Segítség, félérett a gyerekem!
– Hogy menjen így iskolába?

Azzal, hogy az iskolaérettségi vizsgálat is egyike azon számtalan tortúrának, amelytől a szülő gyomra mogyorónyira zsugorodik össze, csak középső csoportban szembesülünk. A mi óvodánk tudniillik afféle családi napközi, évi két-három ballagóval. Az ilyen méreten aluli intézményekbe a szakemberek nem fáradnak ki, a tisztelt felmenők maguk viszik el ivadékukat a tekintetes hivatalba.

Kezdődik a bemelegítés

Amíg az aggódó apukák és anyukák a folyosót róják idegesen, a nevelési tanácsadó belső termeiben erre kiképzett inkvizítorok veszik kezelésbe a gyermeket. Bemelegítésként mindjárt meg is kérdezik tőle, hogy melyik a kedvence éneke. Önmagában ez még nem ad okot az aggodalomra, kivéve, ha az ember gyerekének, mint a miénknek, az Add ide a didit a nótája Fekete Pákótól. Mi lesz ebből, édes istenem, mi lesz?!

Buktatókérdések

És az ártatlan kérdések után előbb-utóbb jönnek a buktatókérdések. A felezők, ahogy annak idején az egyetemen professzoraink az arcukon alig leplezett örömmel emlegették. Bogitól, mint másnap az óvodában megtudjuk, például azt kérdezik, mit tesz, ha az édesanyja leküldi a boltba kenyérért, de az üzletben éppen nincs kenyér. (Az éretlenebb olvasók kedvéért a helyes válasz: vesz kiflit, esetleg kenyeret süt.)

Bogi a hat és fél évesek öntudatával kijelenti, hogy őt az anyukája nem küldi le a boltba, mert félti. Bogi szüleit nyomban szólítják is, és hivatalos minőségben irgalmatlanul leteremtik őket, mert mégis milyen jogon tartják rettegésben a gyermeküket. A félelemre dresszírozott Bogit végül iskolába bocsátják, nyilván abban a reményben, hátha még nincs késő ellensúlyozni a szülők által okozott lelki károkat.

Ez a történet mindenesetre egyfelől mélyen elgondolkodtat, másfelől kíváncsisággal tölt el. Vajon a mi négy és fél évesünk mit felelne? Az óvodából hazafele meg is kérdezem tőle: „Mondd, kislányom, te mit csinálnál, ha leküldenélek a boltba kenyérért, de az addigra elfogy?”

Nyugi, még egy év!

Állunk a liftben, a gyerek még nem felejtette el, hogy néhány perccel korábban megtagadtam, hogy a héten ötödszörre (a hónapban pedig tizennyolcadjára) is tejbegrízt szolgáljak fel vacsorára. Eddig a hirdetőtáblát piszkálta tüntetőleg a körmével, most ádáz arccal felém fordul, fejem búbjától edzőcipőm orráig végigmér, majd méltóságteljesen közli a válaszát: „Leszarnám.”

Azzal nyugtatom magamat, hogy van még egy évünk.

Öt meg három

Az ember nem is hinné, egy év milyen gyorsan el tud telni, és már ott is feszengünk a nevelési tanácsadó hámló vakolatú előterében. Aztán hipp-hopp a vizsgálati helyiségben találjuk magunkat, dr. Merseházi Kornélia gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta és szakszolgálati főpapnő előtt, aki néhány szót tüntetőleg feljegyez a noteszébe, majd „Nos, tehát!” felkiáltással bele is kezd szakvéleménye ismertetésébe: „A gyermek nem tud számolni.”

Döbbenten gubbasztunk a nyikorgó sezlonon, a szaknéni pedig helyesbít: „Azt ugyan még meg tudja mondani, hogy mennyi öt meg három, de arra már nem tud helyes választ adni, hogy mennyit kell adnia öthöz, hogy nyolcat kapjon.”

„Én azt hittem – jegyzi meg a gyermek apja –, hogy azért jár majd iskolába, hogy ott tanuljon meg számolni. Többek között.”

Dr. Merseházi Kornélia az ajkát biggyeszti: „A mai világban hét-nyolc évesen megy a gyerekek többsége iskolába, és már tisztában van ezekkel a dolgokkal. Olvasás, írás, számtan, bakfitty. Előnyük szorongást okozhat azokban a társaikban, akik még nincsenek e képességek birtokában. A szorongás pedig ugyebár a depresszió melegágya.”

Hümmögünk.

Torz világkép

Dr. Merseházi Kornélia nemhiába tanulta a mesterséget annyi éven keresztül, nyomban érzékeli, hogy nem győzött meg bennünket. „De van itt még más is – teszi hozzá olyan hangon, amelyen világháborúk és természeti katasztrófák közeledtét szokás bejelenteni. – Az önök gyermekének torz a világképe.”

Egy hosszúra nyúló pillanatig keresgél az ölében heverő mappában, csak azután csapja ki elénk teátrális mozdulattal a bizonyítékot. Zavartan nézzük a grafit-királykisasszonyt, szoknyája lebben, szöghaja száll a hullámvonallal érzékeltetett szélben. Keressük az ábrán a hibát, az elfajzás csalhatatlan jelét. Dr. Merseházi Kornélia rutinosan megvárja, amíg megadóan és értetlenül felnézünk rá, csak akkor árulja el a megfejtést.

„Nem rajzolt fület!”

Hallgatunk.

Félérett, de mehet

Szemben velünk a szaknéni fájdalmasan felsóhajt, mielőtt ítéletet hirdetne: „Mindezek ellenére, tekintettel arra, hogy még van hat hónap, hogy behozza a lemaradását, elengedem az iskolába” – a szemét egy pillanatra behunyja, hogy érezzük, mekkora kockázatot vállal azzal, hogy az amúgy is millió bajjal sújtott közoktatásra szabadítja a mi félérett, mi több, torz világképű utódunkat.

A nagy megkönnyebbülés

Szent ígéretet teszünk, hogy a hátralévő időben minden tőlünk telhetőt megteszünk a felzárkóztatás érdekében, hogy aztán augusztusban pironkodva valljuk majd be a családlátogatásra érkező Éva és Ildi néninek: a mi gyerekünk még nem ismeri az ábécét. Sem. „Hála istennek!” – kiáltanak fel a tanító nénik kórusban. Nyomban megkedveljük egymást.

Rajzok az öltözőszekrényen

Szeptemberben, az első tanítási napon, mindenki lerajzolja a családját. Délután Éva néni kicelluxozza az írólapokat az olajzöldre festett öltözőszekrényekre. Gondosan megvizsgálom mind a huszonhat műalkotást. Kilencvennégy pálcikaemberke péklapát tenyerekkel, szafaládéujjakkal. Öltözékük térdig érő bő gatya vagy földet súroló szoknya, néhányuk még fölül is visel valamit. Akadnak köztük hórihorgasak meg mélynövésűek, égnek meredő, nagy hajúak és kopasz tojásfejűek. Egyiknek sincs füle.

Vidéki Bianka