Mire kész lett az ebéd, és tálaltam, a négy férfi már a nappali közepén, a leterített szivacson birkózott. Norbi legalul, a többi rajta. Csak többszöri felszólításra hagyták abba a bunyót, és mentek el kezet mosni. Folytatódik a Család a dombon története, a mi történetünk. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
A hagymalevest még kétszer össze kellett turmixolnom, mire a gyerekek hajlandók voltak megenni. („Fúj, hagyma van benne!”) A spagettiről Misinek le kellett öblíteni a paradicsomszószt, mert kitalálta, hogy ő inkább tejfölösen kéri, Palkó egyesével szedegette le a reszelt sajtot, ami olvadtan undorító, Marci meg, kis balkezesem, mindenáron egyedül és egyesével akarta elvágni a hosszú tésztaszálakat. Az ebéd eléggé elhúzódott.
– Gyorsan, gyerekek! Tudjátok, megyünk kirándulni! – próbáltam vidáman unszolni őket a nagyobb sebességre. – Elpakolom a konyhát, aztán indulhatunk is.
– Nem akarok menni – kezdte a nyafogást Palkó. – Legózni akarok.
– Azt lehet sötétben is. Én ma még nem is voltam friss levegőn.
– Mi voltunk – mondta Misi –, de én kimegyek veled focizni, ha akarod.
– Én kirándulni szeretnék – mondtam, és éreztem, hogy megint kúszik a torkomba a szorítás.
Marci nem szólt semmit, csak ásított egy óriásit, és lefeküdt a kanapéra.
– Megyünk, és kész! – dörrent rájuk Norbi, de mielőtt még elöntött volna a hála, hogy kiáll mellettem, hozzátette: – Csak előtte én is ledőlök egy órácskára, korán keltem. Amíg anya mosogat, nézhettek egy mesét. Anya?
– Úgyis mindegy, mit mondok – pufogtam, és odacsaptam a konyharuhát a mosogató széléhez.
A fiúk elvonultak tespedni, én mindent elpakoltam, elmosogattam, adtam a cicáknak enni. Összepakoltam a kirándulós hátizsákot: szendvicsek, rágcsa, tea, zsepi, váltászoknik, pelenkázós cucc. Mire végeztem, villanyt kellett kapcsolnom, mert eléggé beborult.
– Látjátok? – mondtam feldúlva. – Sikerült megvárni, amíg elromlik az idő. Mehetünk?
– Nem akarok – kezdte Palkó megint a nyafogást, és akkor vettem észre, hogy Marci elaludt az ágyon. Megfogtam a homlokát – nem lázas. Miért pont ma dőlt ki?
Misi tigrisbukfencet gyakorolt a szivacson, kipirosodva. Palkó egy cipősdobozon fabrikált.
– Kamerát csinálok, hogy felvegyem, ahogy Misi szaltózik – magyarázta, és fel se nézett a munkából.
Kikapcsoltam a tévét, amire senki nem figyelt. Bementem a vendégszobába, ahol Norbi horkolva aludt. Leültem mellé az ágyra, és gyengéden megráztam a vállát.
– Indulunk?
– Mi…? Mi az? – nézett fel, és láttam, hogy azt se tudja, hol van.
– Megyünk kirándulni?
– Jaj… – visszahanyatlott, és becsukta a szemét. – Még egy fél órát alhatok?
– Akkor már semmi értelme elmenni, mert ránk fog sötétedni. ‒ Felálltam, és éreztem, hogy mindjárt elhatalmasodik rajtam a hiszti. – Én napsütésben akartam kimenni. Sütkérezni, fotózkodni, szaladgálni. Nem akarok itthon ülni. Még ki se tettem ma a lábam. Ha én akarok valamit, az soha senkinek nem tetszik.
A hangom síróssá vált, pedig nem akartam, de Norbi legalább megszánt. Nagyot nyögött, mindkét kezével elkezdte dörzsölni az arcát meg a fejét, felült, megtekergette a vállát, és prüszkölt, mint a lovak, végül nagyot nyújtózkodott, a combjára csapott, és feltápászkodott.
– Johh, menjünk.
