Még mindig nem ment ki a vírus a divatból, ha vicces akarok lenni. De egyre kevésbé vagyok vicces kedvemben; azokat a cikkeket például, amelyek arról szólnak, hogy a fiatalabb generációra milyen hatással van a járvány, már meg sem merem nyitni.
Az én gyerekekeim még kicsik, az ovik – ugye – nyitva vannak, a legkisebb meg még itthon van velem, bele sem akarok gondolni, egy kamasz hogy éli meg most mindezt. A társas kapcsolatok beszűkülését, a még erősebb online jelenlétet, a digitális oktatást… Bár tény, hogy időnként én is azt számolgatom, hogy anno a kisfiammal mennyit jártunk el baba-mama foglalkozásokra, ringatóra, jógára, tornára, hetente többször is részt vettünk ilyeneken. A másik gyerekem, aki most másfél éves, ebből semmit sem látott. Szegénykém már annak is örül, ha az utcán visszainteget neki valaki, annyira keresi a társas kapcsolatokat.
„Hát mi is felnőttünk ezek nélkül” – mondják az idősebb ismerősök. Persze, fel, de annyira szerettem volna megadni a kislányomnak ezt is: a babatársaságot, a vidám kis programokat, amelyek rólunk is szólnak.
Arról már nem is beszélek, hogy a folyamatos bezártság, az, hogy feltöltődni, gyerekek nélkül lenni kb. zéró esélyem a hétköznapokban, engem is megvisel, mentálisan is. Van az a közhely, hogy miből adjak, ha nekem sincs, az most itt kezd hatványozottan igaz lenni. Türelmetlen vagyok sokszor a kicsikkel, a négyévesemmel olyan vitákba megyek bele, amelyeknek nincs értelmük, és olyan alapdolgok iránt vesztem el a motivációmat, mint például a főzés.
Aztán persze jön szembe egy cikk az egészséges táplálkozásról, hogy már gyerekkorban, és figyeljünk, és ne legyen készétel, ne legyen bolti pékáru, és süssünk együtt, szeresse meg az otthoni konyhai tevékenységeket – és máris rosszul érzem magam. Gyötör a lelkiismeret-furdalás.
Korábban igyekeztem, és a nagyfiam szereti is a főzőcskével járó felfordulást, imád mézeskalácsot, muffint sütni. Nekem meg mi más dolgom, megtehetném, hogy mindennap szuper egészségeset eszünk, szuper mód fejlesztő játékokat játsszunk, és egyáltalán, szuper anyukájuk legyek a szuper gyerekeimnek. Helyette itt van ez a lenőtt hajú, fáradt, enervált háztartási személyzet: én.
De mégis: hogy tegyem át a fókuszt? Hová tegyem a sötét gondolataimat?
Ha ennek egyszer vége lesz, vajon a vírust okolom majd, hogy nem tudtam minden anyai teendőmnek úgy eleget tenni, ahogy azt magamtól elvárnám? Jó kis kibúvó lesz? Ahogy annyian hivatkoznak majd erre, hogy ezért nem tudtam tanulni vagy helytállni, lefogyni, iskolát befejezni, az álmomat megvalósítani…
És nekünk, anyáknak ad-e majd felmentést az elhúzódó világjárvány? Ezekkel a gondolatokkal küzdök, és bár látnám már a végét!
