Szeretném abbahagyni a szoptatást
– rossz anya vagyok?

Kölcsönadtam a testem a gyerekemnek, és nagyon szeretném visszakapni. Azt hittem, az, hogy visszaszerzem elgyötört testem, csak az én döntésem. Egyelőre nem így alakul…

Mindenkinek megvan a véleménye a szoptatásról és az arról való leszokásról/leszoktatásról; az egyik téma, amiért ölre mennek egymással az anyák a közösségi médiában. Én magam is megtettem, hogy más anyukáktól kérdeztem, mert annyira fájt már a tehetetlenség és a fáradtság, hogy valamit tennem kellett, de pillanatokon belül szétszedtek, nemcsak engem, hanem egymás véleményét is.

Így fogytam el a szoptatásban

A kislányom a születésétől kezdve csak szopizás közben tud elaludni és visszaaludni is. Az, hogy szoptatni tudok, a világ legcsodálatosabb dolga, az intimitás olyan pillanatait adta meg számunkra, amit semmi más nem fog, ebben biztos vagyok. Egyéves korától már csak altatáskor és éjszaka van rá szüksége, de most, 20 hónap után elfáradtam, a kölcsönadott, szó szerint kizsigerelt testemet vissza szeretném kapni. Eleinte éjszaka ötször-hatszor keltem hozzá; tudom, sokan vannak így ezzel, de én ezt egy idő után nem bírtam, ezért a férjem a nappaliba költözött, a gyermek éjszakánként pedig mellém.

De amikor ébred, akkor én is ébredek, minden rám csatlakozását megérzem, közben pisilni kell, szomjas vagyok, elzsibbad a karom, jönnek a gondolatok, arcomba csapja a kis kezét, vagy csak telihold van, és a farkasénem ordítozik belül. Ezért is várom nagyon a délutáni altatásokat, mert legalább utána van 1,5-2 óra saját idő, és akkor tudok híreket olvasni, egy-egy részt megnézni valamelyik sorozatból, válaszolni a barátoknak, vagy egyszerűen csak a saját létemben lubickolni.

Amikor már fizikailag nem bírtam

A leginkább embert próbáló időszak olyan 3 hónappal ezelőtt történt, amikor éjszaka kaptam a szokásos kiképzést, de emellett délután sem volt hajlandó elaludni. Biztosan a fogzás miatt, mi más lehetne, minket minden egyes fog kibújása hetekre hazavágott. Egyik nap ebéd után a mindent megoldó hordozónkban, a hátamon próbáltam elaltatni őt halk, de ritmusos zenére, és ekkor a lelkem megadta magát, és a ritmussal egy ütemre hangosan zokogni kezdtem.

Közben már csorgott le az arcomon a könnyáradat, és én csak mozogtam, mozogtam, hogy aludjon már el, és csak egy fél órám legyen magamra. Fél óra, ami csak az enyém. Nem lett. Én meg csak pörgettem bele magam az önsajnálatba és a frusztrációba, és azt éreztem, nincs kiút, nem bírom így tovább. Most jött el a perc, vége a szoptatásnak, drasztikus leszek, mától csak tehéntejet kap, felszabadulok, még talán egy jó pohár bort is megihatok. Így adódott, hogy a könnyektől alig látva vettem a bátorságot, és segítséget kértem online az anyáktól, akik, gondoltam, biztosan megértenek, és tanácsot adnak majd, hogy mit tegyek.

Szétszedtek az anyák

Még úgy is, hogy csak arra voltam kíváncsi, hogy ki hogyan csinálta a szoptatásról való leszoktatást, néhány válasz esetében teljesen kifordultak magukból a hozzászólók. Amikor már a teljesen irreleváns, nem is az én eredeti témámhoz kapcsolódó, de abszolút rosszindulatú mondatokat olvastam, akkor kikapcsoltam a poszthoz tartozó értesítéseket. Pedig kihez máshoz fordulhatnánk segítségért, mint egymáshoz, akik ugyanazokat a nehézségeket éljük át, még ha különböző módon is.

Mert hiába osztom meg a problémámat például az édesanyámmal, segítene ő, de 40 év távlatából látja a küzdelmemet, az agya minden egyes nehéz pillanatot kitörölt vagy átírt, neki már megszépült és idillivé vált az a kor, ami most engem megrángat. Vagy hiába mondom el a bánatomat a férjemnek, lehet ő a világ legempatikusabb, legmegértőbb párja, egyszerűen nem fogja átélni azokat az érzelmi cunamikat, amiket én egyetlen nap alatt átélek.

Tudom, ez az én ügyem

De ott és akkor, talán ezeknek a hozzászólásoknak a hatására is megértettem, hogy ezt csak és kizárólag én fogom tudni megoldani. Így aztán összeszorítottam a fogam, és megpróbáltuk a drasztikus módszert, de néhány átsikított, szó szerint átjajgatott éjszaka után feladtam. Mondták, hogy nehéz lesz, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Azt is többször megpróbáltam, hogy megbeszélem vele, most 20 hónapos, mindent megért, ezt is meg fogja, a cici elfáradt, nincs több tejcsi, te már nagylány vagy, a nagylányok már nem szopiznak, biztosan megérted.

Utáltam magam közben, még a hangom is el-elcsuklott. Mert láttam az arcán, a kis szemén, hogy neki a szopizás a nagybetűs Minden, a megnyugvás, a biztonság, a feloldódás, a fájdalom elűzője, amit még nem akar mással pótolni, és amit én sem tudok mással helyettesíteni.

Kitartok, de elfáradtam

Ez az én mumusom jelenleg, a keresztem, legalábbis annak élem meg, hiszen most már minden szinten megvisel ez a helyzet. Bevallom, irigylem azokat az anyukákat, akik csodás, szinte szakrális lefolyású elválasztásról számolnak be, és azokat is, akiknek magától utasította el a gyermeke a szopizást egy idő után. Irigylem, mert nekem jelenleg nincs megoldásom, pedig számomra ez egy megoldandó problémává nőtte ki magát.

Mindennap újra lelket lehelek magamba, minden gyötrelmes éjszaka után újrakezdek, miatta. Az, hogy valakinek ennyire szüksége van rám, visz tovább. Emellett pedig az a tudat nyugtat, hogy pár év alatt majd valószínű, hogy nekem is megszépíti, sőt talán idillivé is varázsolja az idő ezt a periódust.