web analytics

Válassza az Oldal lehetőséget

Örök árnyék

– egy iráni lánynevelő intézet falai közé költözünk kicsit

Örök árnyék  <br><p class='alcim'> – egy iráni lánynevelő intézet falai közé költözünk kicsit</p>

Idén is, mint mindig, a BIDF (Budapest International Documentary Festival) aktuális, kreatív és súlyos témákat feszegető dokumentumfilmekre invitálta a nézőket, 2021-ben természetesen online formában. Az alábbiakban Mehrdad Oskouei Örök árnyék című filmjéről írunk.

Szia, Anya!

Köszönnek a lányok édesanyjuknak egy kamera lencséjén keresztül a leánynevelő intézetben, Iránban. A lányokat édesapjuk meggyilkolása miatt tartják fogva, legtöbbjük szabadulásra vár.

A kamerán keresztül közvetített üdvözléseket a másik oldalon az anyák a „felnőtt börtönben” fogadják, Irán egy másik pontján. Legtöbbjük részt vett az apa, azaz a férjük meggyilkolásában. A köszönéseket követően megrendítő szavak következnek. Őszinte, súlyos mondatok. Rövid vallomások, amelyekben a bűnbánat mellett az agresszió ösztönös megtorlása iránti vágy is megfogalmazódik.

Örök árnyék, BIDF, dokumentumfilm

Kép forrása: BIDF

„Szia, Anya! Jól vagy? Annyi mindent akarok mondani, anya! A szereteted juttatott börtönbe. Talán, ha itt lennél, nem mernék Veled beszélni. Szörnyű érzés volt, amikor apa vert téged… Már megbántam, amit tettem. Isten adja az életet, és ő is veszi el. Ezt megtanultam. Miért verted anyut, apa? Bár ne kényszerítetted volna a lányodat erre a szörnyű tettre. Büszke leszel még rám, anya, ígérem!”

Ezek az üzenetek az európai anyai fület megrendítik, ám az iráni édesanyák egyfajta végtelennek tűnő természetességgel hallgatják. Letörlik könnyeiket, s mennek vissza a dolgukra. Mosni, varrni, takarítani, a börtönben, amely legtöbbjüknek utolsó lakóhelye. Az Örök árnyék egy és negyed órán át tartó pillanatkép, ahol anyák és lányaik két különböző helyszínen ugyanarra az ítéletre várnak. Akasztófa vagy élő halál? Esetükben a szabadulás nem azonos a szabadsággal. Sőt! Félelmetesebb, mint gondolnánk.

Ezért nézzük meg

A legtöbb esetben, ha súlyos témáról nézek dokumentumfilmet, már eleve komoly légzésgyakorlatok előzik meg a play gomb megnyomását. Bort nyitok hozzá, vagy előre megbeszélem valakivel, hogy együtt nézzük meg. Akkor indítom el a filmet, ha másnap nincs fontos megbeszélésem vagy leadási határidőm. Mert a szenvedést nem könnyű nézni. Tehetetlenül megemészteni. Így láttam a „Neverlend elhagyása” és a „Valami jobbra várva” című alkotásokat, és bevallom, még az „Egy nő fogságban”-t is.

Sorolhatnám azon dokumentumfilmek tárházát, melyek egyre mélyebbre hatolnak a földi lét sötét bugyraiban. Mégis, bármilyen nehéz nézni ezeket a műveket, hálával tartozunk a fejlődő technikának és az egyre bátrabb dokumentumfilmeseknek. Legbelül érezzük, a feldolgozott borzalmak a mi ügyeink is, egy nagy, közös élet részei. Mindannyiunké, akik ezen a bolygón ugyanabban az időben éljük mindennapjainkat.

Egyedül a kamerával

Mehrdad Oskouei rendező jó érzékkel ismerte fel, hogy ha a lányokat egyedül hagyja a kamerával, sokkal könnyebben nyílnak meg egy olyan kényes témában, mint az atyagyilkosság. Az üzenetek közvetítésén túl láthatóan sok időt töltött a nevelőintézetben és a börtön falain belül is. Türelemmel, szinte beavatkozás nélkül örökíti meg a lassú rutinban zajló mindennapokat, az eszköz nélküli játékokat, elnyúló beszélgetéseket.

Ezzel a „várakozó” hozzáállással éri el, hogy a történet részeseivé váljunk, mintha magunk is abban a szobában ülnénk, és várnánk az estét, a reggelt, a tanulást, a közös mókázást és – végül mégis – a halált. A hömpölygő idő fonalát felvéve mégsem nyomasztó közegben találjuk magunkat, sokkal inkább egy szeretetteljes lányközösségben.

