Ember legyen a talpán, aki könnyen veszi a szülőséggel együtt járó párkapcsolati átalakulásokat. Pedig anya és apa kiegyensúlyozott kapcsolata a gyerekek mellett is éppen olyan fontos téma, mint minden más a szülői létben. Többek között azért, mert ha a családban nem stimmel valami, akkor az felnőttre, gyerekre egyaránt kihat. Ruttner Zsóka pszichológust, a Hintalovon Alapítvány munkatársát kérdeztük párkapcsolati és családi nehézségekről, gyakori buktatókról és arról, hogyan erősíthető meg újra a házastársi kapocs.
Anyamagazin: Sok szó esik arról, hogy mennyit árthat egy gyermeknek, ha nem kiegyensúlyozott családi légkörben nő fel. Ám arról kevesebbet beszélünk, hogy mit adhat a gyermeknek egy kiegyensúlyozott párkapcsolati minta.
Ruttner Zsóka: Az, hogy mitől kiegyensúlyozott egy párkapcsolat, sok összetevős, a legfontosabb, hogy van-e kellő energiaforrása a nehézségekkel való megküzdéshez. Biztonságot, stabilitást ad a gyereknek az, ha olyan családban él, amelyben a szülei kapcsolata is stabil. Mintát lát ugyanis arra, hogy hogyan tud valami jól működni, amit tovább visz a későbbi kapcsolataiba. Megtapasztalja például, hogy párként hogyan érdemes kezelni egy konfliktust, és azt is érzékeli, hogy a szülei hogyan kommunikálnak egymással, vagy hogy milyen közöttük az intimitás.
A.: Mennyire általános, hogy a szülők szakemberhez fordulnak a párkapcsolati gondjaikkal?
R. Zs.: Akkor könnyebben kérnek segítséget, ha a gyerekről van szó. A terápiás folyamat elején még a gyerek tünete van a fókuszban, a szülőség kap hangsúlyt, aztán amikor elkezdjük megfejteni a gyerek viselkedésének az okait, gyakran kiderül, hogy a probléma a szülők párként való működésében van. Láthatóvá válik, hogy hogyan kommunikálnak egymással, milyen a konfliktuskezelési módjuk, mennyire beszélnek a nehézségekről, mennyire tabusítanak, és hogy egyáltalán mennyire tudnak együttműködni. A terápia ezután már inkább a párról és a párkapcsolatról szól. Tehát az, hogy a gyereknek van valamilyen nehézsége, leginkább a családi rendszer nehézségét mutatja meg. Egy tükör is lehet ahhoz, hogy valami nem jól működik otthon.
A.: Lehet úgy segíteni egy gyermeknek, ha a szülők nem tudják megoldani a párkapcsolati problémáikat?
R. Zs.: Úgy nehéz. Mondok egy nagyon egyszerű példát egy egyébként gyakori problémáról. Ha azzal keresnek szakembert a szülők, hogy a gyerekük nehezen kezeli az indulatait, akkor vélhetően ez a családi rendszer nem jó működésére vezethető vissza. Ezáltal addig nem tudja megtanulni az indulatait jól kezelni, amíg a kiváltó ok nem szűnik meg. Ha a szülők nem változtatnak, akkor nem is várhatják el a gyereküktől, hogy másként viselkedjen. A szülők felelőssége tehát ott van, hogy a saját nehézségeiken próbáljanak meg együtt változtatni.
Nem szégyen külső segítséget kérni
Ellátási formák és lehetőségek, amelyeket párkapcsolati nehézségek, gyermekkel kapcsolatos kérdések, krízishelyzet vagy válás esetén fel lehet keresni:
- pszichológiai tanácsadás, terápia
- párterápia
- családterápia
- mediáció
- családsegítő szolgálat (lakóhely szerinti)
- pedagógiai szakszolgálat (a gyermek lakóhelye és/vagy intézménye szerint)
A.: Mennyire tudnak szembesülni a szülők a párkapcsolati nehézségeikkel?
R. Zs.: Még mindig nagyon kevéssé merjük felvállalni, ha valami nem jó a párkapcsolatban, nehezen beszélünk róla, és tabusítunk is. Az első lépés, hogy egyáltalán önmagunknak beismerjük azt, hogy valami nem működik jól. Szintén nehéz, mégis talán a legfontosabb ezt kifejezni, vagyis elmondani a párunknak, hogy valami miatt nem érezzük jól magunkat. Az pedig már egy x-edik lépés, hogy közösen próbáljunk meg ezen változtatni, akár külső segítséggel, szakember bevonásával.
