web analytics

Válassza az Oldal lehetőséget

Vallomás Kisfiamnak

– avagy hogyan tanultalak meg szeretni téged

Vallomás Kisfiamnak  <br><p class='alcim'> – avagy hogyan tanultalak meg szeretni téged</p>

Ami másnak természetesen jön, az néha nincs. Nem tudni miért, mi okból, de van olyan, hogy az anyai szeretet eltűnik, vagy talán meg sem születik. Talán az anyákban van a hiba, talán a lelkek össze nem passzolásában, a ki nem mondott elvárásokban, nem tudom. De van, hogy az ember lánya nem szereti, nem tudja szeretni a gyermekét. Hogy minden nap bűntudattal telik, és pokoli küzdelem. Hogy az ember lánya szülés után beleesik egy mélységesen mély gödörbe. A szülés utáni depresszióba. És senki sem beszél róla.

Én sem ismertem a szülés utáni depressziót, míg a második gyermekem születése után be nem állított hozzám kéretlen és hívatlan vendégként, tönkretéve a gyönyörű első éveket. Sosem bocsátom meg. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem mertem segítségért kiáltani.

Nagyon vártalak. Talán jobban, mint a bátyádat. Mert már tudtam, már átéltem egyszer, milyen magamhoz ölelni először egy aprócska, védtelen kis testet, beszívni az édes újszülött illatot.
Azt is tudtam, hogy te is kisfiú vagy, ahogyan a létezésedet már másnap megéreztem. Tudtad, hogy nekem van a világon a leghalványabb terhességi tesztem? Csupán egyetlen csíkot látni rajta. De én már akkor tudtam, hogy a szívem alatt hordalak…

Kicsit hamarabb érkeztél. Még a kiságy sem volt összerakva. Tíz nap sok idő. S bár ugyanakkora méretekkel születtél, mint a két héttel túlhordott bátyád, számomra mégis koraszülött voltál.

Valahol a lelkemben.

Valahol a lelkemben még nem voltam készen az érkezésedre. Bocsáss meg érte!
Csak feküdtél abban a kiságyban a szülőszobán, nyugodtan és egyenletesen szuszogva, és én néztelek. Néztem a szádat, amint az álmokat meséli, az aprócska, ökölbe szorult ujjakat a rettenetesen hosszú körmökkel, a sűrű, rozsdabarna hajadat, majd lassan kitakartalak.

Az én kisfiam. Az enyém.
Sokat sírtál. Többet, mint a bátyád. Vagy sírtál, vagy aludtál, vagy az ételért küzdöttél.
Éreztem, hogy valami nem jó. Hogy valami baj van. De senki nem hitt nekem.

8 hónap.

Majdnem egy teljes kihordott terhesség, ennyi időbe telt, mire hittek nekem. Mire kiderült, hogy a füledben felgyülemlő folyadék miatt nem lehet vízszintesre tenni téged, mert üvöltesz, hogy amiatt nem tudsz nyelni, és hányod vissza szopi után a tejet, hogy amiatt nem fejlődik az egyensúlyérzéked…

8 hónap.

8 hónap maga volt a pokol. A pokol, ami tönkretette az első éveinket. Ami elvette tőlünk a legszebb, legmeghittebb időszakot. Te csak sírtál, folyton sírtál, nagyon hangosan és rettenetesen kétségbeejtően.

Egyedül voltam.

Egyedül Veled és a bátyáddal, egyedül a háztartással, az érzéseimmel, a bűntudatommal.

Nem érzem.

Nem érzem azt, amit kéne. Nem, nem érzem azt, amit akkor érzek, amikor a bátyádra nézek. Megetetlek, tisztába raklak, ringatlak és éneklek Neked, de te csak sírsz, vagy a mellemért küzdesz. Rettenetesen erős vagy, hatalmas akarattal. Nem adod fel. Nem, nem alszol bele a sírásba, míg meg nem kapod, amire szükséged van.

Belehalok.

Belehalok a kimerültségbe, a húszperces alvásokba éjjelente, bele abba, hogy felváltva alszotok. S abba az ötperces átfedésbe bele kell férjen a , a főzés, a zuhanyzás. Hajat már több hete nem mostam, a kaka is belém betonozódott, a húgyhólyagom elefántnyira tágult.

Fájdalom, szülés utáni depresszió

Csak ne sírj!

Ne sírj, kérlek!

Cssss, a testvéred alszik, apa alszik, én aludnék. Ne sírj!

Sötét van, éjjel. A kanapén ülök melletted, s te még mindig sírsz.
Csöndet szeretnék, csak csöndet, hogy aludhassak, kérlek, nagyon fáradt vagyok!
Itt van ez a párna. Épp elég, ha csak pár percre odateszem az arcod elé. Akkor végre csönd lesz. Csönd, és én aludhatok… Majd azt mondom, hogy rád feküdtem a franciaágyban éjjel…

Tudtad, hogy eltörtem a lábfejem egy éjjel, amikor szoptatás után vittelek vissza a kiságyba? Igen. És másnap nem emlékeztem rá, hogy éjjel belerúgtam a szekrénybe. Hónapokkal később kezdett csak derengeni, hogyan tört el a lábfejem. Annyira kimerült voltam.

