„»Nóra, ébredj! Eltűntek a gyerekek!« – a rózsabokor mellett, a kerítésnek támasztva ott állt a kis lépcsős sámli, körülötte halomban megtépázott rózsafejek, egész sziromszőnyeg. Kimásztak.” Amikor mi, a háromfős kis család úgy döntöttünk, falura költözünk, még nem sejtettük, milyen nem várt kihívásokat tartogat még a ház és a „boldog” falusi élet. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér felolvasásában!
De most Kamilla fája üres volt. Az idegességtől és a rohanástól bekeményedett a hasam. Meg kellett állnom. Nóra cserkészmúltját latba vetve próbálta kifürkészni a porban a kismotorok nyomát, de nem talált semmi értékelhető jelet. Újra kiáltozni kezdtünk. Csak nem mentek be a fák közé? Anikó mesélte, hogy valahol a völgyben van egy régi, befedetlen kút, vigyázzunk, ha arra sétálunk, csak pár hosszú faág van sátorként fölé emelve…
– Nincsenek meg a gyerekek? – Anikó lépett a kerítésükhöz, aki a hátsó udvarban épp almát szedett a már előző évben termőre fordult fáikról. (Rajtunk kívül mindenkinek volt annyi esze, hogy már telekvásárláskor ültetett néhány fát.)
– Nincsenek. Nem láttad őket?
– Nem! Csak nemrég jöttem ki, nem is hallottam semmit – Anikó lerakta a félig szedett kosarat. – Jövök, segítek keresni.
– Váljunk szét! – javasolta, amikor odaért hozzánk. – Én lemegyek a faluba. Nóra, te nézz körül a fenyőerdőben és a völgyben! Gyömbi, te meg… szerintem menj vissza a házhoz, hátha vissza…
– Úristen! – Nóra éles sikoltása félbeszakította Anikót. Hátraperdültem, hogy lássam, mitől rémült meg, de nem volt mögöttem semmi.
– A Bori! Otthagytuk a Borit!
– Basszus! Basszus! – ahogy rohanni kezdtünk vissza, a ház felé, hirtelen rám tört a vihogás. (Rögtön eszembe jutott, amikor egyszer egy gyerekkori osztálytársam röhögőgörcsöt kapott, amikor megtudta, hogy meghalt a nagypapája. Később azt mondta, annyira ideges lett, hogy így jött ki rajta.) Nóra megrovóan nézett hátra, de aztán az ő szája is széles vigyorra húzódott. Két ekkora hülyét!
– Nem vagyunk normálisak! – mondtam ki én a diagnózist, mire hangos hahotába váltottunk. Elég nehéz volt így futni.
– Én azért lemegyek a faluba – hallottuk még Anikót, ahogy utánunk kiált.
Kis kerülőt téve átszeltük a velünk szemközti üres telket – most épp térdig érő vadvirágos kaszáló –, és a rét másik oldalát határoló kis fenyőerdő szélén, már lehiggadva, újra kiabálni kezdtünk Kamilla és Palkó után.
A kis fenyvest csak nyolc-tíz éve ültethették, de pár éve egyáltalán nem gondozták. Letört ágak, elszáradt és kidőlt fenyők, reményt kapott cserjék, és törekvő gyertyán- és juharmagoncok tették izgalmassá az eredetileg szabályosan ültetett erdőt. Palkó előszeretettel vonszolt be engem a fák közé, hogy naponta legalább egyszer átvágjunk az alulról kopaszodó vörösfenyők karcos tűlevelei között, ahogy ő nevezte, a törpék birodalmán.
Az aljnövényzet nélküli, napsütötte, romantikusan ritkás erdő cirka ötvenméteres távját kanyargós, zsákutcákba torkolló ösvények, kidőlt fatörzsek, áthághatatlan galagonyabokrok nehezítették – és a törpékhez (meg az emberkölykökhöz) igazított százhúsz centin záródó tűlevelek, ami alatt Palkó délceg vitézként, én viszont gyakorlatilag csak kétrét görnyedve vagy térden csúszva tudtam közlekedni az amúgy puha, ruganyos, barna tűlevélszőnyegen.
Az utóbbi időben ez már eléggé nehezemre esett, így sokszor beengedtem Palkót egyedül a rengetegbe, én meg oldalt, az erdő szélén, a szántóföldön, légvonalban követtem. Öröm volt látni, ahogy Palkó a tízperces kaland végén büszkeségtől dagadva bukkan ki a fák közül, hogy egy gyors puszilkodás után visszamasírozzon.
