bámulatos tájékozódási képességének és határozott vezetési stílusának köszönhetően tíz óra pár perckor leparkoltunk a rendezvény helyszínén. Én annyit érzékeltem, hogy átmentünk a Dunán, és egy általam ismeretlen kerületben vagyunk. Budapest bizonyos részeit, nevezetes épületcsoportjait és utcáit nagyon jól be tudom azonosítani, de hogy egymáshoz képest, illetve egyáltalán Budapesten belül ezek hol is helyezkednek el, azt képtelen vagyok belőni.
Azt beszéltük meg, hogy a nap végén értem jönnek, mert úgysem találnék oda Ágihoz – bár Norbi szerint egyáltalán nem lakik messze. Most viszont még a nap eleje volt, még ha én egy kicsit el is késtem. Hosszas pusziszkodás után – „Anya, ne menj el!”, „Én is veled akarok menni!”, „Aki kiköti magát, nem jöhet megnézni a cápát!” –, tíz óra tízkor estem be az ajtón, mire mindenki hátrafordult. A tanterem már dugig volt. Rögtön rájöttem, hogy én vagyok az utolsó befutó. A legelső padban, az előadó előtt volt még egy szabad hely. Az asszisztense kedvesen odairányított, majd megkért, hogy a szünetben azért majd regisztráljak be, és átnyújtott egy mappát. Elnézést kértem, és lassan vörösödve szépen kipakoltam a padra a füzetem és a kapott jegyzetet, lapokat. Tisztára, mint a suliban.
Folytatjuk.
Ha kíváncsi vagy a Család a dombon előző részeire, kattints ide!
Hirdetés