A.: Mi az oka annak, hogy még mindig sokat tabusítunk?
R. Zs.: Talán az, hogy nehéz beismerni, ha valami nem megy, vagy valami nem úgy sikerült, ahogyan mi azt elképzeltük. Nem könnyű szembenézni például azzal, hogy esetleg a párkapcsolatunk mégsem úgy alakult, ahogyan vártuk. Már önmagában az is soktényezős folyamat, hogy ezt fel- és beismerjük, aztán pedig, hogy arról hogyan merünk beszélni. A párkapcsolatoktól elvonatkoztatva, alapból sem könnyű kifejezni a nehézségeinket, és arról dönteni, hogy el merjük-e másnak mondani a gondjainkat, vagy inkább azokat próbáljuk mi magunk megoldani.
A.: Mennyire sikeres az, ha anya és apa „házon belül” próbálja megoldani a nehézségeiket?
R. Zs.: Nagyon jó, ha az egyik fél be tudja avatni a párját, de ha ez nem sikerül, akkor kapaszkodót jelenthetnek a segítőkönyvek és az, ha a nehézségekről ő maga beszél egy külső szakemberrel. Ha valakinek ez nem opció, akkor az is nagy segítséget jelenthet, ha egy családtaggal vagy baráttal beszéli meg a gondokat. Sok mindenen lehet egyedül is változtatni, de gyakran a nagyobb mértékű változás attól is függ, hogy a két fél mennyire motivált a problémák megoldásában.
A.: Mennyire jó az, ha a szülők elrejtik a konfliktusaikat a gyerek elől?
R. Zs.: Konfliktushelyzetben egyáltalán nem beszélni és magunkban tartani a feszültséget nem jó sem nekünk, sem a gyereknek. Lehet, hogy a problémát nem érti, de azt, hogy anya és apa között valami nem jól működik, azt érzi. Ha nem kap információt arról, hogy valójában mi történik a szülei között, akkor a saját fantáziájával tölti ki az űrt. Egy gyerek ilyenkor azt hiszi, hogy a szülei közötti feszültségnek ő az okozója. Ha tehát a konfliktusnak nincs feloldása, és a szülők nem beszélnek vele erről, akkor ezt a terhet viszi tovább magával a felnőttkorába is. A problémák szőnyeg alá söprése emiatt sem jó.
A.: És még miért nem?
R. Zs.: Nem lehet úgy csinálni, hogy nincs konfliktus, hiszen még a legharmonikusabb kapcsolatban is vannak súrlódások. A gyerek előtti veszekedés mértéke és a hogyanja a nem mindegy. Az is káros, ha úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, de az is, ha a vita bántalmazásba megy át.
A.: Szülőként hogyan beszélhetünk a gyerekkel azokról a konfliktusokról, amelyeknek szem- és fültanúja volt?
R. Zs.: Érdemes megvárni, amíg egy picit lecsillapodnak a kedélyek, majd csak ezután beszéljünk vele arról, hogy mi történt – nagyon fontos, hogy az ő életkorának és fejlettségének megfelelően.
A.: Akkor tulajdonképpen jó, ha a gyerek lát és hall bennünket vitázni?
R. Zs.: Ha nem lát vitát maga körül, akkor nem fogja tudni megtanulni azt, hogy milyen mintája lehet a konfliktuskezelésre. A tapasztalatait kitűnően tudja majd hasznosítani a saját életében. Ráadásul ez a tanulás még a bűntudat oldásában is tud segíteni, hiszen láthatóvá válik számára, hogy a konfliktusok az emberi kapcsolatok velejárói, és olyan nincs, hogy ne legyenek nehézségek a kapcsolatokban.
A.: Mennyire vagyunk erősek felnőttként a konfliktusok feloldásában, vagyis abban, hogy egy vita után nyitunk egymás felé?
R. Zs.: Erre azért sem könnyű válaszolni, mert egyénenként nagyon sok mindent hozunk magunkkal a párkapcsolatba. Mi is láttunk valamit a szüleinktől, és persze ebben is benne van az, hogy mennyire okoz nehézséget bocsánatot kérni, és mennyire könnyű elismerni azt, ha hibáztunk. Valahogy onnan érdemes kiindulni, hogy miért is keresünk hibást; mintha egy konfliktusban az lenne a lényeg, hogy ki hibázott. És hogy elképzelhető-e az, hogy egyébként nincsen hibás, hanem csak úgy alakult valami, de nem azért, mert ő, én vagy te hibáztál, hanem azért, mert egyszerűen máshogy működünk, gondolkodunk, mást szeretnénk, vagy mások az igényeink.