Pár hangos hahózás után beláttuk, hogy itt sincs a két szökevény.
– Vegyük fel Borit, és menjünk el a Sárkányverem felé – lihegtem Nóra mögött, és belekapaszkodtam a vállába, hogy fel tudjak menni az öt lépcsőfokon a kis kapuig. – Hátha arra mentek…
A Sárkányverem, ahogy a gyerekek a jó akusztika miatt elnevezték (csak úgy visszhangzott itt a sárkányüvöltés) a szőlőhegy határában húzódó hangulatos, enyhe lejtésű völgy, ahol gyakran szoktunk sétálni, mert nem túl hosszú íve visszakanyarodik a falu felé.
Nóra lerázta magáról a kezem, és csak futtában bólintott. Idegesen rángatta a kulcsot a bejárati ajtó robosztus kovácsoltvas zárjában, ami nem akart kinyílni.
– Ezt a szart… Mér’ kell nekem mindig eredeti régiség… Holnap lecseréltetem Kopival. A ronda alumínium legalább működik – És belerúgott a gyönyörű, egyedi gyártású, osztott üveges dupla faajtóba. Erre a zár végre elfordult. Nóra feltépte az ajtót, és berontottunk a lakásba. Nóra odaugrott Borika szobájához, és nagy lendülettel benyitott. A következő pillanatban viszont lefékezett, ami miatt én a nagy hasammal nekiütődtem, és lepattantam róla, mint egy strandlabda.
– Ááá! – jajdultam fel. – Baj van?
– Ezt nem hiszem el… ‒ támaszkodott Nóra az ajtófélfának, kezébe hajtotta a fejét, és rázkódni kezdett a válla. Arrébb taszigáltam, és a legrosszabbra is felkészülve befurakodtam a szobába, hogy én is lássam, mi borította ki ennyire.
Borika a kiságyában feküdt. Összeszorított szájjal, kimeredt tekintettel és remegő karokkal teljes extázisban csapkodta a rácsokra kétoldalt felerősített két kismotor szalagokkal és matricákkal feldíszített kerekét. A kiságy alatt, összegömbölyödve, mint két kismacska, Kamilla és Palkó a legnagyobb békességben aludt.
Nóra felemelte a fejét, és már hangosan röhögött. A hirtelen megkönnyebbüléstől én is nevetni kezdtem, de ettől még jobban bekeményedett az aznap már sok megpróbáltatáson átesett hasam, úgyhogy próbáltam mély belégzésekkel lenyugtatni viháncoló idegeimet.
– Esküszöm, hogy nem voltak itt! – mentegetőztem, mielőtt Nórának eszébe juthatott volna, hogy az egész felhajtásért én vagyok a hibás.
– Simán el tudom képzelni, hogy bujkáltak valahol. Vagy elszöktek, de visszaosontak. De hogy jut eszükbe a motorokat a babaágyra kötözni? Még jó, hogy nem estek Bori fejére.
Nóra kivette az ágyból a tiltakozó Borikát, és már gombolkozott is, mert a nagy megkönnyebbüléstől áramlani kezdett a teje. Én felhívtam Anikót, hogy megvannak a büdös kölkök, ne keresse őket tovább, aztán elkezdtem kibogozni Kamilla rafinált, szuperbiztos csomóit. A zörgésre felébredtek a nagyok. Palkó rögtön sírni kezdett, mert beverte a fejét az ágy aljába, és vigasztalásul a motorját akarta, de azonnal. És hogy azzal együtt vegyem ölbe.
Kamilla szemrehányóan fordult anyjához:
– Hol voltatok? Nem válaszoltatok. Sírtunk! Bori is sírt. De megvigasztaltuk. Palkó is odaadta neki a motorját, pedig az a kedvence.
– És nem tudtunk bemenni a házba! – tódította Palkó.
– Bemenni? Inkább kijönni, nem?
– Nem. Bemenni.
– De hát itt vagytok bent…
– Igen, mert bemásztunk az ablakon.
– Mi?! És hol voltatok előtte?
Kamilla érezte, hogy baj lesz, ezért átvette a szót.
– Itt hintáztunk, a verandán.
– És aztán?
– Aztán homoktortákat sütöttünk.
– És aztán?
– Aztán kicsit motoroztunk.