Hát, nem volt sok lelkesedés a hangjában. De elhatároztam, hogy kötni fogom az ebet a karóhoz. Séta közben úgyis megjön majd a kedvük. Marcit már nem kellett felébreszteni. Palkó ugyanis – engedélykérés nélkül – visszakapcsolta a tévét, ahol legnagyobb örömére lelkesítő zenei aláfestéssel egy vadlovas sereg vágtatott keresztül a pusztaságon.
– Ez az Egri csillagok! – állapította meg Norbi örömmel, és lehuppant a fotelbe. – Most kezdődik!
– Éljen! – mondtam leforrázva. – Te már láttad százszor, a gyerekeknek meg egyáltalán nem való.
– De való! – kiáltotta Palkó és Misi egyszerre.
– Nem is értitek.
– De! Harcos, és a törököket legyőzik a magyarok – vágta rá Palkó.
– Honnan tudod? – döbbentem meg.
– Ez a Kamilla kedvenc filmje.
– Akkor se való nektek.
De már beszélhettem. A gyerekek megbabonázva bámulták a filmet. A lovasok megérkeztek, és ünnepélyesen bevonultak a kidíszített török sátorba.
– Mi van a tálcán? – kérdezte Misi.
– A szultán ellenségeinek a levágott feje – mondta Norbi, le sem véve szemét a képernyőről.
– Hűűű! – hűltek el a fiúk, és arcukra kiült az elismerés.
– Ki kér pattogatott kukoricát? – kérdezte Norbi, és már ki is sietett, hogy betegyen a mikróba egy csomaggal.
– Akkor látom, nem megyünk kirándulni – szóltam utána, de már sírni se volt kedvem.
– Holnap, jó? – mondta Norbi, amikor visszajött, és vigasztalólag felém nyújtotta a tál kukoricát.
– Kösz, nem. Holnapra megint havazást mond, délutánra meg sarkvidéki hideget, és még az esti bulira is össze kell készülni. Inkább elmegyek most, egyedül. Szendvicsek a táskában!
– Jó, menj csak. Nem baj, ugye? Köszi! – és már bámulta is tovább a tévét.
Az összes férfi lusta, érzéketlen tuskó – gondoltam magamban, és ennyi elég is volt, hogy megint megsajnáljam magam. Idegesen rángattam magamra a túracsizmát, a vastag dzsekit, sálat, sapkát, kesztyűt. Bevágtam magam után az ajtót.
A délelőtti napsütésben felengedett dér a leereszkedő ködben újra megfagyott, és most tompán fehérlett a világ. Elindultam az erdőbe. A fagyos fűszálak nyikorogtak a talpam alatt, az ösvényen a megszürkült, sáros falevelek rátapadtak a csizmámra. A hideg, nedves levegő elnehezítette a tüdőm, és belülről is tapintatlanul átjárta az egész testem. Délelőtt kellett volna kijönni! Nem ebbe a rohadt, nyálkás hidegbe. Még jó, hogy nincsenek kint a gyerekek – villant be. Miért is akartam kijönni mindenáron? Máris irigyeltem őket, ahogy bent ülnek a jó meleg szobában, a kemence csak úgy löki a meleget – Norbi jól bedurrantotta –, élvezik a filmet, és eszükbe se jutok…
Felmásztam a fiúk kedvenc kidőlt fájához, ami keresztben átnyúlt a keskeny patakvölgy fölött, és aminek a gyökerei között kényelmesen lehetett ücsörögni – száraz időben. Most csúszott, nedves és hideg volt, még kabáton keresztül is.
Bőgni kezdtem. Mit keresek itt egyedül? Mi a bajom egyáltalán? Hiszen csodálatos házban lakunk, szép udvarral, van szerető férjem, gyerekeim – ezt akartam mindig is, minden hibájukkal együtt sem cserélném el őket senkire; vannak barátaink, segítő nagyszülők. Mindenem megvan, mégsem vagyok boldog. Mi hiányzik? Ez lenne a gyesneurózis, ami hat év itthonlét után engem is utolért? Annyira el voltam foglalva a gyerekekkel, a házzal, a kerttel, a családdá válással, hogy én magam kimaradtam?