Egészen meglepő, hogy miközben elképzelhetetlenül súlyos sorsokba látunk bele, irigyelni kezdjük a lányokat, és drukkolunk nekik: az ugyanis hamar kiderül, hogy ebben az intézetben több a nevetés, mint gyermekkorukban volt, vagy akár a felnőttkorukban lesz, ha „szabadon” engedik őket.

Éppen a szabadulásukkal kapcsolatos kérdések tűnnek a legnehezebbnek, és többször előkerülnek a beszélgetésekben. Nem a múlt súlyos terhe nyomja igazán a vállukat, inkább a jövőtől való rettegés, hogy egyszer férjhez kell majd menniük, és hasonló férfivel leélni az életüket, mint az apjuk volt, akitől megszabadultak.

Örök árnyék, BIDF, dokumentumfilm

Kép forrása: BIDF

Anyasors

Ez a film a lányság elhagyásáról és az anyák terheiről szól. Egészen másképp, mint ahogyan mi, Magyarországon  gondolkodunk erről az életszakaszról. Egészen más problémákkal, mint amelyekkel naponta foglalkozunk. Mert ha hasonló helyzetbe kerülünk is – például bántalmaz az apánk, a férjünk vagy ritkább esetben a bátyánk – olyanról keveset hallani, hogy kést rántunk rájuk, és kiállva édesanyánkért, lányunkért vagy magunkért, addig szúrjuk a bántó felet, míg csak lélegzik.

Ezután börtönbe vonulunk, és várjuk a halált. Jobban reménykedünk a halálbüntetésben, mint a szabadlábra helyezésben, mert kint vár ránk két-három, bosszúra éhes férfi családtag, akik közül az egyik talán éppen a saját fiunk. Akikről tudjuk, sosem fognak megbocsájtani tettünkért. Vérszomjasan várják, hogy saját kezükkel róhassák le jogosnak vélt bosszújukat.

Nálunk ehhez képest a lányság elhagyása az önálló életkezdés nehézségeit, a gyereknevelés segítség nélküli fárasztó körforgását és az időpánikot jelenti. Erről szólnak cikkeink, ezeket a témákat elemzik pszichológusaink, és ezekről beszélgetünk barátainkkal. Hisz ebben a közegben nekünk ez a nehéz.

Ha kívülről nézzük

Azért szeretek utazni, mert számomra minden út feloldozást nyújt a saját magam teremtette korlátok alól. Lazít a szorongásokkal beszorított csavarokon. Hiszen csak egy kicsit arrébb kell menni, és láthatom: ami nekem nehéz lépés, másnak a mindennapok része. Amit én szégyellek, az egy másik kultúrában érték. Amiről hazudok, arra más büszke. Ami nekem probléma, az másnak a mennyország lenne.

Ha már beláthatatlan ideig nem lehet utazni, maradnak a dokumentumfilmek. Amelyek szerencsére egyre közelebb visznek más és más világokhoz. Erőt és reményt adnak saját mindennapjainkhoz. Hogy egy súlyosan terhelt sors mellett is fel lehet kelni nap mint nap. Hogy a nők valójában ízig-vérig harcosok. Akik nemcsak jogaikért, női mivoltukért, hanem életszeretetükért is éppúgy kiállnak, mint anyjukért vagy gyermekükért.

A karantén alatt egyre több doksit nézek. Ilyenkor egy-két napig kívülről tudom nézni, mi is az emberi életemben a legnagyobb probléma. Ha legközelebb komoly dilemmákat okoz, hogy kiabáltam a gyerekekkel, mert napok óta nem tudtam dolgozni miattuk, vagy mindent megtettem, hogy ne hisztizzenek, és az erőm végén járok, igyekszem felidézni Mehrdad Oskouei filmjének egyik kis üzenetét:

„Ha ott voltál, anya, az sem volt baj, ha éhesen feküdtem le…”

Ezek után hálát adok, hogy anya vagyok, lánya vagyok valakinek, és minden esélyem megvan, hogy legyen egy tiszta anya-lánya kapcsolatom. Mindkét irányban.

A filmelőzetesért vagy a rendezővel való beszélgetésért keressétek fel a BIDF oldalát: bidf.hu.

 

 

Üdv

Jelenleg 7 ember olvassa a cikkeinket veled együtt.

Közösség

Örökbe Fogadok Egy Ovit

A HŐSANYA rovat jószolgálati tevékenységével most Te is lehetsz egy halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) óvoda örökbefogadója. Tudj meg többet erről a kezdeményezésről!

Tovább »

Partnereink

szövegírót keresek

örökbe fogadok egy ovit