Igen. Van az a fáradtság, amikor az ember megszűnik önmaga lenni. Az a fáradtság, amikor képes megtenni azt, amit soha nem tenne meg.

Megöltelek.

Gondolatban sokszor elhallgattatalak, és gyűlöltem magam érte.
Nekem szeretnem kell téged, hisz az édesanyád vagyok! Én akartam, hogy megszüless, nagyon vártalak, de nem tudlak szeretni. Robotként, érzelmek nélkül ellátlak. De ez nem teljesen igaz, mert érzelmeim voltak.

Harag, gyűlölet és félelem.

Haragudtam rád és magamra. Gyűlöltem magam az érzéseimért, azért, mert képtelen vagyok szeretni téged. És féltem, rettentően féltem, hogy kárt teszek benned.

Bocsáss meg, Kisfiam!

Ha rád nézek, meghasad a szívem. Ha magamhoz ölellek, bűntudatom van, mert nem szerettelek. Míg te engem mindig és feltételek nélkül.

Egy anya bűnei.

A és a fáradtság áldozatai vagyunk. Te is és én is, Kisfiam. A kettőnk korai viszonya.
És a magányé…

Azóta eltelt hat év.

És most már végre tudom és érzem, hogy nagyon szeretlek.

Az örökké mosolygós arcodat, a gyönyörű kék szemeidet, a hozzám bújásaidat éjjelente: „aludhatok veled, anya?”. És én úgy ölellek át, szorosan és forrón, mintha most születtél volna, hogy megvédjelek mindentől. Hogy megvédjelek attól, hogy nem szeretnek. Hogy nem szeret az édesanyád.

Édesanyád buta volt. Gyáva és magára hagyatott.

Szülés utáni depresszió.

Ez a neve annak, ami elvette Tőled az anyai szeretetet az első éveidben. Szülés utáni depresszió, amiről senki sem beszél. Csupán csönd van, elvárások meg tanácsok meg bezzegek. De senki, senki sem jön és ölel át, s mondja azt, hogy ez nehéz, ez iszonyatosan fárasztó, két kisgyerek 1,5 év korkülönbséggel, egyedül. Mert akkor maradtam egyedül.

Úgy éreztem.

Úgy éreztem, hogy senki nem ért meg, senki sem segít, csak tanácsokat osztogat. Hogy mindenkinek tökéletes gyerekei vannak, mindenkinek tökéletes anyasága volt, én meg szerencsétlen vagyok.

Így hát hallgattam.

Hallgattam az abnormálisnak vélt érzéseimről, a szeretet hiányáról, a magányomról, a gondolataimról.

Magamra maradtam. Bezártam magam.

Sok évbe telt, mire feldolgoztam. Mire meg tudtam bocsátani magamnak a megbocsáthatatlant.

Mire megtanultalak szeretni téged, Kisfiam.

Fájdalmas küzdelem volt. Küzdelem, amelyből remélem te semmire sem emlékszel. Amelyből, remélem, te nem szereztél életre szóló sebeket. A sebet elég, ha én hordozom magamban. Mélyen és sosem begyógyulón. Örökre.

Neked, édes Kisfiam, marad az ölelésem, a simogatásom, a nevetések együtt, az összebújva alvás – igen, én is ugyanúgy szeretem, ahogy a meleg, aprócska tested odakucorodik megfáradt anyatestemhez éjjelente, s nyugodt, békés álomba szenderül.

Lenyugvó nap

Aludj, Kisfiam, csak álmodj csendesen. S én ébren őrködöm, nézlek a sötétben. Nézem a szád vonalát, a hosszú pilláidat, a fejecskéd alá tett kezedet, az engem ölelő karodat. Óvatosan átölellek, és hozzád bújok szorosan. Érzem a szívverésed. A legszebb pillanat. A karjaimban tartom a Kisfiam, és soha, soha el nem engedem.

Megfogtam, és örökre az enyém marad a szeretet, amit adtál nekem. A szeretet, amit irántad érzek, Kisfiam. Leírhatatlan. Semmihez sem fogható. Az anyai szeretet, a legszebb érzés a világon.

És te vagy az, aki megajándékoztál vele engem.

Édesanyád.

Merj segítséget kérni! Ha Te vagy valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd mobilról is a 116-123 ingyenes, lelkielsősegély-számot!
https://www.kapcsoljegybol.hu/o/17_lelki_elsosegely_telefonszolgalatok

 

 

Üdv

Jelenleg 7 ember olvassa a cikkeinket veled együtt.

Közösség

Hirdetés

Örökbe Fogadok Egy Ovit

A HŐSANYA rovat jószolgálati tevékenységével most Te is lehetsz egy halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) óvoda örökbefogadója. Tudj meg többet erről a kezdeményezésről!

Tovább »

Partnereink

szövegírót keresek

örökbe fogadok egy ovit