Nóra könyörtelenül tovább kérdezte:
– És hol motoroztatok?
– A kis járdán.
Kamilla méltó ellenfél, nem könnyen adja meg magát.
– És aztán hol?
– A verandán.
– Ééés aztán?
‒ Aztán… Palkó meg akarta nézni, hogy megvan-e még a Kamilla fája.
– Hogy megvan-e? Palkó akarta megnézni?
– Én is meg akartam.
– Na, jó. Kimásztatok a kerítésen?
– Nem! Nem szabad kimászni a kerítésen.
– Most mondtad, hogy elmentetek a fához.
– Nem mentünk el! – ingatta a fejét Kamilla, hogy csak úgy röpködtek a copfjai. – Csak Palkó meg akarta nézni.
Kivittem a nagy sámlit a kerítéshez, és ráálltunk, hogy ki tudjunk nézni. De nem láttuk a fát, mert eltakarja a többi fa. És akkor menyasszonyosat játszottunk. Én voltam a menyasszony, és Palkó szórta a fejemre a szirmokat. De nem sokat, mert nem szabad sokat leszedni…
– Ja, a fél bokrot lecsupaszítottátok. És utána hova tűntetek?
– Elmentünk mászútra.
– Hova? Mászútra?
– Ahova a menyasszony megy a vőlegénnyel. Motorral.
Ezt már egyikőnk sem bírta. Kitört belőlünk a nevetés. Kamilla látta, hogy ebből már nem lesz szidás, és megkönnyebbülten nevetni kezdett ő is.
– A Balatonra! Igaz, Palkó? – És már gurgulázva kacagott. Palkó csatlakozott, bár látszott, nem érti, min mulatunk ilyen jól.
– És hol volt a Balaton? – törölgette a szemét Nóra.
– Jaj, hát fent, az orgonabokroknál – nevetett Kamilla, mintha ez lenne a világ legviccesebb dolga. Palkó gurult a nevetéstől. Még Borika is mosolyra húzta a száját, és vidámakat sikkantott.
– És miért nem válaszoltatok, amikor kiabáltam, hogy hol vagytok? – kérdeztem.
– Mert kikötöttünk a titkos szigeten, és kincset ástunk el. A bokorban. Bugac is segített betemetni.
– És mit ástatok el? – kérdeztük szinte egyszerre Nórával.
Kamilla behúzta a nyakát.
– Ki lehet ásni…
– Mit ástatok el? – ismételte meg Nóra, fenyegetően.
– A te fülbevalódat – mondta Palkó büszkén. – Hogy ne vigyék el a kalózok.
– Melyik fülbevalómat? – vörösödött el Nóra.
– Mindegyiket. Ami ebben a szép dobozban volt – mondta Palkó, és máris előhúzta a virágmintás bádogdobozkát a pelenkázókomódból.
– Doboz nélkül temettétek el?! – tajtékzott Nóra.
– Nem, dehogy – nyugtatta meg Kamilla. – Az igazi kincsesládában.
– Az melyik?
– Hát, a faláda, amire mondtad, hogy a kincses. De abban csak papírok meg kártyák voltak. Azokat nem ástuk el.
– Az okmányokról beszélsz? – Nóra elkapta Kamilla vállát, hogy jól megrázza, de szerencsére ebben a pillanatban kopogtattak.
Anikó jött át, hozott egy kis finom almás pitét.
– Nyugalom, nyugalom! – fuvolázta mosolyogva, és egyet perdülve odaterelt minket az asztalhoz. – Látom, mindenki megvan épségben. Egyetek!
Az evés nagyon jól levezeti a stresszt. Főleg, ha még meleg, omlós, porcukorral hintett aranybarna csodát majszol az ember. Teli hassal viszonylag indulatmentesen sikerült kiásnunk a „kincset” és lemosni a dobozt. A konyhaasztal alatt megtalált házassági és születési anyakönyvi kivonatokról pedig szinte tökéletesen le lehetett radírozni a színes ceruzával rájuk rajzolt szivárványokat és szíveket a lekvárfoltok mellől. Megállapítottuk, hogy szülőnek lenni nem kevésbé izgalmas, mint jogásznak (Nóra) vagy tanárnak (én), és még csak el sem kell hozzá menni itthonról.
Elgondolkozva simogattam meg a hasam. Ki tudja, lehet, hogy Misi jó gyerek lesz?
A történet előző részeit itt, itt, itt, itt és itt találod.