Hirtelen rájöttem, hogy évek óta végtelen hosszú, folyamatos, monoton tevékenységek mókuskerekében taposok. Kiüresedett az életem. Vagy túltelítődött? Mindenesetre céltalanná vált, az biztos. Pontosabban ‒ jöttem rá ‒ mindig a más célját hajtom: az ebédfőzéstől a zoknipárosításon át az ovis ballagási tarisznyák varrásáig. Persze hogy nem elégít ki a házimunka, sőt kezd felőrölni. Hiányzik valami más – intellektuális kihívások, sport, más társaság. Nagy tettekre vágyom!
Izgalmamban fészkelődni kezdtem. Vágyom valami sajátra – fogalmazódott meg bennem. Ami nem a gyerekekkel kapcsolatos. Arra, hogy azt tegyem, amit szeretek. De mit is szeretek? Még egy évig leszek itthon, mielőtt visszamegyek tanítani. De biztosan vissza akarok menni? Mielőtt visszakerülök egy másik mókuskerékbe, meg kellene találnom önmagam! Lekászálódtam a fatörzsről, és futva indultam haza. Teljesen átfagytam.
Nagy lendülettel nyitottam be. Mintha időutazáson lettem volna. Mindenki ugyanazon a helyen ült, ugyanabban a pózban, mint egy órával azelőtt, csak a pattogatott kukoricás tál ürült ki, és Bornemissza Gergely felnőtt.
– Anya! – örült meg Palkó. – Van süti?
– Én is kérek! – kapott az alkalmon Misi.
– Dada i! – tette hozzá Marci, aki mostanában Dadának nevezte magát, talán mert ezt ki tudta mondani.
Norbi csak azért nem állt be a sorba, mert megint aludt.
– Nincs süti! – dörrentem. – Ha éhesek vagytok, ott a szendvics a táskában.
– Ideadod? – kérdezte Palkó, mire felment az agyvizem, pedig az erdőben megfogadtam, hogy türelmes leszek, és higgadt.
– Basszus, kisfiam, állj fel, lépj kettőt, nyisd ki a táskát, vedd ki, amit kérsz… És nem eszünk a szobában! Te fogsz porszívózni?
– Hallom, megjöttél – ásította Norbi, és nagyot nyújtózkodott. – Mit kell felporszívózni?
– Még semmit. Miért nem adtál nekik uzsonnát?
– Mert nem kértek!
– Érdekes, tőlem egyből kértek, amint megláttak.
– Mert te vagy az anyjuk!
– De nem a szakácsnő! Meg a pincér! Meg a takarítónő!
Éreztem, hogy megint sipítóssá válik a hangom. Sóhajtottam. Normál hangszínen folytattam:
– Na jó. Kapcsoljátok ki a tévét, és gyertek enni. Na, tessék, pont reklám van.
Micsoda mázli, megmenekültem egy újabb harctól. Engedelmesen jöttek, okosan ettek. A tévét közben el is felejtették. Palkó kitalálta, hogy bábozzák el a csatát. Misivel felvonultak a gyerekszobába, és hallottam, ahogy többdoboznyi játékot borítanak a szőnyegre.
– Lefekvés előtt összeszedetem velük – mondta Norbi, amikor látta, hogy elfelhősödik a tekintettem. ‒ Jólesett a séta?
– Jól! Szétfagyott a seggem, de rájöttem, hogy depressziós vagyok.
– És ennek örülsz ennyire?
– Igen, mert tudom, hogyan fogom magam kikúrálni. Először is mindennap kérek legalább fél órát a gyerekek nélkül. Muszáj egyedül lennem, mert megőrülök.
– Hiszen hányszor eljátszanak egyedül!
– Persze, csak nem egyszerre, és addig nem is tudok elmenni sehova.
Marci, mintha meghallotta volna, odajött hozzám, felkéredzkedett az ölembe, és húzkodni kezdte a pólómat.
– Na, ez a másik, amiből kezd elegem lenni. Egy csomószor azt érzem, hogy már nem akarom szoptatni.
Marci már rám is csatlakozott, és átszellemülten szopizott.
– Akkor miért nem szoktatod le?