A.: A hibáskeresés dinamikája azért sok kapcsolatban ott van.
R. Zs.: Igen, és ennek az a hátulütője, hogy a hibáskeresés elviszi a fókuszt arról, hogy egyébként volt egy konfliktus, amelyhez valamilyen formában mindketten hozzájárultunk, és hogy ennek a megoldása is közös feladat. Ha arról vitázunk, hogy te vagy én voltam a hibás, akkor abban megbújik az az automatizmus, hogy valamin neked vagy nekem kell változtatni. Ezzel pedig már ki is zárjuk a másik felet.
A.: Milyen szerepet játszik a konfliktusokban az, hogy a pároknak nincs kettesben töltött idejük, gyerekek nélkül?
R. Zs.: A koronavírus-járvány miatt nem volt sok lehetőség közös programokra, de most már nem vagyunk emiatt beszabályozva. A közös idővel kapcsolatos gondolkodásmódunkat kellene megváltoztatni. Ez ott kezdődik, hogy a párunknak nem azt jelezzük vissza, hogy mi nem jó, hanem azt, hogy mi az, ami nekünk sokat jelent, és amiért hálásak vagyunk neki. Ezt meg lehet tenni a négy fal között, gyerekek mellett is, de még jobb, ha időt szakítunk csak kettesben töltött pillanatokra is. Elsőként azonban azt fontos tisztázni magunkban és a párunkkal, hogy szeretnénk-e egyáltalán együtt időt tölteni. Sokszor lehet egy félelem a kettesben töltött időtől, hiszen már nem is tudják, vagy bizonytalanok abban, hogyan is legyenek ketten.
Közös idő, íme 4 tipp!
A közösen átélt élmények megszilárdíthatják és elmélyíthetik a kapcsolatotokat, és segíthetnek megerősíteni az összetartozás érzését.
- Ha túl sok a teendő, gondoljátok végig: tudtok például segítséget kérni a házimunkák elvégzéséhez, vagy hívhattok néhanapján bébiszittert?
- Tűzzetek ki egy időpontot a naptárban! Válasszatok egy fix randinapot, vagy hetente variálhatjátok a programokat.
- Tervezzétek meg, hogy mik legyenek a szabályok a randi alatt: például beszéljétek meg, hogy kikapcsoljátok-e a telefont, vagy egyezzetek meg abban, hogy bizonyos témákkal nem foglalkoztok. A minőség fontosabb, mint a mennyiség.
- Ha nincs sok időtök, beszéljétek meg, szerintetek mi számít minőségi időtöltésnek. Lehet, hogy találtok valami kreatív megoldást, például együtt reggeliztek, vagy egy órával korábban abbahagyjátok a munkát, hogy élvezhessétek egymás társaságát.
Forrás: Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány/yelon.hu
A.: És mi a helyzet azokban a családokban, amelyekben nem tudnak besegíteni például a nagyszülők?
R. Zs.: Aki nagyon szeretné, az mindent próbál megmozgatni azért, hogy találjon rá megoldást. Természetesen egy kisbaba születésekor más szülői jelenlétre van szükség, de egy idő után már kérdés, hogy mennyire motivált egy pár arra, hogy mozgósítsa maga körül az erőforrásokat. Egyébként ebben is nagyon nehezen kérünk segítséget, akár a bűntudatunk miatt is, amiért a gyerekeket otthagyjuk, és – úgymond – magunkat helyezzük előtérbe.
A.: Olyan furcsán hangzik, hogy az előtérbe helyezzük magunkat. Mintha egyébként a háttérben lennénk.
R. Zs.: Igen, ebben a gondolkodásban benne van, hogy sorrendet kell választani, pedig egy családi életben ez értelmezhetetlen, miután mindenki ugyanolyan fontos benne. Természetesen van egy kezdeti időszak, amikor gondoskodni kell egy gyerekről, de ha hosszú ideig a gyerek az első, akkor anyaként, apaként, párként teljesen alárendelődünk. Ez azért sem jó, mert ezt érzi a gyerek, hogy mindenben az ő igénye van a középpontban, tőle függ a többi családtag jólléte, ami teher lesz számára. Fontos kérdés, hogy nyitottak vagyunk-e a kettesben töltött időre, és arra, hogy az ehhez szükséges segítséget mennyire használjuk, egyáltalán tudjuk-e használni.
Ezt olvastad már?