Megütközve néztem Norbira.
– De hát még kétéves sincs!
– Miért, Palkó is csak tizenöt hónapos koráig szopott.
– Igen, mert nem menstruáltam, és akartunk kis tesót, nem emlékszel? Azóta is lelkiismeret-furdalásom van. Misi kétéves koráig szopott. Marcinak is jár ugyanaddig.
– Nem veszed észre, hogy te nehezíted meg a saját dolgod? Most akarod, vagy nem?
– A szervezetem már nem akarja, de az eszem meg a szívem igen. És ha rosszul érzem magam amiatt, hogy nem szoptatom, csak azért, mert már kimerítőnek érzem, akkor abban merülnék ki. A vége úgyis ugyanaz lesz, de így legalább anyatejet kap a gyerek.
– Jézusom!
– Utólag meg büszke leszek magamra.
– Nem leszel.
– Miért nem?
– Mert majd akkor is találsz valamit, ami nem jó, meg kitalálod, hogy te miért nem vagy jó.
– Ez nem igaz!
– Dehogynem. Állandóan sajnáltatod magad, hogy így nem bírod, úgy nem bírod, de nem teszel semmit, hogy máshogy legyen.
– Ahhoz ti is kellenétek! Egyedül hogyan?
– Ki kényszerít, hogy állandóan takaríts?
– Nem bírom elviselni a koszt és a kuplerájt, nem érted?
– Hát tényleg nem. Lazíts már egy kicsit!
– Azt akarom éppen! Csak az majd nem fog neked tetszeni. Miért nincs kész ez? Miért nincs kész az? Miért nincs ebéd? Mit szólnál például, ha azt mondanám, hogy eljárok edzeni?
– Járj!
– Persze. Csak ne hétfőn meg csütörtökön, mert akkor szent foci van, szerdán zenekar, péntekenként táncház, meg amúgy is miért szórom a pénzt.
– Mondjuk, tényleg jobban megérné, ha te tartanád az edzést.
– Látod? De te eljársz zenélni!
– Igen, és azzal is pénzt keresek.
– Az ingyentáncházzal nem. Meg a focival se.
– Te mondod mindig, hogy kövér vagyok, mozogjak.
– Jaj már, most megint miről beszélünk? Most nem az én depressziómról beszélünk?
– De. Járj el mozogni! A kedd este szabad, és a hétvége is. Mit szeretnél még? Napi fél órát?
– Igen. Például mit szólsz, ha most bejelentem, hogy mindjárt elmegyek, mondjuk, bevásárolni, és te maradsz itthon fürdetni meg altatni?
– Oké.
– Mi?
– Oké.
Nem akartam elhinni, hogy komolyan gondolja.
– És ha majd megy a hiszti, hogy Anyával akarok aludni?
– Majd abbahagyják. Ha nem vagy itthon, nem hisztiznek annyit.
– Kösz.
– Tudod, hogy értem. Na, mehetsz. Tényleg. Most rögtön.
Próbáltam felfedezni a tekintetében egy kis felsőbbrendű gúnyt, de nem sikerült.
– De akkor ágyban lesznek, mire megjövök? Megfürdetve, megvacsoráztatva, konyha elpakolva?
– Igen.
– És nem tévéztek esti mese helyett.
– Azt nem ígérem meg.
– Mi?!
– Vicceltem!
– Ha-ha. Tényleg elmehetek?
– Most ez ekkora szám? Szerinted nem vagyok képes lefektetni a gyerekeket?
– De. De! Oké.
Marci megunta a szócsatát, és lekecmergett az ölemből.
– Elég volt, kicsim?
– I. Fe-e. Pa – mondta, felmutatva, hogy felmegy játszani Palkóékhoz.
Belenéztem Norbi szemébe, aki már szélesen mosolygott, és láttam, hogy szeret. Akaratlanul visszamosolyogtam. Háromszögre vágott kutyaszemétől akármikor el tudok olvadni. Most is szeret, pedig egy hisztérika vagyok. Én is szeretem, pedig ő meg egy lusta disznó. Legtöbbször. Na jó, csak sokszor. Vagyis épp akkor, amikor én valamit nagyon szeretnék előremozdítani.
Elhatároztam, hogy Norbi jó tulajdonságait is össze fogom írni, hogy a nehéz pillanatokban ne feledkezzem meg róluk. És tényleg megpróbálok tudatosabban élni. Nem kiborulni apróságokon, hanem a nagy egészet nézni, hosszú távra tervezni. És újra naplót fogok írni, hogy észrevegyem a szépséget a mindennapokban. És minden este hálát adok azért, ami aznap történt.
– Nem mész? – riasztott fel Norbi az álmodozásból.
– De. Szerinted elbúcsúzzak tőlük, vagy csak lelépjek?
– Csak lépj le.
– De azt olvastam múltkor, hogy hatalmas trauma a gyereknek, ha nem szólunk neki, hogy elmegyünk, és ő utólag veszi észre.
– A hiszti jobb?
– Neked meg nekem nem. De ő megtanulja kezelni a helyzetet, látja majd, hogy visszajövök, és legközelebb már nem fog hisztizni.
– Megkérdezhetem, hogy minek kérdezted meg, hogy elbúcsúzz-e, ha már úgyis tudtad, hogy el akarsz?
– Mert akkor még nem tudtam. Most már levezettem. Már tudom.
– Fúúúú. Nehéz lehet magadat elviselni…
Úgy döntöttem, nem sértődöm meg. Bementem a fürdőbe, gyorsan megfésülködtem, a szemem alá és az elvakart pattanásaimra pedig kentem egy kis korrektort. Erre muszáj volt alapozót tenni, így viszont befejezetlen lettem, úgyhogy kihúztam a szemem, és egy természetes árnyalatú rúzzsal leheletvékonyan adtam egy kis színt a számnak.
– Nem bevásárolni mész? – kérdezte Norbi, amikor meglátott.
– De. Csak nem mehetek emberek közé ekkora sötét karikákkal.
Norbi felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
Szó nélkül elkezdtem húzni a bokacsizmámat és a szövetkabátomat.
– Miért nem dzsekiben mész? Az melegebb.
– Sáros lett az erdőben. Meg a boltban nincs is hideg – mondtam, és odahajoltam hozzá, hogy megpusziljam. Megfogta a vállam, és mélyen a szemembe nézett.
– Most mi van? – kérdeztem.
– Semmi…
Jobbnak láttam nem firtatni. Nem akartam húzni az időt. Felvettem a kis táskám, és az ajtó felé léptem.
– Mégsem búcsúzol el tőlük?
– Inkább nem. Jobb a békesség.
Na, ebben a pillanatban megjelent Misi:
– Hova mész, Anya?
– Ó, sehova, csak bevásárolni, mindjárt jövök vissza.
– Én is! Engem is vigyél!
– Nem, Anya most egyedül megy – szólt közbe Norbi, és megpróbálta lefejteni a lábamról a belecsimpaszkodó gyerekeket. Mert közben Marci is odaért, és elszántságtól megsokszorozódott, fiatal bikaborjúéhoz hasonló testi erejével szándékozott visszatartani. Egyedül Palkó maradt higgadt. Ő csak állt a lépcsőn, szemrehányó tekintettel. Misi már sírt.
– Maradj itt! Anya, ne menj el!
– Gyerekek, nem a világ végére megyek. Engedjetek el, legyetek szívesek! Menjetek fürdeni, vacsorázni, aztán Apa mesél, jó?
– Nem! Te mesélj! Ne menj el! – sírt és ordított Misi, miközben Marci csak szívszaggatóan „anya-anyázott”.
– Ez abnormális – mondtam Norbinak. – Tényleg gyakrabban el kell mennem.
– Na, akkor indulj már!
Valahogy sikerült úgy kipréselnem magam az ajtón, hogy a gyerekek bent maradtak. Hallottam, hogy Norbi gyorsan ráfordítja a kulcsot, és elkiáltja magát:
– Ki kér Túró Rudit?
Mire harsány üvöltések:
– Ééén!
Ennyit az önzetlen szeretetről…
A Család a dombon korábbi részeit itt olvashatod el.
Kattints a Podcast hallgatásához!
